„Major történeténél semmi nem mutatja be jobban, micsoda fantasztikus lehetőségek rejlenek egy-egy nehéz sorsú, menhelyi kutyában” – nyilatkozta a The New York Timesnak Patrick Caroll, a delaware-i Human Association nevű állatvédelmi szervezet vezetője, ahonnan a megválasztott (leendő) amerikai elnök, Joe Biden és felesége, Jill, Major nevű kutyájukat fogadták örökbe. A lap kedvéért az igazgató még Major örökbefogadásának pillanatait is felidézte: elmondta, noha Joe Biden lóhalálában érkezett a menhelyre, hogy aláírja a papírokat, végül több mint egy órát maradt, közben pedig kedélyesen elbeszélgetett a kennelsor gondozóival és önkénteseivel is.
Most, alig két évvel az örökbefogadás után, Major talán a világ legismertebb menhelyi kutyája – az első, aki a kennelsorról szabadulva még a Fehér Házba is beköltözhet – és mint ilyen, már a puszta létezésével is hatalmas szolgálatot tesz sorstársainak:
felhívja ugyanis az emberek figyelmét az örökbefogadás fontosságára és arra, egyáltalán nem olyan ördögtől való dolog nehéz sorsú, menhelyi kutyák között keresgélni az igazi kincseket.
Egy séta az élet
A Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolánál 14 éve, vagyis egész pontosan 2006 óta dolgoznak azon, hogy vakvezető kutyák képzésével és átadásával javítsák a látássérült emberek életminőségét. Miközben az iskola 2018 óta abban a szerencsés helyzetben van, hogy vakvezetőiket elsősorban már saját tenyészetükből választhatják ki, korábban kizárólag vásárlás vagy felajánlás útján, nem ritkán pedig a menhelyek kutyáit böngészve jutottak hozzá ígéretes növendékhez.
„A fajtamentéssel foglalkozó szervezetekkel, és országszerte több menhellyel is nagyon jó a kapcsolatunk – mind a mai napig. Ha ígéretes kutyájuk érkezik, olyan, akik a gondozók, önkéntesek szerint érdekelhet minket, azonnal telefonálnak” – tudjuk meg Komondi Piroskától, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola kiképzőjétől, aki az elmúlt években több olyan kutyával is sikeresen dolgozott már együtt, akiknek – fogalmazzunk így – a göröngyösebb úton indult a pályafutásuk. „Nem szépítem, az esetek jó részében már egy telefon is elég, hogy tudjuk, ez nem a mi kutyánk lesz” – jelenti ki a kiképző, aztán hozzáteszi, mivel az alapítvány – és ő személy szerint is – minden potenciális tehetségnek szeretne esélyt adni a munkára, ezért annyit minden ilyen esetben meg szoktak tenni, hogy megnézik a kutyát.
Danis Diána (Fotó: Baráthegyi Kutyaiskola)
Ezen az első és szó szerint mindent eldöntő sétán az alapítvány kiképzői két fontos dolgot vizsgálnak:
- a kutya alkalmazkodó,
- illetve az együttműködő képességét.
Persze a végén ennél majd sokkal több kell ahhoz, hogy az ígéretes tehetségből gyakorló vakvezető legyen, de kezdetnek ennyi is bőven elég.
„Miközben a sétákon a kutyával megbeszéljük a világ dolgait, feltérképezzük, akar-e egyáltalán dolgozni” – árulja el Piroska, aki az elmúlt évek során találkozott már mindenféle kutyával.
„Volt olyan »utcán kóborlósom«, akire miután rácsatoltam egy pórázt, egyből csinált mindent, amit kértem.
De volt olyan kutyánk is, aki egy eladott ház udvaráról került a gyepmesteri telepre. Mikor nagy sokára előhúzták a szűk ketrecből, majd szétrobbant az energiától, és azon túl, hogy a gondozói már az első pillanatban figyelmeztettek minket, hogy »fussunk a kutyával ellenkező irányba«, a körülmények miatt még reménytelennek is tűnt. Aztán ez a kutya végül ideiglenes gazdához került, és a gondoskodás hatására teljesen megváltozott; annyira, hogy végül mégis bevált” – meséli.
Fél a tustól, a kalapos embertől, a járó motortól – lehet vakvezető?
Piroska szerint az ismeretlen előéletű növendékek kiképzésekor a legnagyobb kihívás – meglepetés – éppen az ismeretlen előélet. „Mostanra vannak jól bevált módszereink a traumák kiszűrésére, emellett az első hónapban intenzíven visszük is a kutyát mindenfele, hogy minél rövidebb idő alatt minél több dolgot megtapasztalhasson a városban, így az is kiderülhet, van-e olyan félelme, amin nehéz lesz felülemelkednie.”
Az, ha egy kutya fél a kalapos emberektől – vagy, ahogy azt mindjárt látni fogjuk Nelson esetében – a tus hangjától, még nem jelent azonnali kizárást a képzésből. Sőt! Ilyen esetekben a kiképzők minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy csökkentsék az állat félelmét és pozitív élményekkel töltsék fel őket az adott tárggyal, hanggal, zajjal kapcsolatban.
„Ha a kutya mondjuk a kalaptól fél, akkor a képzés alatt nem csak én, de a férjem, sőt, a gyerekeim is kalapot vesznek”
– mondja Piroska, majd hozzáteszi, más a helyzet akkor, ha egy korábban elgázolt kutya nem mer mondjuk elmenni egy olyan autó mellett, aminek jár a motorja.
Milán és Nelson (Fotó: magánarchívum)
Merthogy hiába a menhelyi kutyákra oly jellemző megfelelni akarás, a sok-sok pozitív példa, ilyen is van: a családi felajánlás útján érkezett, menhelyi vagy talált kutyák esetében sokszor tényleg kísért az a fránya múlt. Ami – szögezzük gyorsan le – egyáltalán nem jelent egyenes utat vissza a menhelyre. Piroska azt mondja, azok a kutyák, akik náluk vakvezetőként nem válnak be, egy-egy partnerszervezetükhöz kerülve, minden további nélkül lehetnek még terápiás, mozgás- esetleg hallássérült segítők, rohamjelzők, de akár mentő- és keresőkutyák is. „És – noha erről mostanáig kevesebb szó esett – minden további nélkül lehet az ilyen kutyusokból boldog és kiegyensúlyozott családi kedvenc is.”
„Hálás vagyok, hogy visszaszökött a menhelyre”
Fennállásának eddigi 14 éve alatt a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola 60 ismeretlen előéletű, és/vagy nehéz sorsú kutyából faragott profi vakvezető kutyát, igaz, az évek során ennél lényegesen többel kerültek kapcsolatba. Piroska nem tagadja, ezeknek a kutyusoknak sokkal alacsonyabb a beválási rátája, mint a tenyészetből érkező növendékeknek: 30-ból mindössze 1 olyan, aki tökéletesen alkalmas erre az összetett feladatra…
És Nelson, Tóth Milán segítője egyike ezen keveseknek. „Az utcán kóborolt, mikor az állatvédők befogták őt” – kezdi az ajkai fiú, akinek Nelson érkezésével régi vágya vált valóra, nem csoda, hogy ma már el se tudja képzelni az életét négylábú segítője nélkül. „Nelson, aki 5 éve még Balu volt, a helyi gyepmesteri telepre került; itt tűnt fel a gondozóinak, hogy amúgy mennyire nyugodt és békés kutya. Szóltak is a baráthegyiseknek, ám azelőtt, hogy ők is megnézhették volna, a sárga labradorért jelentkezett a gazdája, és haza is vitte magával.”
És hogyan lett Baluból ezek után mégis Nelson? Milán azt mondja, ehhez kellett a kutya is, aki szerinte eldöntötte magában, hogy neki nem jó ott, ahol van. „Néhány nappal azután, hogy a gazdája hazavitte, Nelson visszaszökött a menhelyre, innentől kezdve pedig mondhatjuk, hogy el is dőlt a sorsa.” Nagyjából egy időben azzal, hogy az eredeti gazdája lemondott a kutyáról, Nelson képzése már meg is kezdődött az alapítványnál.
Milán és Nelson (Fotó: magánarchívum)
És innen már csak egy lépés volt Milán, akivel Nelson villámgyorsan találta meg a közös hangot. Olyannyira, hogy
már az első pillanattól kezdve olyan objektumokat is jelzett a látássérült fiúnak, amiket korábban még a kiképzőjének sem.
„Nagy szerelem ez” – mondja Milán, de igazából mondania sem kell; minden gesztusából érződik, mit jelent neki Nelson: abból, ahogy felidézi a kutya első igazi csínytevését, vagy, ahogy szomorúan arról mesél, segítője kezdettől fogva fél a zuhany hangjától és a seprűtől is. „Biztos vagyok benne, hogy ott, ahol korábban volt, bántották őt, és hálás vagyok neki azért, hogy úgy döntött, nem marad utcakutya.”
„Büszke vagyok rá, hogy a vakvezető kutyám menhelyi”
„Azt szoktam mondogatni, hogy ha látnék, én biztos állatorvos lennék. Tudod, az a szegény fajta, aki minden rászorulót ingyen gyógyít” – mondja Danis Diána, aki pont emiatt végtelenül büszke rá, hogy harmadik segítője, Bagira menhelyi kutyus. „Amikor az előéletéről kérdeztem a kiképzőinket, elmondták, hogy az alapítvány a fajtamentésnek köszönhetően talált rá Dunaföldváron. Egyikük még azt is hozzátette, ahogy ott üldögélt a kennelében, pont úgy festett, mint egy bajba jutott lordocska.”
Amíg eljutott Diáék falkájáig, Bagirának el kellett végeznie a vakvezető kutyák szigorú képzését, és át kellett esnie egy rehabilitációin is, és a kihívásoknak itt még nem volt vége. Ahhoz, hogy ő lehessen Dia négylábú segítője, egy különleges elvárásnak is meg kellett felelnie: ki kellett jönnie a lány korábbi, immár 13,5 éves segítőjével, Berill-lel. „Hogy a helyzet még csak véletlenül se legyen egyszerű, nem csak a fiatal kutyának kellett jól kijönnie az idősebbel, az öregnek is el kellett fogadnia a fiatalt” – mondja Dia, aki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a két kutya végül megszeresse egymást.
Danis Diána (Fotó: Baráthegyi Kutyaiskola)
„Az első két hét volt a legnehezebb, mikor meg kellett szoknom, hogy minden esetben két jutalomfalatot kell előkészítenem, amikkel két különböző fejet kell keresnem” – árulja el, majd hozzáteszi, mára a két kutya tökéletesen kiegészíti egymást, olyannyira, hogy ha közösen indulnak útnak, Bagira nem csak Diára, de Berillre is odafigyel.
„Tény, hogy a kezdet kezdetén egyszer összekaptak Berill-lel a kaja miatt, és erre később is oda-oda kellett figyelnem rájuk, de ezt leszámítva, szerencsére nyoma sincs Bagirán, hogy durva gyerekkora volt. Szeretek úgy nézni rá, mint egy különleges virágra, akit napról-napra bontogatok, abban bízva, hogy egyszer a nem túl távoli jövőben megláthatom a valódi személyiségét” – mondja Dia, aki úgy érzi abban, hogy Bagira végül olyan lett amilyen, hatalmas szerepe jutott a kiképzőjének, Farkas Darinkának is.
Dia azt mondja, ha választhatott volna, hogy tenyészetből való, vagy menhelyi segítőt szeretne-e maga mellé, az első perctől kezdve az utóbbit választotta volna. És nemcsak azért, mert önkénteskedett (egy 170 kutyáról gondoskodó) menhelyen, hanem azért, mert gyengéi a nehéz sorsú állatok.
„Nem is értem, hogy nem látják meg az emberek azokat a kincseket, ott a menhelyen. Pedig ott vannak a szemük előtt.”
