Mindenki halott körülöttem, a rivális viking klán senkit sem kímélt, engem is csak azért hagytak életben, hogy eladjanak rabszolgának. Az első adandó alkalommal támadok, a rabszolgahajcsárt a tengerbe lököm, valahogy kiszabadulok a kötelekből, az első katonát, aki észrevesz, puszta kézzel ölöm meg, a többiekkel már könnyű dolgom van, miután ennek elvettem a fegyverét és a pajzsát. A végén ott állok a fagyott, havas fűben, mindenem vizes és véres, a rongyokon kívül semmi nem véd a skandináv téltől. Meg kellene keresnem a többieket, hogy figyelmeztessem őket, aztán hazatérni, felmelegedni és megvédeni a falut, ha kell. Ehelyett mit csinálok?
Másfél órát sétálok a tengerparton. A naplemente még így is messze van, úgyhogy megmászok egy kisebb hegyet és a csúcson várom meg az északi fényeket.
Gyönyörű az egész, ahogy a hó ropog a talpam alatt, ahogy a fenyőfák nem hagyják, hogy kitépje őket a szél, és persze a tenger, meg a csillagok. Mondanám, hogy olyan, mintha ott lennék, de nem mondom: egészen konkrétan ott vagyok. Korábban évente kétszer utaztam, most másfél éve nem hagytam el az országhatárt. El sem tudom mondani, milyen jó érzés most ez, teljesen mindegy, hogy egy monitor, vagy jobb esetben egy tévé előtt ülök.
Pár hete jelent meg az Assassin’s Creed nevű videojáték-sorozat legújabb, Valhalla című epizódja, amely a középkori Skandinávia, majd Nagy-Britannia területére – borzalmas zsurnalisztaközhellyel élve – kalauzolja el a játékost. Nem baj, ha nem ismered a sorozatot, most elég, ha ennyit tudsz róla:
- a legnépszerűbb játéksorozatok egyike, amelyben földrajzilag és történelmileg különböző, ám a lehető leghitelesebben újraalkotott helyszíneket és eseményeket fedezhetünk fel az ókori Egyiptomtól az ipari forradalomig;
- nagyon-nagyon szép.
Az Assassin’s Creed: Valhalla úgynevezett nyílt világú (open world) játék, azaz története ugyan van és küldetések is akadnak, de a lényeg mégis az, hogy a hatalmas területet szabadon, kötöttségek nélkül járhatjuk be és fedezhetjük fel. Nem ingyenreklámot akarok a Valhallának (már csak azért sem, mert ezer sebből vérzik, a közepére például dögunalmas lesz), inkább azt szeretném elmesélni, hogy most, amikor az utcára is alig mehetünk ki (nyolc után pedig semennyire sem), az ismerőseinket sem nagyon látjuk maszk nélkül, próbálunk túlélni valahogy, az idő, mintha direkt csinálná, nyálkás, fagyos, a nap pedig fél ötkor lemegy, ha egyáltalán megmutatja magát, szóval most mindennél fontosabb, hogy ezekkel a játékokkal játszhatok. Főleg azért, mert kínálkozó és egyre élvezetesebb alternatívát kínálnak az utazás helyett, és bár alig várom, hogy egy-két hétre leléphessek végre innen, addig is be kell érnem ezzel.
És tudjátok mit? Nagyszerűen működik.
Bár a filmiparnál is nagyobb pénzeket mozgatnak meg a videojátékok, egy-egy testesebb alkotáson pedig több száz fejlesztő dolgozik (néha szó szerint éjt nappallá téve) éveken keresztül, mifelénk még mindig rossz hírű pótcselekvésként él a köztudatban ez a hobbi, pattanásos kamaszok függőségének tárgyaként, amely szabályosan fogva tartja őket, ahelyett, hogy kimennének az udvarra szaladgálni, vagy hasonló boomer furcsaságokkal kötnék le magukat. A helyzet azonban az, hogy a játékok többsége ma már komolyan veszi magát és a játékost is, érett, összetett, felnőtt történetet képesek elmesélni (méghozzá sokszor úgy, ahogy semmi más: a szabad választás lehetőségével), ha elég merészek a fejlesztők (és elég szabadságot kapnak a pénzéhes kiadóktól), olyan témákat is hitelesen érintve, mint a traumák, a bántalmazás, a rasszizmus és a szexizmus.
Forrás: Getty Images
Mi azért persze maradunk az eredeti témánknál, azaz utazzunk!
Az első kérdés azonban nem az, hogy hova, hanem, hogy mivel. A legutolsó (komolyan vehető) videojátékos kutatás a témában 2018-as, eszerint Magyarország még mindig pc- és laptopország. Majdnem négymillió magyar ember játszik, ami meglepően sok, ám ebbe a kategóriába beleszámoltak mindenkit a profi e-sportolóktól kezdve azokig, akik néha Candy Crush-oznak egy kicsit a mobiljukon. A legtöbben persze okostelefonon és tableten játszanak, ezután jön a pc és a laptop és a világviszonylathoz képest nagyon kevesen, a magyar játékosok 10-15 százaléka használ konzolt, azaz PlayStationt, Xboxot és/vagy Nintendo Switchet. A lényeg, hogy az internet-előfizetéssel rendelkező háztartások szinte mindegyikében van játékra alkalmas eszköz (értsd: bármi, ami kicsit is jobb egy sokéves vagy mai, de alsókategóriás laptopnál), az éppen távozó konzolgeneráció modelljeit pedig 80 ezer forint körül árulják, ami egyfelől sok, másfelől pont annyi, mint három-négy nap Spanyolország fapadosostul, AirBnb-stül. Amit most, ugye megspórolunk.
Ha a billentyűzetet vagy kontrollert követhetetlen gyorsasággal nyomkodó barátodat, barátnődet, gyerekedet látva úgy érzed, te ehhez kevés vagy, akkor most figyelj jól: nem, nem vagy az. A kőkemény, hardcore gamereknek szánt címek kivételével minden játékot úgy dobnak piacra, hogy teljesíthető legyen azoknak is, akik életükben először vesznek kézbe kontrollert. Egyrészt mindegyikben van könnyű fokozat, másrészt pár nap gyakorlás után természetes lesz az egész, később pedig már izommemóriából futsz, ugrálsz és, ha harcolni is akarsz, lövöldözöl és verekedsz majd. Ebben a cikkben ráadásul olyan játékokat találsz, amelyekben a távoli tájak és a felfedezés sokkal fontosabb, mint a közelharcos-lövöldözős macsó fantáziák. Mutatok pár példát.
Ancient Greece és Ancient Egypt Discovery Tour
A cím unalmas, maga a szoftver azonban telitalálat. A már említett Assassin’s Creed sorozatban annyira hangsúlyos a felfedezés, hogy az elmúlt évek két egymást követő epizódjához, az ókori Egyiptomban játszódó Originshez és a görög mitológiára épülő Odysseyhez egy külön, ingyenesen „játszható” kiegészítőt is kiadtak, amelyben sem történet, sem harc nincs, cserébe bárhova elutazhatunk a majdnem kontinensnyi térképen, és egy narrátor mesél arról, mit látunk éppen, mit kell tudni az adott területről és hogyan éltek az emberek akkoriban. Ebből lett a látvány és narráció szempontjából is csodálatos két Discovery Tour. Mondanunk sem kell, mit jelent mindez a videojáték-kultúra ügyében fejlettebb országokban a történelemtanárok számára, főleg, hogy, bár felnőtteknek ajánlják, milliónyi kamasz játszik Assassin’s Creed játékokkal, rávenni őket, hogy antik történelmet tanuljanak, sosem volt könnyebb, mint most.
Mindkét epizódot 8 euróért tölthetjük le a kiadó oldaláról, és ami a legjobb: nincs szükség hozzájuk az eredeti játékokra, csak egy viszonylag tisztességes laptopra, pc-re, Xboxra vagy Playstationre. Sőt: ha már megvetted az alapjátékokat, a törileckéket ingyen töltheted le hozzájuk.
The Witness
A videojáték-ipar egyik legnagyobb zsenije, Jonathan Blow 2016-os játéka szintén teljes szabadságot ad, igaz, kisebb területen: ókori birodalmak helyett egy lakatlan, pontosabban régóta elhagyatott szigeten. A Witnessben nem csak ellenfelek nincsenek, hanem senki nincsen: az egész szigeten csak a játékosé. Kihívás azért van, egyre nehezedő és mindig végtelenül ötletes rejtvények formájában; sem a feladatot, sem a megoldást nem rágják a szánkba az alkotók, mindenre a játékosnak kell rájönnie. Az eredmény egy egyszerre meditatív és izgalmas, megismételhetetlen, de szerencsére bárhányszor újrajátszható élmény, amelyet ennél pontosabban sajnos nem is tudok leírni. Csak ajánlani tudom.
Horizon Zero Dawn
Egy kicsit csalok, mert ebben a kizárólag PlayStation 4-re kiadott játékban bizony nem tudod majd megúszni a harcot, szerencsére állítható a nehézségi szint, tehát biztosan nem fog majd ki rajtad. A távoli jövőben járunk, a nagy világégés után a természet már rég visszavette, ami az övé, az emberiség maradéka törzsekbe szerveződve próbál túlélni, ha (szokás szerint) nem egymással harcol. Ez leírva közhelyesnek tűnik, három dolog miatt mégsem az.
- a vidéket furcsa, dinoszauruszra hasonlító robotok uralják;
- a főhős egy kemény, de születésénél fogva mindenhonnan száműzött, a férfiak uralta törzseknek kiszolgáltatott fiatal lány;
- az egész játék pedig annyira szép, hogy arra nincsenek szavak.
Ez utóbbi miatt kívánkozik erre a listára: a dús növényzetet, a változó napszakokat és időjárást, a hegyeket és a réteket olyan művészi igénnyel alkotta meg a holland Guerilla Games, amilyet évtizedenként egyszer-kétszer látni és hallani. Arról nem is beszélve, micsoda technológiai bravúr, hogy mindez egyáltalán elindul a ma már hétéves konzolon. Ha nincs is kedved harcolni, vagy az (egyébként meglepően mély és összetett) történettel foglalkozni, akkor is hatalmas élmény a négy fal között elmerülni ebben a sosemvolt, és, ha minden jól megy, sosem-lesz világban.
No Man’s Sky
Eddig felfedeztünk ókori birodalmakat, lakatlan szigetet és posztapokaliptikus túraútvonalakat; itt az ideje, hogy felfedezzünk egy egész univerzumot. A Hello Games apró, alig tucatnyi fejlesztőből álló csapata 2016-ban megalkotta a lehetetlent: 9 gigabyte-ba zsúfolta a világegyetemet, sok-sok trillió csillaggal, bolygóval, aszteroidával, űrállomással, az élettel kompatibilis bolygókon ezernyi állat- és növényfajjal. A játékostársadalom úgy várta a megjelenést, mintha a Megváltó szólt volna előre, hogy megint tiszteletét teszi köztünk, és szinte mindenki végtelenül csalódott volt, amikor első- vagy másodkézből megtapasztalta, hogy az óriási ambíciók és túl-jó-hogy-igaz-legyen ígéretek ellenére a No Man’s Sky bizony hibáktól hemzseg és dögunalmas.
A (jogos) negatív reakciók szabályosan a földbe döngölték a Hello Gamest, akik szerencsére pár hónap tanácstalanság és pánikolás után összeszedték magukat és nekiálltak helyrekalapálni a játékot. Ez annyira sikerült, hogy a No Man’s Sky az egyik legeredetibb és legizgalmasabb játék ma; nagyon szép, nagyon furcsa (jó értelemben) és a lehetőségek száma végtelen, már csak a felfedezhető bolygók száma miatt is. A játékos választhatja azt is, hogy teljesen kihagyja a történetet és a harcot, csak a felfedezésre, alapanyag-gyűjtésre és építkezésre koncentrál, vagy egyszerűen csak repked a végtelen univerzumban fel-alá, mindenféle cél, elgondolás és ambíció nélkül. Tehát pont úgy, ahogy azt 2020-ban illik.
A No Man’s Sky egyébként játszható VR-ban is, amihez persze szükségünk lesz egy speciális headsetre és kötelező tartozékaira (PlayStationhöz nagyjából 80 ezer forint a csomag), cserébe annyira elemi és addiktív az élmény, hogy azt már ajánlani sem merem tiszta szívvel. Félő ugyanis, hogy annyira elhiszed, hogy ott vagy, hogy ki sem akarsz majd jönni.
Aztán persze ki tudja, lehet, hogy neked lenne igazad.
