Mikor Beverly Sills, az Egyesült Államok kedvenc operaénekesnője 1969-ben bemutatkozott a műfaj Mekkájában, a milánói Scalában, hisztérikus fogadtatásban részesült. A sikerének okait firtató újságírói kérdésre – miszerint: minek köszönheti, hogy jobbnál-jobb előadásokhoz szokott, finnyás olasz közönség is a keblére ölelte – a szokott stílusában csak ennyit válaszolt: „Talán annak, hogy olaszok szeretik a nagydarab nőket, a nagy melleket és a tekintélyes méretű hátsókat.”
Lehet, hogy ez is közrejátszott Sills művésznő diadalában, de bizonyára akadtak azért más okok is. Az mindenesetre egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy a Scala nézőit is tudja kápráztatni. Abban az időben (és ez tulajdonképpen még ma is így van) ugyanis az opera jellegzetesen európai jelenségnek számított, és a mégoly népszerű amerikai énekeseknek is az adta meg a szakmai rangot, hogy mennyire tudtak befutni az óceán túloldalán. Többnyire a tanulmányaikat is itt – Németországban, Franciaországban, Olaszországban – végezték. Szóval az opera nagyjából az a kategória volt, mint az ún. feliratos film (azaz az európai szerzői film), és elsősorban a művelt, nagyvárosi, közép- vagy felsőosztálybeli értelmiségiek bennfentes szórakozását szolgálta. Aztán a huszadik század ötvenes éveiben jött Beverly Sills, aki nagy lendülettel rúgta fel az addigi szabályokat.
Beverly Sills, 1973 (Fotó: Jack Mitchell/Getty Images)
Ő például egészen 36 éves koráig nem is járt Európában, legfeljebb csak turistaként: karrierjét teljes egészében az Egyesült Államokban alapozta meg, és vicces, önironikus nyilatkozataival és beszólásaival, médiaérzékenységével, valamint showmani kvalitásaival egészen más iskolát, más hozzáállást képviselt mint a kortársai. Hallatlan népszerűségének és fesztelen közvetlenségének hála pedig az opera Amerikában is kiszabadult a magaskultúra gettójából, és a szórakoztatóipar részévé vált, illetve maga az ország is rákerült a nemzetközi operatérképre. Rendszeresen szerepelt a korszak legnézettebb tévéműsoraiban, többek közt Carol Burnettnél vagy Danny Kaye-nél, egy ízben társműsorvezetőként bukkant fel Johnny Carson oldalán, sőt még a Muppet Show-ba is elment bohóckodni, ami a legkevésbé sem számított szokványos húzásnak egy operaénekesnőtől.
Mindez persze mit sem ért volna, ha nincs mögötte valamilyen kiugró művészi teljesítmény, azonban Beverly Sills produkciójába még a legkényesebb ízlésű kritikusak sem igazán tudtak belekötni: bár sok mindent énekelt Händeltől Verdiig, elsősorban koloratúrszoprán szerepekben, a második világháború után újra divatba jött bel canto képviselőjeként vált ismertté, erőteljes, hajlékony és kifejező hangja, virtuóz technikája és látványos színpadi jelenléte pedig vitán felül a legnagyobbak – Maria Callas vagy Joan Sutherland – közé emelték.
Belle Silverman néven, 1929. május 25-én született Brooklynban, ukrán-román-zsidó családban. Afféle csodagyerek volt, aki az anyja már egészen korán különféle meghallgatásokra hurcolt abban a reményben, hogy talán belőle válik majd a következő Shirley Temple. 12 éves koráig több rádióműsorban is felbukkant viszonylag rendszeresen; ekkoriban énekelt először közönség előtt operaáriát, amelyet a szülei Amelita Galli-Curci-lemezeiről tanult meg hallás alapján. Ezt követően Estelle Liebling, a legendás énektanár vette pártfogásába, majd 16 évesen, 1945-ben bekerült a haknivilágba, és kb. 10 éves keresztül végeláthatatlan turnékon vett részt különféle társulatokkal: eleinte főként zenés limonádékban (mondjuk úgy: amerikai stílusú operettekben) énekelt, aztán már komolyabb szerepekben – például a Traviata Violettájaként – is lehetőséget kapott.
A 10 éves Beverly Sills a CBS műsorában (Fotó: CBS via Getty Images)
A nagy fordulópont 1955-ben jön el: több sikertelen próbálkozás után végre felvették a manhattani New York City Operához (ahol rögtön óriási kritikai- és közönségsikert aratott a Denevérben), illetve ekkoriban ismerkedett a vagyonos családból származó, újságíróként dolgozó Peter B. Greenough-val, akivel mindössze nyolc hét után össze is házasodtak, a következő négy évben pedig három gyermekük is született, ám sajnos ketten nem voltak teljesen egészségesek: a kislány, Muffy súlyos halláskárosodással jött világra, Bucky, a kisfiú pedig valószínűleg autista volt. Beverly Sills így egy időre lemondta az összes munkáját, hogy a családjának szentelje minden idejét. Mikor hosszas unszolás (illetve némi jogi fenyegetőzés) után visszatért a színpadra, saját bevallása szerint már egészen más ember volt, mint korábban, amikor a rendező, a karmester vagy éppen a tenor mondták meg neki, hogy mit is kellene csinálnia a deszkákon. Innentől kezdve csakis a saját feje után ment, és ha nem tetszett neki valami, hát visszaszólt (mondjuk könnyen tehette, hisz férje családjának köszönhetően biztos anyagi háttérrel rendelkezett).
A hatvanas évek példátlan sikersorozata pedig őt igazolta: ő volt – egyebek mellett – Kleopátra Händel addig viszonylag ritkán játszott operájában, a Julius Caesarban, a címszereplő Massenet Manonjában, Semaha királynője Rimszkij-Korszakov Aranykakasában, és Lucia Donizetti Lammermoori Lucia című darabjában, és mindegyik szerepében elsöprő sikert aratott. A Time magazin címlapra tette, és az Amerikai opera királynőjének nevezte, miközben ő már szép komótosan elkezdte meghódítani Franciaország, Olaszország, Svájc, valamint Dél-Amerika nagy operaszínpadait is, amelyhez hasonló bravúrt amerikai énekesnő korábban még soha nem csinált.
A Traviatában, a Metropolitan Opera színpadán, 1976 (Fotó: Jack Mitchell/Getty Images)
Habár az évek múlásával hangja kissé megkopott, és már a kritikusok sem lelkesedtek érte annyira, nagyszámú közönsége továbbra is lojális maradt hozzá, ő pedig jó érzékkel inkább a tömegszórakoztatásra, és nem a makulátlan előadásmódra helyezte a hangsúlyt, és így még bőven népszerűsége csúcsán volt, amikor 1980-ban, 51 éves korában visszavonult az énekléstől, és a New York-i városi opera igazgatója lett. 1994-től hasonló pozíciót töltött be a Lincoln Centernél, majd 2002 és 2005 között a Metnél. Mindezek mellett életének utolsó három évtizede szüntelen jótékonykodással telt: főként különböző művészeti intézményeknek gyűjtött pénzt, és rendellenességekkel született gyerekekkel foglalkozó alapítványokat támogatott. 2007-ben, 78 éves korában halt meg tüdőrákban.
