Szerdára öt újabb nő mesélte el nyilvánosan a történetét Marilyn Mansonról: azt, hogy a sátánista, szadista rocksztár és önjelölt próféta (illetve, ahogy előszeretettel hivatkozik magára: the God of Fuck – ezt mindenki fordítsa le magának, nem segítünk) hogyan alázta, fenyegette, zsarolta és manipulálta őket módszeresen. Olyan bántalmazó kapcsolatokban, amelyekben az áldozatnak csak később áll össze (már ha összeáll), hogy mi történt vele. Így már összesen kilenc nő hozakodott elő olyan sztorikkal, mint:
- Manson fegyvert fogott az egyikükre, aki stylistként öltöztette egy fotózáson, és nagyon úgy tűnt, el is akarja sütni azt;
- Egy másikukat egyszerűen kékre-zöldre, de inkább feketére verte;
- Az agymosás, szóbeli gyalázás, szexuális erőszak többször előkerült.
Jellemző, hogy szinte minden nő jóval fiatalabb volt Mansonnál, polgári nevén Brian Warnernál. Általában kamasz, vagy nagyon fiatal felnőtt nőket hálózott be, szabályosan nevelgette őket, amíg nem teljesítették minden kívánságát gondolkodás nélkül – és ezek bizony brutális kívánságok voltak. Evan Rachel Wood színésznő pár éve azt mesélte, volt, hogy arra ébredt, hogy a barátja éppen erőszakolja – ekkor még nem, csak most nevesítette Brian Warnert az Instagramon, és ezzel beindult a lavina.
Warner szinte azonnal megszólalt, tagadott is meg nem is: azt mondta, az esetek közös beleegyezéssel történtek, olyan emberekkel, akik hasonlóan gondolkodtak hozzá, és most utólag elferdítik a valóságot. Lemezkiadója, a Loma Vista mindenesetre azonnal kihátrált mögüle, koncertjeit pedig nyilván csak azért nem mondták vissza, mert nincsenek koncertek. Manson karrierjének vége, életének és szabadságának azonban aligha, gazdag és az eddigieknél egy fokkal kevésbé befolyásos férfiként öregszik majd meg. Az egész tehát egy (most már talán használhatjuk ezt a szót) szokásos metoo-sztorinak tűnik, egy bátor, a történetével előálló nővel, akit aztán tucatnyi másik követett, miután összeállt nekik, hogy ami velük történt, nagyon nem oké, és miután felbátorodtak, hogy végre nincsenek egyedül, és évek, évtizedek után végre nyíltan mesélhetnek.
Mégsem a szokásos metoo-sztori ez, ahogy Marilyn Manson esetében semmi sem szokásos; méghozzá két okból:
- Manson mindig is nyíltan, teljes mellszélességgel, egy egész könyvben büszkén részletezve vállalta perverzióit és nézeteit, ahogy most sem tagadta konkrétan a vádakat;
- a férfitársadalom nagy részének reakciói is ennek megfelelőek: oké, hogy vannak az aljas ragadozók, mint Weinstein, vagy Kevin Spacey, de Mansonról mindenki mindig tudta, milyen különben is, csak rá kell nézni, a nők tehát önként vetették alá magukat ennek, azaz vessenek magukra.
Egy férfimagazin rögtönítélő bíróságot emlegetett, amely újabb zenészt/színészt tett tönkre villámgyorsan (miközben Evan Rachel Woodnak kőkemény, bizonyító erejű felvételei vannak, Mansont pedig nem a metoo-bíróság meg a cancel culture tette tönkre, hanem a lemezkiadó, amely pontosan érezte, hogy anyagilag többet bukna, mint nyerne, ha beállna mögé), egy hírportál pedig (akaratlanul is nagyon-nagyon viccesen) azt írta, hogy
aki ezek után Manson közelébe megy, az magára vessen.
Úgyhogy, lányok: ne menjetek Manson közelébe!
Fotó: Ke.Mazur/WireImage
Egy kis személyes kitérő: Marilyn Manson (a zene, az együttes és, sajnos vagy nem sajnos, az ember is) egy ponton nagyon-nagyon fontos volt az életemben. Van, akinek a Beatles, a Led Zeppelin, a Sex Pistols vagy a Nirvana jelenti A Nagy Zenei Öntudatra Ébredést; hát, nekem Marilyn Manson jelentette. Pedig a két számmal nagyobb flanelingjeimmel, a sűrű pattanásaimmal és a lengyelpiacos farmereimmel távolabb nem is állhattam volna a sminkelt, tépett hajú, szado-mazós altermetáltól, amit akkoriban, a kilencvenes évek végén Manson (úgy tűnt, egy személyben) képviselt. Ám, mint kiderült, a külsőségekre nem is volt szükség a rajongáshoz. Harmadik, Antichrist Superstar című albuma (amely egyébként azóta is munkássága csúcsa, ami elég lehangoló, tekintve, hogy azóta eltelt 24 év) pontosan azt adta, amire az akkori mérges, nonkonformista, de ezt vállalni gyáva kamasz énemnek szüksége volt: megmutatta, hogyan lehet dühösen, a civilizáltság korlátait levetve szembemenni mindennel, ami szent. És azzal is, ami szentnek nem szent, de azért társadalmilag elfogadott, például, hogy
nem illik a színpadon magunkat üvegszilánkkal vagdosva öncsonkítást végezni és a vérünket a rajongókra fröcskölni.
Ehhez persze valódi perverziók és a saját szerep iránti végtelen elhivatottság kell: soha senki nem gondolta, hogy Manson csak eljátssza az őrültet, a koncertről hazaérve pedig lemossa a sminket, felveszi a mamuszt és bekuckózik egy romkom elé egy bögre kakaóval.
Brian Warner közepesen ügyes, nem túl karizmatikus, de kellően nihilista és hedonista zenei újságíróból lett az a szörny, akit ma ismerünk; tökéletes arányérzékkel és tudatosan alkotta meg perszónáját, a minden hatalmasságot (különösen a politikusokat és a keresztény egyházakat) gyűlölő androgün, sápadt, mutáns pokolfajzat. Az egész show (mert még az albumai is erről szólnak: az előadásról) ráadásul kifejezetten okos volt. A széjjeltorzított- és effektezett, metálnak álcázott popdalok fontos és a kilencvenes évek végén aktuális témákról nyíltan és egyenesen szóltak: populizmus, drogok, agyzsibbasztó tévés kultúra, vallás, szabadság, ilyenek. Magyarországon ekkoriban interjút közölt vele a megboldogult Wanted magazin, ebben megkérdezték tőle, ha lenne gyereke, mit adna a kezébe, a keresztények vagy a sátánisták Bibliáját, Manson pedig azt mondta, mindkettőt, és nem is mondaná meg neki, melyikre érdemes hallgatni. Mondom, nagyon menő arc volt.
Még az is tetszett, hogy sátánista. Legendák keringtek arról, hogyan zajlott a találkozás Manson és a Church of Satan rejtélyes vezetője, Anton LeVey közt; ma már tudjuk, hogy a zenész szerepe sosem volt olyan fontos az egyházban, mint amilyennek Manson lefesti Long Hard Road Out of Hell című (természetesen végtelenül nárcisztikus) önéletrajzi könyvében. Ennél fontosabb, hogy a csupán ötven éve alapított egyház pont nem arról szól, ahogy a többség a sátánizmust elképzeli: köze nincs a démonidézéshez, tagjai nem gyilkolnak, nem isznak gyerekvért, helyette inkább a személyes szabadságot, az ateizmust és a tudomány tiszteletét népszerűsítik. (Főleg egymás közt: a sátánizmus ugyanis nem térítő, tagokat csak meghívásos alapon befogadó vallás.) Szeretik az életet, és nem szeretnének ártani senkinek – az viszont tény, elég ijesztően néznek ki, a sztereotípia ezen része igaz.
Manson tehát nem azért bántotta a barátnőit, mert sátánista volt, hanem annak ellenére.
Egy teljesen átlagos koncerten 1996-ban (Fotó: Patti Ouderkirk/WireImag)
Az együttes elvitathatatlan érdeme, hogy a túltolt imázs és minden hatásvadászat ellenére úgy ragadta meg a kilencvenes évek végének világvége-hangulatát, ahogy arra talán senki sem volt képes; kivéve talán a Nine Inch Nailst, Trent Reznor zenekarát. Annak a Trent Reznorét, aki producerként és zenésztársként segítette, kis túlzással „megcsinálta” Mansonékat, és akivel később iszonyatosan összeveszett a frontember, miután Reznor számon kérte, hogy miért drogozik és viselkedik agresszíven folyamatosan. Évtizedek óta nem is beszélnek, Reznor azóta zeneileg is tovább lépett, ötvenes éveire furcsa ambient-lemezeket készít, illetve nagyon-nagyon jó filmzenéket ír, a Közösségi háló zenéjéért Oscarra is jelölték.
Ez a fő baj Marilyn Mansonnal: míg Trent Reznor, akivel ugyanonnan indultak, képes volt fejlődni, újra feltalálni magát, alkalmazkodni és menni az új zenei hatások felé, Manson maradt pontosan ugyanaz a dühös, tabukat döntögető, mindig mindenkinél okosabbnak és tájékozottabbnak tűnni próbáló önjelölt metálpróféta. Felpuffadva, tokásan (ez kevésbé baj) is, és úgy is, hogy közben már rég ledöntötték azokat a bizonyos tabukat – vagy soha nem is léteztek azok a tabuk. Ott ragadt a kilencvenes években, amikor még
simán a rocksztárimidzs része lehetett, hogy az ember fegyvert fog bárkire és erőszakoskodik a backstage-be rendelt groupie-kkal,
így aztán, ha ilyen sztorikat hallottunk, simán elintéztük annyival, hogy „még szép, mégiscsak ő a Manson!”. Nem volt szép dolog, de az alkotókat és a műveiket (és talán rajongóikat is) a kor erkölcsi mércéje szerint kell megítélni, és ez a mérce abban az évtizedben, amelynek mottója az volt, hogy „I did not have sexual relations with that woman”, bizony elég alacsonyan volt. Mansonnál kevésbé szociopata pályatársaival szemben alacsonyan is maradt: ő még 2009-ben, Rihanna és Beyoncé uralkodásának idején is simán elmondta egy interjúban, hogy arról fantáziál, hogy egy kalapáccsal szétveri barátnője, Evan Rachel Wood fejét. (Ennyit arról, hogy a nő eltúlozza és elferdíti a valóságot.)
Rose McGowannel Manson könyvbemutatóján 1998-ban (Fotó: Catherine McGann/Getty Images)
Most, hogy kirobbant a botrány, direkt meghallgattam az 1996-os Antichrist Superstart, illetve a másik tényleg jó lemezét, a két évvel később lassabb, elektronikusabb, David Bowie ihlette Mechanical Animalst. A helyzet az, hogy még mindig hatásos és izgalmas albumok, egy csöppet sem öregedtek olyan rosszul, mint amire számítottam; a most a jelek szerint véget ért életmű ez utáni része azonban még mindig rettenetesen unalmas. Szerencsére tehát megúsztam az ilyenkor szokásos „szabad-e szeretni egy szörnyeteg műalkotásait?” című dilemmát (két szó: Roman Polanski), és így könnyebb a helyén kezelni a tényleg jó lemezeit is: egyszerre zseniális és kiábrándító relikviák Amerika egyszerre zseniális és kiábrándító éveiből.
Továbbá könnyebb kimondani azt is, hogy Brian Warner sokkal később, mint kellett volna, de végül pontosan azt kapta, amit érdemel.
