Nincs könnyű dolgunk, ha a Világ Legnyomasztóbb Könyvét keressük, hisz az Üvöltő szelektől az Üvegbúráig, a Patkányfogótól a Rozsdatemetőig, az Egy tiszta nőtől az Érik a gyümölcsig megszámlálhatatlan mennyiségű klasszikus igyekszik meggyőzni minket arról (olykor meglehetős sikerrel!), hogy az élet nem más, mint szenvedés, keserűség, csalódás, fájdalom és halál. Vagy említhetnénk még akár a romantikus, túlérzékeny és öngyilkosságra hajlamos ifjak kedvencét, az Ifjú Werther szenvedéseit, a magyar kisiskolások generációit traumatizáló Árvácskát, az összes drámát, amit orosz ember írt, valamint az olyan, szépirodalmi kvalitásokkal nem feltétlenül rendelkező, ám rémületesen nyomasztó műveket, kiadványokat, mint például a Szálasi Ferenc – politikai életrajz, a Matek érettségi – Definíciók, tételek, bizonyítások vagy a Mr. Frizbi – Hajdú Péter igazi arca. Szóval van miből válogatni, na!
Ám ha mégis muszáj lenne megnevezni a legnyomasztóbbat, akkor mi gondolkodás nélkül az i.e. 3. században élt görög filozófus, Kürénéi Hégésziasz főművét, az Apokarterónt választanánk, amelynek már a címe – magyarul Éhezés általi halál vagy esetleg Halálra éhező lehetne – is a felhőtlen vidámság ígéretével kecsegtet. Ha valaki esetleg nem hallott volna erről a könyvről, az semmiképpen ne érezze magát kellemetlenül: maga a mű ugyanis már hosszú-hosszú évszázadokkal ezelőtt elveszett, és csak más szerzők – elsősorban Cicero – utalásai és összefoglalói alapján tudjuk, hogy valamikor létezett. Szóval az Apokarterónt többé valószínűleg soha senki nem fogja kezébe venni és elolvasni, de ez talán nem is olyan nagy baj, mivel a könyv – állítólag – olyan mélységeit tárja fel az egzisztencialista nihilizmusnak, ahova normális ember egyébként sem szívesen merészkedik.
Küréné romjai a mai Líbiában (Fotó: Wikipedia)
A történet szerint egy férfi úgy dönt, hogy halálra éhezteti magát. Ezután felkeresik a barátai, és megpróbálják lebeszélni erről a lassú és fájdalmas öngyilkosságról. Azonban a férfi azt állítja, hogy
a boldogság nem létezik, és mindenki jobban járna, ha meghalna,
hisz az élet csupa gyötrelem és nyomorúság. Sőt, még azt is készségesen elmagyarázza a barátainak, hogy melyiküknek miért is kellene okvetlenül megölnie magát, a felmerülő ellenérveket pedig egy tapasztalt rétor profizmusával söpri le.
A jó két évszázaddal később élt Cicero beszámolója alapján a könyv fergeteges fogadtatásban részesült: az Apokarterón olvasói közül állítólag többen is öngyilkosok lettek, mivel a mű olyan tudományos alapossággal és olyan magával ragadó stílusban vezette le, hogy miért nem érdemes élni, a történtek hatására pedig II. Ptolemaiosz Philadelphosz, a ptolemaioszi Egyiptom uralkodója egyenesen megtiltotta a szerzőnek, hogy Alexandriában hirdesse a tanait. Hégésziaszt meg elnevezték Peiszithanatosznak, azaz kb. Halálra Buzdítónak.
Jó kérdés, hogy egyáltalán miért ír valaki ilyen könyvet (dehogy jó kérdés, hisz ezzel az erővel akár azt is firtathatnánk, hogy miért ír bárki bármilyen könyvet).
Erre két válaszunk is van. Az egyik verzió szerint az Apokarterónt azért nem kell teljesen komolyan venni, tudniillik a szerző inkább afféle retorikai gyakorlatnak, vagy még inkább retorikai akrobatamutatványnak szánta. Ez nem is lett volna egyedi eset, ugyanis az ókori görög gondolkodók, legkivált a szofisták, időnként előszeretettel mutatták be a teljes szónoki, érveléstechnikai, logikai stb. eszköztárukat ilyen módon, vagyis – egyszerűen fogalmazva – minden tekintélyüket, tudásukat és tehetségüket latba vetve igazoltak morálisan vagy tudományosan nehezen védhető állításokat, vagy éppen totális hülyeségeket: Leontinoi Gorgiasz például viccből bebizonyította, hogy semmi nem létezik (pontosabban bebizonyította, hogy nem lehet bizonyítani, hogy bármi is létezik, vagy valami ilyesmi – néha sajnos nehéz követni a szofistákat). Szóval könnyen elképzelhető, hogy Apokarterón mesterien felépített dialógusai és látszólag szilárd alapokon nyugvó következtetései is csupán a szofista okoskodások hosszú sorát gyarapítják (vagy gyarapítanák, ha még meglennének).
Görög filozófusok heves filozofálgatás közben (Forrás: Wikipedia)
De persze az is lehet, hogy Hégésziasz az egészet teljesen komolyan gondolta, és a kürénéi hedonista iskola tanításaiból (az élet célja a pillanatnyi gyönyör maximalizálása, mindegy, milyen áron) kiindulva jutott el irányzat legextrémebb pontjáig, ahol már nem létezik se illékony gyönyör, se gyorsan múló boldogság, hanem csak egyetlen cél van: hogy kiiktassunk mindent, ami kellemetlenséget okozhat, azaz magát az életet. Noha akadtak más filozófusok is – például a római sztoikusok – akik bizonyos esetekben elfogadhatónak, netán egyenesen kívánatosnak tartották az öngyilkosságot, az életből való önkéntes kilépést, alighanem Hégésziasz volt az egyetlen, aki kizárólag ezt tartotta járható útnak.
Maga a szerző egyébként – legjobb tudomásunk szerint – nem éheztette magát halálra, és egyéb borzalmas módon sem vetett véget a saját nyomorúságos életének; mondjuk nincs is olyan szabály, ami kimondaná, hogy egy filozófusnak mindenképpen a saját tanításai szerint kell élnie. Vagy éppen halnia.
