nlc.hu
Szabadidő

Clara Ramírez Altabàs képei Budapestről

„Szeretném megfejteni, mitől szomorúak a magyarok” – így látja Budapestet egy spanyol fotós lány

Clara Ramírez Altabàs tizenévesen, cserediákként szeretett bele Budapestbe, a pandémia alatt visszatért önkénteskedni, majd itt ragadt. Ha már így alakult, csodálatos fotókat készített, olyan tárgyakról, emberekről és helyszínekről, amelyeket eszébe sem jutna lefotózni annak, aki itt él.

Úristen, te is fotós vagy? Beszélgess velem!

Clara a nyitás visszafogottan induló, majd káoszba fulladó estéjén pontosan úgy ki volt éhezve az emberi szóra, mint én, vagy mindenki más körülöttünk a Madách téren. Az mindegy is volt, hogy mindkettőnknek fényképező volt a kezében; legfeljebb ürügy volt. Úgyhogy beszélgettünk, pontosabban hallgattam, ahogy beszél, ebből egy nagymonológ lett, méghozzá képekkel: később elküldte az elmúlt hónapokban készített Budapest-portréit, amelyeket már tudatosan lőtt, azt kutatva, miért ilyen szomorú ez a főváros, és hogy képes még így is nagyon-nagyon szép lenni. Válaszai egyelőre nincsenek, de a szavaiból és a képeiből még mi is, akik itt élünk, egészen sokat megtudhatunk az országunkról, az építészetünkről, a költőinkről és egy kicsit magunkról is.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

Egyke gyerek voltam, korombéli unokatesóim sem voltak, szóval általában egyedül voltam. Talán ezért is lettem ilyen befelé forduló és érzékeny. Olvastam, játszottam, rajzoltam. Később audiovizuális kommunikációt tanultam, lenyűgözött, milyen erővel képesek hatni a történetek: átéled a másik helyzetét, ha jól mesélik őket, megkérdőjelezed saját magadat is, érzékenyebbé válsz, kapcsolat alakul ki közted és az alkotó közt. Így csábított el a fotó, a film, a képzőművészet, a zene és az irodalom. A kommunikáció enyhíti a magányt. Emberi igény. Így lettem fotós.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

14 éves koromig gyűjtöttem a zsebpénzem, így vettem meg életem első tükörreflexes fényképezőgépét. Azóta lefotózok mindent, ami megragad: barátok, család, helyzetek, utcasarkok. Imádom felfedezni az eszközt, a technikát, kompozícióval, mélységélességgel, zársebességgel, fénnyel, színekkel kísérletezni. Profi szeretnék lenni, méghozzá a dokumentarista fotográfiában. A Tate Galéria erre azt mondja, „fotográfiai stílus, amely egyértelműen, pontosan reprezentál személyt, helyet, tárgyat, eseményt”. Ilyen például a spanyol polgárháborút végigfotózó Robert Capa; voltam a róla elnevezett központban a Nagymező utcában, és alig várom, hogy újra eljussak oda. A dokumentarista stíluson érződik a szerző kézjegye; lehet személyes is, nem csak informatív.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

A fotózás utazás: kifelé is, persze, de főleg befelé. Matías Costa argentin származású spanyol fotós mondta egyszer: egy fotó többet árul el az alkotójáról, mint arról, amit ábrázol. Meg kell keresnünk magunkban, honnan ered a kreativitásunk. Tudnunk kell, mi érdekel, de főleg azt, miért? Csak akkor születnek hiteles képek, ha a lelkünket is beletesszük.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

A fotózásnak hála olyan helyzetekben találom magam, amelyekben enélkül biztosan nem találnám. És nem szeretném abbahagyni.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

Jelen vagyok, miközben fotózom, a térben is és a közösségben is, amit be szeretnék mutatni. Mint Claudia Andujar, aki Erdélyben született (még magyar interjúkat is találtam vele) és Brazíliában él. Sokáig fotózta a Yanomami törzset, egy Amazonasban élő közösséget. Közben a törzs tagja lett, velük élt, átvette a kultúrájukat, egy idő után pedig a ruháikat is. Később pedig aktivista lett az oldalukon, a vezetőiknek segített, hogy megvédjék magukat a kizsákmányoló politikusok ellen.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

Engem is vonz az ismeretlen. Így kerültem Budapestre. Először cserediákként jártam itt 2015-ben, előtte legfeljebb történelemórán hallottam a városról. Teljesen beleszerettem, úgy tűnt, messze ez a leggyönyörűbb város Európában. Most már Barcelonáról gondolom ugyanezt… azt hiszem, főleg azért, mert hiányzik. Akárhogy is, 2019 nyarán úgy döntöttem, visszatérek. Egy siófoki állatmenhelyen jelentkeztem önkéntesnek, itt találkoztam Dániellel, akivel azóta is együtt vagyunk. tavaly októberben költöztünk Budapestre, én éppen végeztem a Barcelonai Egyetemen, egy filmprodukciós céghez szegődtem gyakornoknak, werkfotósként.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

Be akartam bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok felépíteni az életemet ilyen távol az otthonomtól: hogy erős, önálló vagyok. Később rájöttem, hogy túl romantikus elképzeléseim voltak erről. Megvan ennek a sötét oldala: a magány, az elveszettség, a saját pszichémmel vívott kemény küzdelmek. Ez persze a koronavíruson is múlt, sokkal nehezebb volt így munkát és barátokat találni. Kulturális események, múzeumok, koncertek nélkül üres volt az élet. Hosszú tél volt ez mindenkinek.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

Imádom felfedezni az otthonom és Budapest közötti hasonlóságokat. Ezt a gyakorlatot egyébként bárhol a világon szeretem elvégezni. A különbözőségek helyett az egyezésekre fókuszálok, ismerős arcokat, helyeket keresek. Nézem az embereket a Mikszáth téren és elképzelem, hogy Gràciában vagyok, ahol Barcelonában éltem. Észreveszek egy idősebb nőt a második kerületben, amint éppen kertészkedik, és eszembe jut, hogy akár az anyukám is lehetne. Nincs sok különbség köztünk: ha erre gondolok, egy kicsit otthon érzem magam, bármerre járok.

Életképek Budapestről

Van erről egy történetem is. Budapestről vonatoztam Siófokra 2019 nyarán. Öt év után először voltam a fővárosban, csak egy éjszakát, még a vonaton is zúgott a fejem a sok új ingertől. Feszült voltam és bizonytalan. Egyszer csak egy férfi lépett a kabinomba, leült velem szemben, én éppen anyukámmal telefonáltam, persze spanyolul. Éreztem, hogy bámul, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, úgy tűnt, rosszat akar, de legalábbis legelteti rajtam a szemét. Egy könyv volt a kezében, gondoltam is, milyen furcsa, a rossz emberek általában nem olvasnak tömegközlekedésen, nem? Hirtelen felállt és leszállt, de előtte még megfordult: „¡Hasta la vista!” Hülyén éreztem magam. Nem volt ő ragadozó, csak kíváncsi volt, és kedves szeretett volna lenni. Előítéletes voltam. Rájöttem, hogy ugyanezt csinálom: tömegközlekedésen én is figyelek, hallgatózom.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

Először az építészet tűnt fel Budapesten. A romos házak a repedezett, toldozott-foltozott homlokzataikkal. A dekadens esztétika itt nem a külváros sajátossága, ott van a városközpontban, a pályaudvarok környékén, a csomópontokban, a legszebb épületeken. A szomorú szépség, a melankolikus romantika csak még közelebb hozott a városhoz. A legmélyebb érzéseit is megélheti itt az ember. Számomra ezt jelenti Budapest: a repedéseken látszik a múlt és formálja a jelent. Ez a romkocsmák lényege is. Budapest nekik hála lett most is világhíres.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

Ahogy megismertem az ország kultúráját is, rájöttem, hogy ez bizony az embereken is érződik. Az események nyomot hagynak az arcokon és fordítva. Leesett az állam, amikor kiderült, hogy még a nemzeti himnusz is egy szomorú, a múlt miatt búslakodó dal. A közvetlen környezetemben érzem Trianon jelenlétét, a téma mindig előkerül, amikor a magyarok a múltat emlegetik. Ezt az érzést hívja Mercedes Monmany spanyol irodalomkritikus „örök vereségnek”. Ő írta a bevezetőt Bánffy Miklós Megszámláltattál… című regénye elé. (Ez a szerző Erdélyi Trilógiájának első része 1934-ből – a szerk.) A Himnuszra utal: ez a nép a múltja és a jövője miatt is szenved. Sok fiatal szerbiai és erdélyi magyar barátom van, akik már Budapesten élnek és dolgoznak – az ő helyzetükben is szeretnék elmélyülni.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

Szívom magamban a magyar kultúrát: a művészetet, az irodalmat. Szeretném megfejteni a magyarság mibenlétét. Imádom József Attila költészetét, az ő egyik versét választottam kísérőszövegül a Budapestről szóló sorozatomhoz. A címe is ez: Fugaces Recuerdos, azaz Könnyű Emlékek. Helyzetekről, helyszínekről szól Budapesten. Eljátszom, hogy képes vagyok visszaadni a Budapesttel kapcsolatos érzéseimet a képekkel. Ezt egyébként a madridi Lens School dokumentarista fotográfia kurzusára készítem, Andrea Santoyala fotós vezetésével.

Életképek Budapestről

Fotó: Clara Ramírez Altabàs

Visszatérve: most Radnóti, Ady és a többiek következnek. Prózában a Pokolbéli víg napjaimat ajánlották Faludy Györgytől. És persze ott vannak Hamvas Béla esszéi. A listámon a Duna a következő Claudio Magristól, ez a közép-európai népeket és kultúrát boncolgatja. Bővül a lista, szeretném a maga egészében látni a magyarság kultúráját és felfedezni, honnan ered ez a szomorúság. Ami egyébként bennem is megvan.

Clara Ramírez Altabás

Clara Ramírez Altabàs (Fotó: Neményi Márton)

További cikkek a témában

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése