A kutatók is emberek, ők is szoktak hibázni, aminek nagyon örülhet az emberiség, mivel néhány tudományos ballépés vagy a körülmények összjátéka nélkül ma sok olyan tárgy, eszköz vagy például gyógyszer sem létezne, amelyek nélkül már elképzelni sem tudnánk az életünket. Lássuk, melyek a legsikeresebb találmányok, amelyekért egy-egy szerencsés véletlen tehető felelőssé.
A penész, ami megmentette az emberiséget
Mielőtt Alexander Fleming felfedezte volna a penicillint, az orvosok sem tudták kezelni például a tüdőgyulladást, a gonorrheát, de például a vérmérgezést sem, amit akár egy karcolás is okozhatott. Igaz ugyan, hogy az emberiség már felfigyelt a penészgombák gyógyító hatására, ugyanis már az ókori Egyiptomban is készítettek penészes kenyérből pakolást a sebek gyógyítására.
Fleming azonban egy véletlen miatt kezdte el alaposabban megvizsgálni. A kutatóorvos 1928-ban szülőföldjére, Skóciába utazott nyaralni, majd amikor nyár végén visszatért londoni laboratóriumába, meglepődve tapasztalta, hogy néhány Petri-csészében, amelyben a többek között torokgyulladást is okozó staphylococcus baktériumokat hagyta, jókora penészgombatelepek alakultak ki. Fleming felfigyelt rá, hogy a penész körüli részekről eltűntek a baktériumok, a penicillium notatum nevű gombafaj ugyanis egy olyan hatóanyagot választott ki magából, amely korlátozta a baktériumkolóniák gyarapodását.
Sir Alexander Fleming (Fotó: Ann Ronan Picture Library/Photo12 via AFP)
A kutató emiatt kezdte el közelebbről megvizsgálni a penészgombákat és megállapította, hogy az azokból nyerhető folyadék – amit akkor még csak egyszerűen penészlének hívott – rengeteg káros baktérium ellen használható. Ezután megbízta asszisztenseit, Stuart Craddockot és Frederick Riley-t, hogy izolálják a tiszta penicillint a penészléből. Tény, hogy az orvoslásban, gyógyításban használt penicillint már Howard Florey és Ernst Chain kutatók tökéletesítették, de ehhez szükség volt Fleming zsenialitására is, aki ahelyett, hogy bosszankodva elmosta volna a penészes Petri-csészéket, felismerte, hogy valami rendkívüli jelenség szemtanújává vált.
A zsebben olvadó csoki rejtélye
Percy Spencer csak egy kis csokit szeretett volna enni, ám előtte még befejezte a kísérletet, amin dolgozott. Spencer a Raytheon nevű cég mérnökeként a hadsereg megbízásából épp egy újgenerációs radar fejlesztésén fáradozott, a munka közben pedig elsétált egy úgynevezett magnetron előtt. A magnetron egy olyan vákuumcső, amellyel mikrohullámokat lehet létrehozni.
Spencer nem sokkal ezután meglepődve tapasztalta, hogy a köpenye zsebében lévő csokoládé megolvadt. A mérnök kíváncsi volt a jelenség okára, ezért további vizsgálatokat kezdett végezni a vákuumcsövekkel. Először pár szem kukoricát helyezett a csövek elé, amelyek rövid idő alatt popcornná változtak. Ezután egy tojással ismételte meg a kísérletet, amely néhány másodperc után szinte felrobbant. Spencer számára ekkor vált világossá, hogy a mikrohullámok hatékonyan képesek felmelegíteni a különféle élelmiszereket.
A vállalat még abban az évben szabadalmaztatta is a mikrohullámú sütőt, amelyet Radarange Oven néven két évvel később dobtak piacra. Mai szemmel ezek még gigantikus, hűtőszekrény méretű szerkezetek voltak, amelyekért vérfagyasztóan sok pénzt, 5000 dollárt kértek, ami mai árfolyamra átszámolva csaknem húszmillió forintot jelentett. Az általunk is ismert, háztartási mikrohullámú sütők megjelenésére a hetvenes évekig kellett várni, amikor már pár száz dollárért meg lehetett vásárolni a konyhai csúcstechnológia akkori zászlóshajóit.
A Raytheon Radarange sütője 1946-os bemutatóján, a Waldorf-Astoria Hotelben (Fotó: Getty Images)
A tépőzár felfedezése egy kutyának köszönhető
A kutyatulajdonosok bizonyára gyakran bosszankodnak, ha a kedvencük bundájából bogáncsokat kell eltávolítani. Nem egészen így reagált azonban George de Mestral svájci feltaláló, aki 1941-ben, egy hegyi túrát követően látta meg, hogy a kutyája szőre tele van parányi bogánccsal. Kíváncsi lett, hogyan tudnak az apró növények megragadni a szőrszálak között, ezért mikroszkópot ragadott és közelebbről is megvizsgálta a bogáncsokat. Ekkor látta meg, hogy a növények tüskéi kampós végűek, ez pedig remek ötletet adott de Mestralnak.
A cipzármentes cipzár nevű találmányáért alaposan meg kellett dolgoznia: a bogáncsok vizsgálatát követően ugyanis nyolc éve ment rá, hogy tökéletesítse az eszközt, amit ma már tépőzárnak hívunk. Bár de Mestral a divattervezőktől várta, hogy felkarolják a találmányt, ehelyett a NASA fedezte fel, hogy a természet ihlette megoldást az űrhajósok szkafanderéhez is remekül fel lehet használni, mivel így egyszerűen lehet az űrruhákra különféle szerszámokat vagy mérőeszközöket rögzíteni. Végül azért a divat világa is rátalált a tépőzárra, amelynek első aranykora a XX. század hatvanas éveiben érkezett el.
Hűtőszekrények helyett serpenyőbe került a Teflon
Pontosabban a politetrafluoretilén, a Teflon ugyanis már egy márkanév, amely szintén egy véletlennek köszönheti világhódító sikerét. A DuPont vegyi üzem egyik kutatója, Roy Plunkett ugyanis 1938-ban épp arra keresett megoldást, hogy a kor hűtőszekrényeit modernizálja, hogy azok alkalmasabbak legyenek az otthoni használatra. Ehhez az addigi szerkezetekben a hűtéshez használt ammóniát, kén-dioxidot és propángázt próbálta lecserélni, ezért különféle anyagokkal kezdett kísérletezni.
Feltűnt neki, hogy az egyik mintát tartalmazó tartályból eltűnt az abba töltött gázkeverék, a helyét pedig egy furcsa, síkos, gyantaszerű anyag vette át, amely meglepően ellenállónak bizonyult a hővel és különféle vegyszerekkel szemben. A Teflont először a Manhattan-projektben, azaz az amerikai atombomba előállítására irányuló katonai fejlesztésben használták, majd egy évtized múlva az autóipar is felfedezte magának. Egészen a hatvanas évekig kellett várni, mire megjelenhetett a legismertebb felhasználási területén, azaz a könnyen tisztítható edények bevonataként.
Az ügyetlenség is eredményezhet világsikert
A XIX. század harmincas éveiben kezdtek elterjedni a gumival vízhatlanná tett cipők és csizmák, azonban hamar kiderült, hogy a nyers gumi nem viseli túl jól a túl alacsony vagy túl magas hőmérsékletet, ez pedig sok fogyasztónak és cipőgyárnak is komoly fejfájást okozott. Még az is elhangzott, hogy a guminak nincs jövője ebben az iparágban. Ezzel azonban nem értett egyet Charles Goodyear, ha pedig a név hallatán gumiabroncsok jutnak az eszünkbe, annak bizony az az oka, hogy az amerikai vegyész – aki egyébként autodidakta módon képezte magát – jött rá a probléma megoldására.
Ez azonban egy fatális véletlen eredménye, ugyanis Goodyear több éven át próbálkozott, hogy a nyers gumiból, különféle eljárások segítségével ellenállóbb anyagot készítsen. Emiatt csaknem koldusbotra jutott, mert a családi otthona bútorait adta el, hogy kísérletezni tudjon, de nem sokon múlott, hogy a különféle vegyszerek párái miatt ott nem hagyta a fogát a laboratóriumában. A nagy áttörésre végül 1839-ben került sor, amikor az éppen vizsgált gumikeveréket véletlenül egy forró sütőlapra borította. Ekkor jött rá, hogy a hő, illetve kén hatására a ragacsos és hidegre merevvé váló gumimassza ruganyossá válik, azaz visszanyeri korábbi alakját. Óriási vagyonra azonban ezután sem tudott szert tenni, részben különféle szabadalmi viták, részben az 1837-es gazdasági pánik miatt, amely hosszú időre lenullázta a bankszámláját. Végül 1860-ban halt meg, a nevét viselő autógumigyárat pedig csak 1898-ban alapította Frank Seiberling, aki ezzel tisztelgett Goodyear munkássága előtt. A Goodyear Tire and Rubber Company a mai napig a világ egyik vezető gumigyártója.
Traktorkerék készül a Goodyear Tire denveri gyárában, 1945-ben (Fotó: The Denver Post via Getty Images)
Szívgyógyszernek indult a férfiak kedvenc kék pirulája
A szívkoszorúerek görcsös fájdalmát más néven angina pectorisnak hívják, amelyre érdemes odafigyelni, mert általában a szívizom elégtelen vérellátására utal. Erre keresett megoldást a napjainkban főként a koronavírus elleni oltásáról ismert Pfizer gyógyszercég, amikor kifejlesztették az UK92480 kódjelű készítményt. A tervek szerint úgy kellett volna működnie, hogy segít összehúzódni a szív körüli artériáknak, ezáltal csökkentve a fájdalmat.
A szer nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, azonban a kutatók egy meghökkentő mellékhatást tapasztaltak: az UK92480 ugyanis a férfiaknál hosszan tartó, stabil merevedést okozott. A Pfizer egyből felismerte a kínálkozó lehetőséget és 1998-ban meg is kapta az engedélyt az amerikai élelmiszer-, és gyógyszerfelügyetelttől (FDA), egy szájon át szedhető, potenciazavar kezelésére szolgáló készítmény forgalomba hozására. Az üzleti siker borítékolható volt, a Viagra néven piacra dobott, szildenafil-citrát hatóanyagú jellegzetes kék pirulákra egyből akkora lett a kereslet, hogy a gyógyszergyár nem is bírta a tempót. A Viagra forgalma már az első két évben meghaladta az egymilliárd amerikai dollárt, a neve pedig azóta is egyet jelent az erekcióval.
Akinek Irinyi János köszönheti a sikerét
Az első gyufát egy brit gyógyszerész, John Walker találta fel 1826-ban, ami nagyszerű hír volt a kor emberének, hiszen addig legfeljebb kovakővel vagy nagyítóval tudtak bármit lángra gyújtani. Walker a laboratóriumában épp egy különféle vegyszerekből álló kotyvalékot kevert egy pálcával. Később meglátta, hogy a pálca végére rászáradt a keverék, amit megpróbált ledörzsölni onnan. A dörzsölés hatására azonban a száraz mix szikrákat vetett, majd lángra kapott. Walker egyből rájött, hogy micsoda lehetőség hullott az ölébe és hamarosan a gyógyszertárában kezdte árulni a „dörzsfényt” (friction lights-nak nevezve az első, még összecsavart kartonpapírból készített gyufákat). Mivel ezek nem bizonyultak túl használhatónak, idővel a papírt kézzel vágott, pár centis fapálcákra cserélte, amelyeknek dobozára egy csík smirglit ragasztott, hogy legyen mivel meggyújtani a gyufát. Bár többen figyelmeztették rá, Walker úgy döntött, az emberiség szolgálata érdekében nem szabadalmaztatta találmányát. Mások azonban nem voltak ilyen gálánsak és szép vagyont kerestek a találmány lekoppintásával.
Irinyi Jánosnak köszönhetjük a biztonságos gyufát
A korabeli gyufák még nagyon veszélyesek voltak, mert a gyújtóelegyként használt foszfor és kálium-klorát keveréke robbanásveszélyes volt, így sokan megsérültek a kezdetleges gyufáktól. Ezt a problémát a magyar vegyész, Irinyi János oldotta meg, aki a kálium-klorátot ólom-dioxidra cserélte, így jött létre a zajtalan és robbanásmentes gyufa. Irinyi egyébként 1839-ben Budapesten alapította meg az első magyar gyufagyárat, amelyet akkor gyújtófák gyára néven emlegettek.
Lakk helyett jött létre az első műanyag
A XX. század elején még nem léteztek szintetikus műanyagok, csupán természetes anyagokból kivont változatok. Ez 1907-ben változott meg, amikor Leo Hendrik Baekeland belga vegyész az akkor rendkívül drága sellak nevű, felületkezelő anyagként használt gyanta helyett próbált meg kifejleszteni egy hasonló, de lényegesen olcsóbb anyagot. Ehhez formaldehidet kevert össze fenollal, a kőszénkátrány egyik összetevőjével, majd melegíteni kezdte a keveréket. Lakk helyett azonban egy olyan különleges anyagot hozott létre, amely nem olvadt meg hő hatására és a mechanikai hatásokkal szemben is igen ellenállónak bizonyult. A vegyész neve után bakelitnek nevezett anyagot rengeteg helyen kezdték el alkalmazni az óráktól kezdve az ékszereken át a bútorgyártásig.
Érdekes tévhit, hogy a hanglemezeket azonban nem bakelitből készítették, ugyanis a hőre keményedő, törékeny anyagba nem lehetett volna belepréselni a barázdákat. A tévedést az okozta, hogy a korábban sellakkal borított hanglemezek feketék és kemények voltak, mint például az akkortájt, már bakelitből készített telefonkagylók.
A helytakarékosságnak köszönhető, hogy koccinthatunk brandyvel
A borpárlat létrejöttét egy élelmes XVI. századi hajóskapitánynak köszönheti a világ, akinek sajnos a nevét nem őrizte meg a történelem. Bár a bor lepárlása során képződő égetett szeszt már a XII. századból ismerjük, az akkor még aqua ardensnek, azaz égő víznek nevezett folyadékot gyógyszerként alkalmazták. Az élvezeti cikknek számító borpárlatot, azaz brandyt azonban a XVI. században a szükség hozta létre.
Az ismeretlen hajóskapitány ugyanis kitalálta, hogy sokkal több bort el tudna szállítani a hajójával, ha az italból egyszerűen elforralná a vizet, majd a célállomáson vízzel felhígítva visszakapná az eredeti borokat. Ez persze nem így történt, cserébe az illető rájött, hogy az ilyen módon sűrített, lepárolt bor sokkal finomabb, intenzívebb ízű és erősebb ital, amely hamar rendkívül népszerű lett. A brandy név a holland „égetett bor”, azaz brandewijn szóból angolba átültetett brandywine kifejezésből rövidült, de a hollandok, vagy épp a dánok (brændevin) és a svédek (brännvin) ma is az eredeti nevén emlegetik a konyakfélék ősét.
Még több véletlen az nlc-n:
- „Hideg zuhanyként ért, hogy becsúszott a baba” – a véletlen terhesség sorsfordító ereje
- 12 tökéletesen elkapott pillanat
- Véletlenül meghívott vacsorára egy idegent, azóta a harmadik hálaadást töltik együtt
