Rendőrségi rajtaütés egy crack-tanyán. A zsaruk az éjszaka közepén, helikopterkísérettel, nagy erőket mozgósítva törnek be egy házba. A ház lakói próbálnak menekülni, az egyikük berohan a wc-be, hogy az utolsó pillanatban valahogy lehúzza az anyagot, a másik próbál kifutni a házból, de a mindent gyorsan ellepő rendőrök pillanatok alatt elkapják. Egy crackfüggő anyára is lecsapnak az egyik szobában, és egy rendőrnő elveszi tőle a gyerekét. Az utca teli van emberekkel, a megbilincselt, nagyrészt fekete letartóztatottakat kivezetik a házból, hogy beültessék őket a kocsiba, és elvigyék őket a kapitányságra. Ezt a jelenetet ezerszer láttuk már különféle rendőrös tévésorozatokban, zsaru-realitykben és akciófilmekben is, de azt, ami ezután következik, még soha nem láthattuk.
Elindul a zene, és az autóba ültetés előtt hirtelen a megbilincselt férfiak egyszer csak rappelni kezdenek, mintha csak a comptoni N.W.A. bandát hallanánk, és elkezdődik a We Got the Power (Miénk a hatalom) című szám. A néző pedig csak tátott szájjal bámul, hogy mi a fene ez? Így indult annak idején, 31 évvel ezelőtt minden idők legegyedibb rendőrsorozata, a Cop Rock, melynek alkotói fejükbe vették, hogy a Broadway musicaljeinek világát összekeverik a procedurális rendőrsorozatok (Esküdt ellenségek, Kemény zsaruk, Döglött akták satöbbi) műfajával. Az eredmény? Minden idők egyik legszórakoztatóbb és legdicsőségesebb televíziós katasztrófája, amiről most nagyrészt annak köszönhetően kezdett el beszélni ismét a világ, mert az HBO showmanje, John Oliver a műsorában bejátszott belőle egy-két szenzációs részletet.
Éneklő rendőrök a tévében?
1990-ben a klasszikus amerikai televíziózás bajban volt. A fiatalok egyre kevesebbet tévéztek, és ha be is kapcsolták a készüléket, javarészt a Music Television klipjeit és műsorait nézték, nem a televíziós szappanoperákat, családi sitcomokat, vetélkedőket és procedurális krimisorozatokat. A legtöbb háztartásban ekkor már volt videomagnó, a videotékák gombamódra szaporodtak, így a néző végre saját maga dönthette el, milyen filmet szeretne nézni és mikor, és nem kellett foglalkoznia az idegesítő és hangos reklámszünetekkel. A helyzetet súlyosbította, hogy a videojátékok is egyre népszerűbbek lettek, és a játékra fordított időt a fiatalok főképp a tévénézéstől vették el. Az országos televíziócsatornák fejesei azon törték a fejüket, hogyan tudnák visszahódítani a fiatalabb korosztályt. Rájöttek, hogy muszáj lesz újítani, nem elégedhetnek meg csak a régi formulák újrafelhasználásával. Érdekes módon ebben a legnagyobb sikert és a leglátványosabb bukást is az ABC tévécsatorna produkálta.
1990-ben ők álltak elő a krimiket új szintre helyező, és részben szappanoperás elemeket is használó, de azokat kiforgató, okos és egyedi Twin Peaksszel, amivel mennybe mentek, ugyanakkor ők tűzték műsorra a Los Angeles-i rendőrség zűrös ügyeivel foglalkozó, sötét társadalmi témákat (rasszizmus a rendőrségen, gyerekkereskedelem, kábítószerfüggés…) érintő és azokat táncos-énekes musicalbetétekkel keverő Cop Rockkal is, ami az év legnagyobb tévés bukását produkálta, és nagyon gyorsan felkerült – némileg túlozva – az összes „minden idők legrosszabb tévésorozatai” listára. A sorozat összesen egyetlen évadot élt meg, és az eredetileg berendelt 16 rész helyett végül csak 11-et forgattak le belőle a rossz nézettség (mai szemmel már egyáltalán nem néz ki rosszul, hogy átlagosan 9 millióan nézték, de ez akkoriban még bukás volt) és a szörnyű kritikák miatt, és Amerikán kívül jószerivel alig volt visszhangja a világban.
Azt csinált, amit csak akart
Hogy az ördögbe juthatott eszébe valakinek, hogy gyilkossági és drogügyekkel foglalkozó rendőrök énekeljenek és táncoljanak egy tévésorozatban? Steven Bochco a nyolcvanas évek egyik legmenőbb televíziós showrunnerének számított (bár akkoriban ezt a szót még nem használták), az 1981-től 1987-ig futó Hill Street Blues című rendőrsorozata hatalmas népszerűségnek örvendett. Bochco-t egy alkalommal egy Broadway producer kereste meg azzal az ötlettel, hogy szeretné a Hill Street Blues-t musicalként színpadra állítani. Erre ugyan a férfi nem látott lehetőséget, ugyanakkor az ötletet nem tartotta rossznak. Az jutott eszébe, hogy ugyan nem viheti a rendőrsorozatokat a Broadway-re, de mi lenne, ha a Broadway-t vinné a rendőrsorozatokba? Persze a koncepció annyira vad és egyedi volt, hogy normális körülmények között képtelenség lett volna, hogy pénzt kapjon rá, csakhogy Bochco épp akkoriban kapott egy ellenállhatatlan lehetőséget az ABC tévécsatornától. Az ABC-t akkoriban vezető Bob Iger tíz tévésorozatot rendelt meg tőle, ő pedig gyakorlatilag teljesen szabad kezet kapott abban, hogy mihez kezd ezzel.
Lehet a rendőrsorozatokat keresztezni a Broadway musicalek világával?
Bochco bárkinek adta elő az ötletét, mindenki azt mondta neki, hogy tiszta őrület, amit kitalált, de ő nem hátrált meg. Mivel akkoriban aranytojást tojó tyúknak számított a tévés iparágban, talált néhány szövetségest a tervéhez. Dalszerzőnek felkérte a sokszoros Oscar-jelölt Randy Newman-t (Szörny Rt, Toy Story…), aki nem hitt a sikerben, így csak a főcímdalt vállalta, valamint azt, hogy ő szerzi a dalokat a pilot epizódhoz, így mellé még fél tucatnyi dalszerzőt szerződtettek. Bőven volt munkájuk, ugyanis Bochco úgy szerződött le a tévécsatornával, hogy minden egyes epizódhoz öt eredeti dalt ígért. Még a Dirty Dancing – Piszkos tánc betétdaláért, az (I’ve Had) The Time of My Life-ért frissen Oscar-díjjal jutalmazott dalszerzőt, Donald Markowitzot is megszerezték az elképesztő mennyiségű munkához. A sorozaton szokatlan módon dolgoztak, ugyanis az írószobában a forgatókönyvírók mellett ott voltak a dalszerzők is, így sokszor akár tucatnyian is ültek a megbeszéléseken. A forgatókönyvírók felvázolták a sztorit, a dalszerzők pedig elmondhatták, melyek azok a pontok a történetben, ahol el tudják képzelni egy-egy dal elhelyezését, majd mindenki elmondta, hová szeretne dalokat írni. A koncepció része volt az is, hogy a dalok minél változatosabb műfajúak legyenek, így volt köztük hiphop, rock, pop, gospel, country és klasszikus Broadway musical dal is.
A bukás okai
Amikor sok-sok évvel a sorozat befejezése után, a DVD premier idején az újságírók a bukás okairól kérdezték az alkotókat, több különféle teóriával álltak elő. Volt, aki rossznak találta a koncepciót, hogy minden részbe kellett öt dal, miközben voltak epizódok, amiknek jobbat tett volna a kevesebb dalolászás. Más azt találta tévedésnek, hogy mivel nagyrészt nem Broadway-ről érkezett szerzőkkel dolgoztak, a dalokat nem sikerült szervesen a cselekmény részévé tenniük, és amikor elhangzott egy szám, a történet mindig leállt és nem haladt tovább, ami a reklámszünetekkel együtt már olyan hatást keltett, hogy ebben a sorozatban a sztori csak végtelenül lassan csordogál. Gondot jelentett az is, hogy a dalokat nem stúdióban rögzítették, ahogy az manapság a musicales beütésű tévésorozatokban (Glee, Empire…) bevett gyakorlatnak számít, hanem a szereplők a forgatási helyszínen énekelték fel, ahol sokszor sem elég idő nem állt rendelkezésre, sem a körülmények nem voltak megfelelők ahhoz, hogy minőségi produkciók szülessenek.
Persze így is születtek jobban sikerült dalok, de sokszor nem sikerült kihozni belőlük azt, amit a dalszerzők megálmodtak. Gondot jelentett az is, hogy a szereplőválogatásnál nagyobb hangsúlyt fektettek az énekhangra, mint a színészi képességekre, így a szöveges, drámai jelenetekben többször is egészen ripacs alakításokkal találkozhattak a nézők. Abban viszont szinte minden alkotó egyetértett, hogy a legnagyobb hiba talán az volt, hogy olyasvalamit csináltak, amire még nem állt készen 1990-ben a világ, ráadásul talán nem is a legjobb műfajt választották ehhez: a nézőknek nehéz volt elfogadniuk, hogy miközben súlyos társadalmi kérdésekről, hajléktalanságról, korrupcióról és az intézményesült rasszizmusról esik szó, a szereplők néhány percenként dalra fakadnak a kamerák előtt.
Greatest Hits
A gyerekkereskedő
A valamivel több mint háromperces, fájóan fülbemászó dalban emberünk arról énekel, hogy ő egy gyerekkereskedő, és hipp-hopp, már hozza is a gyerekre vágyó párnak a csecsemőt, ha pengetik neki a pénzt.
A drogos lány, aki eladja a babáját
Mit kell tennie egy drogfüggő lánynak, aki épp eladja 200 dollárért a babáját egy gyerekkereskedőnek, mert kell a pénz a cuccra? Hát dalra fakadni.
Az éneklő esküdtszék
Ítéletet mond az esküdtszék, a kamera a bírósági írnokot veszi, aki hirtelen felcsapja az asztalát, ahonnan egy zongora kerül elő. Belekezd, az esküdtszék pedig gospelt énekelve közli a vádlottal, hogy bűnös, a tárgyalóteremben ülők pedig táncra perdülnek.
Hajléktalan sláger
A rendőrök épp lecsapnak egy csomó szabadban táborozó hajléktalanra, és tömegesen viszik el őket onnan, ők pedig megunva a vegzálást mihez kezdenek? Hát dalra fakadnak.
Sheryl Crow in da House
A Cop Rock dalait többnyire nem ismert énekesek énekelték, de egy véletlennek köszönhetően mégis sikerült összeszedniük egy szupersztárt. Az utolsó epizód rendőrnőkről szól, akik beépülnek egy kollégiumba, ahol egy elkövető lányokat erőszakol meg. A dalra fakadó rendőrbrigád egyik tagját játssza az akkor még ismeretlen énekesnő, Sheryl Crow.
Az éneklő újságírók
A folyosón játszódó jelenetet látva önkéntelenül is az jut az ember eszébe, hogy sokkal szórakoztatóbbak lennének az interjúk és a riportok, ha az újságírók a kérdéseiket mindig énekelve tennék fel.
