A szép, dallamos nevű Etienne de Silhouette XV. Lajos államkincstárának főfelügyelője volt, szóval afféle pénzügyminiszter, aki személyesen Madame de Pompadour közbenjárására került ilyen magas polcra. Habár ebbéli ténykedése nem tartott túl sokáig – mindössze nyolc hónapig töltötte be a posztot 1759-60-ban –, és nem is volt különösebben sikeresnek nevezhető, a nevét még az is ismeri, aki egyébként nem tudna felsorolni egyetlen 18. századi francia pénzügyminisztert sem.
Ebben az időben a kincstár feltűnően üresen tátongott, ami már csak azért sem volt túlságosan szerencsés, mert közben éppen javában zajlott a század legnagyobb katonai konfliktusa, a Franciaországot is meglehetősen érzékenyen érintő hétéves háború, ehhez pedig ugye pénz kellett. Mégpedig sok-sok pénz. Silhouette-nek tehát az volt a feladata, hogy helyretegye az állam katasztrofális pénzügyeit.
Az angol közgazdaság-tudományi munkákon edződött újdonsült kincstárnok nagy nekibuzdulással vetette magát a munkába, és különféle súlyosabbnál súlyosabb adókat vetett ki a gazdagokra, ami merőben szokatlan intézkedésnek számított az Ancien Régime korában; de annyira, hogy Silhouette úr talán azzal sem okozott volna nagyobb közfelháborodást, ha anyaszült meztelenül sétálgat Versailles utcáin. A történet folytatása mindenesetre könnyen kitalálható: a radikális gazdasági reformok olyan heves ellenállásba ütköztek, hogy a pénzügyminiszter végül lemondott, és visszavonult vidéki birtokára (Franciaország meg elvesztette a háborút, illetve ezzel együtt gyarmatai nagy részét, micsoda meglepetés).
Madame de Pompadour François Boucher festményén (Forrás: Wikipedia)
Azonban Etienne de Silhouette szigorú intézkedéseinek volt egy másik, még érdekesebb következménye: a pénzügyminiszter neve hamarosan a garasoskodás, a kicsinyesség és az olcsóság szinonimájává vált; ha például valaki szegényes vagy hiányos hacukában jelent meg valahol, az rögtön megkapta a szellemes megjegyzést, miszerint á la silhouette van öltözve.
És ez még nem minden.
Egy jellegzetes, 18. századi sziluett (Forrás: Wikipedia)
A 18. század közepén nagy divatja volt Franciaországban (és egész Európában) az árnyképeknek, pontosabban árnyportréknak, ezeknek a dekoratív, jópofa és – ami a legfontosabb – olcsón és gyorsan elkészíthető kis csecsebecséknek, amelyekhez tényleg nem nagyon kellett más, mint egy fekete papírlap, egy éles célszerszám, valami erős fényforrás és némi kézügyesség. Úgyhogy aki meg akarta örökíttetni magát, de nem volt pénze portréfestőre, az jó eséllyel egy árnyképművészhez fordult.
Ráadásul nem csak a szegényebb rétegek körében hódított az új módi, hisz még maga Madame de Pompadour, a királyság legbefolyásosabb és egyúttal egyik legjobb ízlésű asszonya is nagy rajongója, illetve népszerűsítője volt az árnyképeknek (mondjuk ő valószínűleg nem a papírból kivágott, hanem az elefántcsontra vagy üvegre festett verziót részesítette előnyben).
Sziluettkészítés a 18. században (Forrás: Wikipedia)
A márkíz tiszteletére egy ideig à la Pompadour néven is emlegették a papírportrékat, ám Silhouette rövid tündöklése és látványos bukása, mint említettük, olyan nagy hatással volt a francia nyelvi divatra, hogy az emberek hamarosan a filléres árnyképeket is silhouette-nek kezdték hívni, és ez a gúnynév – ahelyett, hogy a hasonló hóbortokhoz hasonlóan kifutott volna – megragadt, köznevesült és lassan átszivárgott más nyelvekbe is. Ugyan a sziluettképek a fotográfia elterjedésével látványosan visszaszorultak, a kifejezés, talán kellemes-arisztokratikus csengésének is köszönhetően, túlélt minden művészeti hullámot, és jó ideje már nem is elsősorban az egykor oly népszerű fekete portrékat juttatja eszünkbe (és pláne nem Etienne de Silhouette-et, XV. Lajos államkincstárának balsorsú pénzügyminiszterét), hanem egyszerűen csak annyit jelent, hogy körvonal vagy alak.
