Pusztítóan unalmas volt a 93. Oscar-gála

Egy év után végre láthattunk egy majdnem rendes, Zoom nélküli filmes díjátadót. Ez volt az első gondolatom az idei Oscar-gála elejét nézve, és úgy láttam, a vendégek is hasonló módon elérzékenyültek már pusztán attól, hogy végre egy olyan eseményen lehetnek, ahol más emberek között forgolódhatnak, és személyesen cseveghetnek. Persze attól még, hogy az idei Oscar személyesen zajlott, ez a díjátadó nem olyan volt, mint a korábbiak. A vörös szőnyeges vonulást egy hiperelegáns kerti partira emlékeztető bemelegítő buli váltotta fel, ahol az egymással csevegő vendégek néha elmentek tévéinterjút adni és fényképezkedni a csodaszép ruháikban. Mivel csak a jelöltek és jelöltenként egy vendég vehetett részt a díjátadón, elég rosszul néztek volna ki a korábbi gigászi helyszínen, a Dolby Theaterben lézengve, így egy teljesen új, látványosan kisebb termet rendeztek be a Union Square történelmi vasútállomáson.

Itt egy egészen aprócska színpadot vettek körül lépcsőzetesen az asztalok, a székek és az azokon ülő vendégek. A színpad annyira apró volt, hogy a díjátadók időnként a közönség soraiból prezentálták a díjakat. Szerencsére ott nagyrészt maszk nélkül ültek a vendégek, így nem kellett azt találgatni, melyik maszk melyik sztárt takarja, és a színpadra is mindenki maszk nélkül lépett. Mivel a jelölt betétdalok előadása erre a miniszínpadra nem fért volna ki, az előadásokat felvételről láthattuk (a legtöbbet az Akadémia hamarosan nyitó múzeumának tetején vették fel), és nem a gála közben, hanem még az azt felvezető show-ban. Az eredmény így kétségtelenül látványosabb volt, de a felvezetést nagyon sokan nem nézik meg, az igazi show-ból pedig hiányoztak ezek az elemek, mert szükség lett volna arra, hogy időnként megszakítsák az egymás utáni köszönőbeszédek egyhangúságát. Idén nem minden vendég jutott el a korlátozások miatt Los Angelesbe, de a távol maradókat sem Zoom-on kapcsolták be, hanem külön, kisebb méretű díjátadó helyszíneket kaptak a párizsi, londoni, ausztrál vagy épp szöuli vendégek, amitől az egész valamivel jobban és dinamikusabban nézett ki.

Szövegbe fullasztva

A gála csodálatosan, egészen filmszerűen indult. A kamera a bemelegítő buliról elinduló Regina King író-rendezőt követte tempós, laza zene kíséretében a színpadig, és olyan volt az egész, mintha egy Ocean’s Eleven film főcímét néznénk, ami nem csoda, hiszen az idei Oscar-gála egyik producere pont az Ocean’s Eleven filmek rendezője, Steven Soderbergh volt. A laza, filmszerű indítás ígéretes volt, de utána rögtön megbosszulta magát, hogy az Akadémia idén is elkerülte azt, hogy házigazdát szerződtessen a show-hoz. Regina King a színpadra lépve poénok és viccelődés helyett inkább érzelmesre és rövidre vette a bevezetőt, és alig tértem magamhoz, már el is kezdte felvezetni az első forgatókönyvírói díjakat.

Már itt is feltűnt, hogy szinte minden jelöltről mondott a felvezetésben valami érdekességet, de ekkor még nem tudtam, hogy idén ez a koncepció része, a jelöltekről itt bizony triviák fognak elhangzani, és nemcsak a sztárokról, hanem a névtelen sminkesekről vagy a díszlettervezőkről is. De ezt tényleg végig szeretné hallgatni bárki is ezeket az érintett családtagjain és kollégáin kívül? Az is a koncepció része lett, hogy a szokásos 45 másodperces beszédek helyett a díjazottak bő lére ereszthették a mondanivalójukat, és nem kezdtek alájuk zenélni, amikor kicsit hosszabbra nyúlt a mondandójuk. A producerek mindenkit arra kértek, hogy ne csak neveket soroljon köszönőbeszédként, hanem valami személyes sztorival álljanak elő, és ez alapvetően jó dolog, mert okoz megható pillanatokat, de van egy árnyoldala is: az idei Oscar-gála gyakorlatilag beszédtengerbe fulladt, ami azért a bő háromórás játékidőt nézve kissé megterhelő tud lenni. Az egyik beszédet követte a másik, aztán a következő és ez a duma duma hátán koncepció rövid idő alatt megölte a show-t.

A show halála

Regina King bevonulása után nulla, azaz nulla kreatív pillanatot láthattunk az idei Oscaron, csak díjátadó beszédeket, valamint köszönőbeszédeket egészen változó színvonalon. Persze fura is lett volna, ha ennyi kreatív ember száját ne hagyta volna el néhány izgalmas, emlékezetes mondat, de erre bízni egy háromórás tévéműsort azért elég merész húzás volt a producerek részéről. Egy-egy pillanatra felkaptam a fejem, amikor például Thomas Vinterberg, a Még egy kört mindenkinek rendezője arról kezdett beszélni, hogy a film forgatásának negyedik napján halt meg a lánya, vagy amikor Daniel Kaluuya annyira örült a Judas and the Black Messiah-ért kapott színészi díjának, hogy még azt is megköszönte az anyjának és apjának, hogy lefeküdtek egymással, és ebből ő megszülethetett. De ez így kevés. Egy díjátadó gála tévéműsor, és nem rádiójáték. Itt ennél azért többet kellett volna adni. Sokkal többet. Valami vizualitást. Vagy akármit, ami nem csak beszéd. Nem lehet egy vizuális művészet ünneplésében ennyire nem használni a vizualitást és a kreativitást. Ez a díjátadó ebben a formában merénylet volt a filmművészet ellen, és azokat, akik ezt létrehozták, soha többé nem szabadna egyetlen díjátadó közelébe sem engedni. Ez még rádiójátéknak is kevés volt így, nemhogy nagyszabású tévéműsornak.

Tényleg az volt az egyetlen show-elem egy háromórás, nagyszabásúnak szánt műsorban, hogy a DJ lejátszott egy-egy híres filmbetétdalt, és a közönségben ülő egyik sztárvendégnek el kellett találnia, hogy jelölték-e azt a dalt Oscarra? Úgy éreztem magam, mintha valami vidéki bálon kellene végighallgatnom, ahogy a vicceskedő kedvében lévő, spicces DJ kvízeset játszik és jópofizik az emberekkel mikrofonnal a kezében. Elképesztő, hogy ezt műsorba engedték a világ leghíresebb filmes díjátadóján. Az pedig hogyan lehetséges, hogy egy filmes díjátadón egyetlen normális filmmontázst se láthassunk? Teljesen érthetetlen. Dühös lettem a gálát nézve, és ha optimista akarok lenni, csak azt tudom mondani, hogy a dühnek köszönhetően legalább nem aludtam el rajta.

Nyertesek és vesztesek

A helyzetet csak tetézte, hogy a fontosabb kategóriák az igazán nagy meglepetéseket is mellőzték. Uralkodott a papírforma, így nagyjából csak azok a kategóriák maradtak kiszámíthatatlanok, ahol nem volt meg előre a favorit, mint például a főszereplői díjak. A legnagyobb meglepetést talán az okozta, hogy Frances McDormand harmadjára is behúzott egy legjobb női főszereplő Oscar-szobrot A nomádok földjéért, amire a máskor hosszú beszédekkel készülő színésznő ezúttal láthatóan nem készült, így csak nagyon röviden köszönte meg azt. Anthony Hopkins újabb Oscar-szobra (amit a The Fatherért kapott) pedig azért nem lehetett nagy pillanata a műsornak, mert a színész nem vett részt a gálán. Mivel valami rejtélyes okból ezúttal nem a legjobb film, hanem a legjobb férfi főszereplő díját hagyták utoljára, Hopkins távolmaradásával ennek a minden szempontból borzalmas gálának még a vége is nagy nulla volt, hiszen a díjazott nem volt jelen, így a köszönőbeszéd is elmaradt. Ezek után különösen furcsa, hogy miért hagyták utoljára a férfi főszereplő kategóriát. Mire számítottak?

A félamatőr megvalósítás közben is becsúszott azért egy-egy szórakoztató pillanat (Glenn Close riszált, Frances McDormand farkasüvöltést utánzott, a nagymamakorú Youn Yuh-jung pedig látványosan flörtölt Brad Pitt-tel), de az ideinél hervasztóbb show-t elképzelni se lehetett volna. Alig voltak nagy sztárok a jelöltek között, a díjátadó sztárok pedig nem erőltették meg magukat, egyedül Harrison Ford próbált vicces anekdotát mesélni arról, hogy a Szárnyas fejvadászt anno a vágók borzalmas filmnek tartották. Ha egy díjátadó legnagyobb meglepetését a dokumentumfilm kategóriában találjuk (ahol a cuki Tanítóm, a polip nyert), joggal mondhatjuk, hogy itt tényleg nem volt semmi látnivaló. Tarolni sem tarolt senki. A legnagyobb nyertes A nomádok földje lett a három fontos díjával (rendező, női főszereplő, film), és azzal, hogy Chloé Zhao lett a második nő az Oscar történetében, aki legjobb rendezői Oscart kapott, a többi jelölt film pedig jellemzően egy vagy két díjat vihetett haza. Egyedül A chicagói hetek tárgyalása távozhatott üres kézzel, de ez igazából rendben is van így: egy ennél erősebb évben jelölést sem érdemelt volna. Gyalázatos volt a tavalyi filmes év, de messze nem volt annyira gyalázatos, mint ez az Oscar-gála. Felejtsük is el gyorsan!

LEGJOBB FILM

A nomádok földje

LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ

Anthony Hopkins (The Father)

LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ

Frances McDormand (A nomádok földje)

LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐ

Daniel Kaluuya (Judas and the Black Messiah)

LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ

Youn Yuh-jung (Minari)

LEGJOBB RENDEZŐ

Chloé Zhao (A nomádok földje)

LEGJOBB EREDETI FORGATÓKÖNYV

Ígéretes fiatal nő (Emerald Fennell)

LEGJOBB ADAPTÁLT FORGATÓKÖNYV

The Father (Christopher Hampton, Florian Zeller)

LEGJOBB NEMZETKÖZI JÁTÉKFILM

Még egy kört mindenkinek (Dánia)

LEGJOBB ANIMÁCIÓS FILM

Lelki ismeretek

LEGJOBB LÁTVÁNY

Mank

LEGJOBB FÉNYKÉPEZÉS

Mank (Erik Messerschmidt)

LEGJOBB JELMEZ

Ma Rainey – A blues nagyasszonya (Ann Roth)

LEGJOBB VÁGÁS

A metál csendje (Mikkel E.G. Nielsen)

LEGJOBB MASZK

Ma Rainey – A blues nagyasszonya

LEGJOBB ZENE

Lelki ismeretek (Trent Reznor, Atticus Ross, Jon Batiste)

LEGJOBB BETÉTDAL

Judas and the Black Messiah (H.E.R., Dernst Emile, Tiara Thomas: „Fight For You”)

LEGJOBB HANG

A metál csendje

LEGJOBB VIZUÁLIS EFFEKTEK

Tenet

LEGJOBB DOKUMENTUMFILM

Tanítóm, a polip (My Octopus Teacher)

LEGJOBB RÖVID DOKUMENTUMFILM

Colette

LEGJOBB RÖVID ANIMÁCIÓS FILM

If Anything Happens I Love You

LEGJOBB RÖVIDFILM

Two Distant Strangers

Pihenésképp olvass sztárinterjúkat az nlc-n:

• Növényi Norbert: “A nulláról kellett újraépítenem az életünket”
• Horváth Éva: “Szerintem a szülést nem kell a férfiaknak látnia”
• Bear Grylls: “A félelem része az életemnek, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam”