Az 1455 és 1487 között zajló rózsák háborúja volt a legromantikusabb nevű háborús konfliktussorozat a történelemben, mondjuk az igaz, hogy csak utólag, valamikor a 18. században keresztelték el így, a szembenálló két nagy főúri párt, a Lancasterek és a Yorkok jelképei, a vörös és a fehér rózsa után. A harc Anglia trónjáért folyt, amelyre mindkét ház vezetői joggal formáltak igényt, hisz egyformán a Plantagenet-dinasztia leszármazottai voltak.
Ezt az időszakot leginkább Shakespeare vériszamos királydrámái (III. Richárd, VI. Henrik) vagy az olcsó izgalmakat kínáló történelmi lektűrök alapján ismerhetjük, amelyek azért kicsit félrevezetőek lehetnek, mivel a rózsák háborúja – leszámítva pár tényleg öldöklő csatát, mint például a legendás towtoni mészárszéket –, inkább fárasztó, körülményes és időnként követhetetlen diplomáciai lépések, valamint intrikák és árulások hosszú sorozata volt, semmint valamiféle pusztító polgárháború; a közembereknek többnyire valószínűleg fel sem tűnt, hogy éppen háború folyik. A nemességet ugyanakkor már sokkal érzékenyebben érintette az évtizedekig elhúzódó konfliktus, hisz 1487-re Anglia 64 főúri családjából állítólag mindösszesen 38 darab maradt.
És hogy végül ki nyert? Tulajdonképpen senki. Vagy épp ellenkezőleg: mindenki! Az utolsó York-házi uralkodó, III. Richárd a korszakzáró bosworthi csatában veszett oda (Shakespeare drámájában ugyebár ekkor hangzik el tőle az azóta szállóigévé közhelyesült „Országomat egy lóért!” felkiáltás), a trónra pedig a Lancaster családból származó VII. Henrik került, és feleségül vette Yorki Erzsébet, szóval a két vetélkedő família boldog szerelemben egyesült, és ezzel fel is emésztette magát: Angliában hivatalosan véget ért a középkor (persze ez akkoriban még nem tűnt fel senkinek) , és megkezdődött a Tudor-dinasztia története.
Shakespeare VI. Henrik című drámája alapján készült festmény a vörös és fehér rózsákkal parádézó nemes urakról (Forrás: Wikipedia)
Na, de térjünk csak vissza a konfliktussorozat elejére, egészen pontosan 1458. március 24-ére, az egész háború talán legkülönösebb eseményére, a Lovedayre, vagyis a Szeretet Napjára, ami kicsit úgy hangzik, mintha valami kilencvenes évekbeli trance-fesztivál neve lenne, de sajnos nem: a 15. században még nem tartottak trance-fesztiválokat, azok ugyanis csak később jöttek divatba. A szeretet szó ebben a kontextusban egyébként sem egészen azt (vagy nemcsak azt) jelenti, amire elsőre gondolnánk, hanem inkább valami olyasmit, hogy megegyezés vagy paktum. Merthogy a Szeretet Napja egy tétova békekötési kísérlet volt a felek között, ami, bár nem fulladt rögtön egyértelmű kudarcba, nem is bizonyult túlságosan hosszú életűnek.
A loveday amúgy létező-működő gyakorlatnak számított a középkori Angliában: ilyenkor a haragos felek összeültek, ettek-ittak-szórakoztak, aztán egymás tenyerébe csaptak, és fátylat borítottak a sérelmeikre. Azonban ami a póroknál működött, az Anglia két leghatalmasabb nemesi családjánál sajnos csődöt mondott.
Az ország trónján ekkoriban a gyengeelméjűnek és különc, szent aszkétának egyaránt tartott Lancaster-házi VI. Henrik ült, aki helyett gyakorlatilag a felesége, a gyönyörű és éles eszű Anjou Margit kormányzott. Noha a királyné tehetséges stratéga volt, a Lancasterek szénája nem állt valami jól. A háború első nagy ütközetében, a Saint Albans-i csatában ugyanis fölényesen győzedelmeskedtek Plantagenet Richárd yorki herceg vezette hadak: Edmund Beaufort, Somerset hercege meghalt, maga VI. Henrik pedig súlyosan megsebesült, és ami még rosszabb, mindenki számára egyértelművé vált, hogy hatalma – a mentális állapotához hasonlóan – meglehetősen ingatag lábakon áll. A kor kaotikus viszonyaira jellemző, hogy Plantagenet Richárd (a későbbi IV. Eduárd, illetve III. Richárd York-házi uralkodók atyja), nem sokkal korábban még VI. Henrik hűséges lovagjaként harcolt a százéves háborúban, ám a király nem bánt vele érdemeihez méltón, hanem helyette inkább a tehetségtelen Beaufort-t futtatta, ami érthető módon feldühítette a herceget.
VI. Henrik nem állt mindig a helyzet magaslatán (Forrás: Wikipedia)
Miután kissé megroggyant alatta a trón, szegény Henrik fejébe vette, hogy paraszti mintára maga is szervez egy ilyen ölelkezős-hátlapogatós lovedayt a yorkiakkal, amelyen mindenki elnézést kér a másiktól, aztán meg élik tovább a nyugodt, unalmas és kispolgári életüket, trónbitorlás és további véres ütközetek nélkül. Még egy kártérítési egyezményt is sikerült nyélbe ütni, mely némi gyógyírt jelentett a sebekre.
A Szeretet Napját tehát 1458. március 24-én, pontosan 563 évvel ezelőtt tartották Londonban: ez a Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, a középkori Angliában pedig ráadásul az új esztendő kezdete, úgyhogy nem véletlenül esett erre a jeles dátumra a választás. A Yorkok és Lancasterek a legszebb ünneplőikben, kart karba öltve vonultak végig a fellobogózott London utcáin, a westminsteri apátságtól a Szent Pál-székesegyházig, a levegő pedig megtelt hittel, reménnyel, szeretettel és kozmikus harmóniával. A menetet maga Anjou Margit királyné vezette York hercegével az oldalán, mögöttük meg yorki és lancasteri nemes urak és hölgyek hosszú sora andalgott egymás kezét fogva, akár egy óvodai kiránduláson; csak éppen itt a párok tagjai korábban egymás közeli családtagjait mészárolták le a csatamezőn.
A nagy összeborulás természetesen nem tartott sokáig: két hónapra rá ismét fellángoltak az ellentétek a felek között, két évvel később pedig a felvonulás számos résztvevője – köztük Plantagenet Richárd yorki herceg – nem volt már az élők sorában. Azonban a rózsák háborúja nélkülük is minden gond és fennakadás nélkül robogott tovább még három évtizeden át.
