Ha te is a ‘80-as években voltál gyerek, egész biztos, hogy vannak élményeid a Lutra albumokról és a filléres képregényekről.
A Lutra album csodás választ adott a gyerekek gyűjtőszenvedélyére. A szalvéták, csoki- és rágógumipapírokon kívül végre volt valami, amit úgy gyűjtögethettünk, hogy közben még tanultunk is valamit. A játék lényege ugye az volt, hogy az albumhoz tartozó matricákat szépen össze kellett gyűjtögetni. Ezeket háromdarabos, átlátszatlan kis csomagokban árulták, így aztán jól el tudtuk költeni rá a zsebpénzünk nagy részét. És persze óriási mennyiségű duplikációt is felhalmoztunk, amiket aztán óraközi szünetekben és Lutra klubokban igyekeztünk elcserélgetni. Én például akkor jártam életemben először a Petőfi Csarnokban, amikor apukámmal szombat délutánonként ott cserélgettük a Lutra matricákat.
A Lutra album minden gyerek polcán ott figyelt a ’80-as évek végén (Fotó: Neményi Márton)
A legnagyobb kedvencem persze a WWF-es, védett állatokról szóló kiadvány volt, ami nagyban hozzájárult az állatimádatomhoz. Amikor aztán betelt, épp olyan fájó hiányérzetet hagyott maga után, mint amikor megnéztem tavaly az utolsó évad utolsó részét az Orange is The New Blackből.
Aztán persze – ha egy biznisz beindul – születtek újabb Lutra albumok is, volt például Állatok a ház körül, majd autós és Barbie-s kiadvány is, de ezek már nem érhettek fel olyan magaslatokba, mint az első.
A másik dolog, amire kisiskolásként remekül lehetett költeni a zsebpénzt és áldozni a szabadidőt, az a képregény volt. Három olyat említenék, amire valószínűleg közületek is sokan gondolnak nosztalgiával.
Bobo
Ez a Lars Mortimer tollából született remekmű 1986-ban jelent meg Magyarországon – számomra a legjobbkor, hiszen pont addigra kezdtem leszokni az esti mesék hallgatásáról, és jöttem rá, hogy mennyire jó, amikor már saját magamat tudom szórakoztatni. Nyilván ezek a kevés betű, sok kép elven alapuló kis történetek a kisiskolás korosztály nagy kedvencei lettek. A Bobo színhelye a nagy erdő, itt él az erdei manóként bemutatott főhős és barátai tökéletes harmóniában – kivéve, amikor Róka Rudi, a bajkeverő akcióba lendül. Természetesen a főhőst alakító Bobónak van egy szuperképessége is – pontosabban egy varázseszköze, a távcső, amivel oda tud hoppanni, amerre éppen néz vele. Hát mennyire jó alapok ezek egy gyerekképregényhez, nem igaz?
Bobo egy kedves kis maciszerű manó, akit imádtak a gyerekek. (Fotó: kepregenydb.hu)
Góliát
A Góliát ugyancsak 1986 és 1992. között jelent meg idehaza, majd később a Bobóval egybevonva, Bobo és Góliát címen kereshették a gyerekek. Itt a főhős egy kőkorszaki kissrác, aki utazgatásai közben egy csomó barátot szerez, de persze vannak ellenségei is, például a gonosz varázsló, Bambó. Persze szuperképességet rejtő eszköz itt is van: a Bűvös Balta (helló, Thor!) és Góliát nyakéke, ami a kisfiút képessé teszi az időutazásra. A legfőbb közös vonás pedig a Bobo és a Góliát képregények között, hogy a természet és az állatok szeretete mindegyik fontos mondanivalója, köszönjük is meg ezt a svédeknek.
Fotó: nlc
Bucó, Szetti, Tacsi
Személyes kedvencemet a végére hagytam. Abból a szempontból lóg ki a sorból a Bucó, Szetti, Tacsi, hogy egy valódi magyar termék volt, mely a KJK és a Táltos GM kiadó gondozásában jelent meg, kezdetben Békési Sándor és Marosi László rajzaival. illetve ez volt a legkorábbi a három képregény közül: 1984 és 1989 között fogyasztották a gyerekek. A sztorik középpontjában a címben nevezett három jó barát állt – három kutyus, akik mindenféle versenyeken vesznek részt – például gördeszka-, vitorlás- és repülőverseny is van, ahol rendszerint meg kell küzdeniük a rivális banda tagjaival. A történetek egyesével jelentek meg, de az első ötöt 1986-ban gyűjteményszerűen újra kiadták. Számomra, és velem együtt sok ezer magyar kisgyerek számára ezzel a kis gyűjteménnyel indult a képregényvadászat ideje. Más volt nagyon, de akkoriban is tök jó volt gyereknek lenni.
Bucó, Szetti, Tacsi és a fájóan hiányzó vesszők a címlapról (Fotó: Neményi Márton)
Forrás: Iskolakultúra, Wikipedia
