Életmód

„Ne dőljünk be, nem is gyűlöljük egymást!” – interjú Csoszó Gabriella fotós aktivistával

Mindenhol ott van a gépével, ahol úgy érzi, veszélyben a demokrácia; most például a körbeszalagozott SzFE a témája. Nem csak dokumentál, hanem változtatni akar, inkább részt vesz, mint távolságot tart és inkább felveszi a #freeSzFE maszkot ahelyett, hogy eljátszaná a pártatlan, objektív riportert. Közben hajléktalan embereket tanít fotózni és nagyon vigyáz, hogy véletlenül se bántson senkit a képeivel. Éppen ezért egy képet sem készített menekültekről. Fotóit ráadásul ingyen adja az arra érdemes szervezeteknek. Nagyinterjú Csoszó Gabriella fotós aktivistával szegénységről, etikáról és arról, hogy alapvetően nagyon kedves emberek vagyunk mi, magyarok.
Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Győzhetnek a diákok?

A kérdés az, hogy ki mit könyvel el győzelemként. Szerintem már győztek. Azzal, hogy korábbi tapasztalatok nélkül egy ilyen erős tiltakozást fel tudtak építeni magukért, az ügyükért. Ez általában nem jellemző, kevés helyzet és csoport létezett, amely a semmiből tette mindezt. A semmiből, hiszen nem olyan tapasztalt aktivistákról van szó, akik régóta próbálják a semmiből a saját kétségbeesésüket az ügyükbe forgatni, hanem spontán szerveződnek. Ez szerintem nagyon szép. Már csak az életkor miatt is: nagyon gyorsan kell rengeteget tanulniuk arról, mi a demokrácia, az érdekegyeztetés. Átfordultak a klímatüntetések tapasztalatai is az SzFE-tiltakozásba; ahhoz is nagyon sok fiatal csatlakozott. Ébred ez a nemzedék, és köszönik szépen, ha kell, kiállnak magukért.

Ritkán szoktak ilyen nyíltan oldalt választani a fotósok.

Nem oldalt, hanem alapvető értékeket választottam. Nem szeretek és nem is szoktam két pólus mentén, fröcsögő szájjal beszélni. Nem az emberekkel, de még csak nem is a választókkal van bajom, hanem azzal a struktúrával, amit elsősorban a döntéshozók létrehoztak. Jó felépítmény kellene, ami garancia a demokratikus működéshez, ebben aztán a felelős szereplők, a személyek cserélődhetnek, ha kell. Ha jó a rendszer, ha nem bonthatók le a fékek és garanciák, nem tud recsegve-ropogva, tíz év alatt, a szemünk láttára összeomlani a demokrácia.

Az SzFE-sekkel is olyan közvetlen viszonyba keveredtél, mint hajléktalan aktivista alanyaiddal?

Nagyon helyesen és ügyesen alakították ki az egyetem polgárai a közösségüket, ehhez csak képeken keresztül kapcsolódok, más módon most nem. Ezt nem tudom belülről dokumentálni – szerencsére, hiszen az ott tanuló profi dokumentarista diákok dokumentálják a saját demonstrációjukat. Az én misszióm is az – és ezért is szeretek tanítani –, hogy az embereknek a saját ügyeit kell képviselniük, akár fotókkal, hogy ne kívülről érkező fotográfusok értelmezzék a mozgalmaikat, hanem belülről érkezzenek a képek.

Élőlánc az SzFE-ért (fotó: Csoszó Gabriella)

Élőlánc az SzFE-ért (fotó: Csoszó Gabriella)

Csak hajléktalan ember készíthet hiteles képeket a hajléktalanságról?

Érzékeny a határ aközött, hogy „majdnem, de még nem” vagy érintett, és hogy „már pont” az vagy. Így a válaszom, hogy nem csak a közvetlen érintettség tesz hitelessé. De fontos, hogy az érintett emberek képeit és hangját is megismerjük az árnyalt és értő vélemény alkotáshoz. A lényeg, hogy több legyen benned, mint szolidaritás.

Te érintett vagy a hajléktalanságban?

Kívülről nézve úgy tűnhet, viszonylagos jólétben élek, ez részben igaz is, de nem vagyok lakástulajdonos. Végigalbéreltem az életemet, szegény munkáscsaládból érkezem, négy fogadott testvérrel, emiatt bármikor elszegényíthető vagyok. Személyes motivációm is volt tehát, hogy beleálltam.

Tudjuk, hogy a hajléktalanság nem azt jelenti, hogy emberek az utcán élnek, sokkal nagyobb és összetettebb ennél. Csak közben mégis az aluljárókban és az erdei kunyhókban készült képeken szoktuk megmutatni.

A Város Mindenkié csoporttal nagyon szerettük volna ezeket a sztereotípiákat más típusú képekkel csökkenteni, megmutatni, hogy nagyon széles réteget érint, érinthet ez a probléma. A hajléktalanság sokszor nem látható: munkavállaló emberekről beszélünk, akiknek nem biztosítanak szállást, fizetést, amiből lakást lehetne bérelni. A helyzetet akkor tudjuk megmutatni, ha mindenféle rétegéről érkeznek képek és információk. Ez egy ideig sikerült is, más kérdés, hogy maga a sajtó ma milyen állapotban van: hogy mennyire kommunikálhat szabadon, mennyire független, milyen képanyagból dolgozik… Sok veszteség ért minket a sajtószabadság terén. Volt jó pár év, amikor igenis át tudtuk profilozni a fotográfusok gondolkodását is. Tudnak az AVM-ről és arról, hogy fotóanyagok születnek róluk, nézik a képeket, gondolkodnak, egyre több az önálló fotóesszé a hajléktalanságról.

Lakásmenet A Város Mindenkié csoporttal (fotó: Csoszó Gabriella)

Lakásmenet A Város Mindenkié csoporttal (Fotó: Csoszó Gabriella)

Nem dilemma, hogy bevonódsz, részrehajló vagy, és így nem tudsz „objektívan” tudósítani?

Szakmailag a különbség köztem és a hagyományos dokumentarista fotósok közt az, hogy én alakítani szeretném a közgondolkodást a problémáról, amit megmutatok. Ez egyébként részben azoknál a fotósoknál is így van, akik ragaszkodnak a távolságtartás eszméjéhez. Egy Magnum-tagságra (a Magnum Photos a világ leghíresebb fotóügynöksége, többek közt Robert Capa alapította – a szerző) való jelölésnél is olyan alapeszméket kell, hogy magadévá tegyél, amelyek értékazonosulást feltételeznek: humanizmus, erőszakellenesség és így tovább. Én azokat a helyzeteket felvállalom, azonosulok vele, amiket megfotózok. Vagy változtatni szeretnék rajta, nemcsak tudósítani róla. Képekkel képviselem azokat a kérdéseket, és sokszor összekapcsolódom azokkal a csoportokkal, akik cselekvően vesznek részt a változtatásban. De ha a képek médiában való megjelenése a kérdés, létezik egy szintén fontos iránya a sajtónak, az etikus újságírás, ami ehhez képest is eggyel beljebb van, ennek pedig része az etikus fotográfia is. Ez már nem csak tudomásul veszi a másik ember helyzetét, különösen az elnyomottakét, kiszolgáltatottakét, hanem minden aspektusával azon van, hogy ne tudjon neki ártani.

Minden fotósnak van legalább egy olyan sztorija, amiben a legjobb szándékkal készített képpel hozott rossz helyzetbe valakit vagy valakiket.

Nincs olyan, hogy biztosan nem ártasz egy képpel, csak a halál a biztos. A lényeg, hogy a törekvés az legyen, hogy semmiképpen se bántsd a másikat. Visszaélések persze mindig vannak. Mármint a képeinket is felhasználhatják a szándékainkkal ellentétes célra is. Velem is megtörtént. És van, amit annak idején lefotóztam, de ma már nem tenném, úgy sem, hogy nem futottam bele ilyesmibe. Például a gyerekekről készült képekre gondolok. Ez is átalakult mostanában, nagyon helyesen, de 20-30 éve internet híján még nem találkoztunk bizonyos típusú visszaélésekkel. Hátrafelé egyébként sem lehet számonkérni életműveken az adott kor etikai normáit. Egyszer egy diákokkal végigvitt projektünk egyik képét használták fel egy lejárató kampányhoz. Aki a képen volt, később közszereplővé vált, így visszamenőleg jogilag sem léphettünk fel. Egy pedagógusról, a diáktüntetések egyik arcáról van szó. Indokolatlanul kapta a mocskolódó kommenteket, miközben egy fantasztikus pedagógus, aki a gyerekek jogaiért és az emberi jogokért küzd. Egy jóérzésű ember sem gondolta, hogy ezt megérdemli. Remélem, magába szállt mindenki, aki részt vett ebben, vagy kommentelt.

Valószínűleg senki nem szállt magába.

Nem tudjuk! Szerintem sokkal jobb mentális állapotban vagyunk, mint ami az online térben látszik. Én gyűlölködéssel élőben, normál hétköznapokban  sehol nem találkozom, nem bántanak, hagynak fotózni, kedvesen fogadják, ha fotózom őket, pedig én aztán nem buborékban dolgozom, érintkezem mindenkivel a legszegényebb embertől a leggazdagabbig. Végtelenül pozitív és kedves mindenki, a ritka vitás helyzetben sem agresszívek. Torz kép alakult ki bennünk saját magunkról az interneten. Már az is eszembe jutott, hogy indítani kellene egy kampányt arról, hogy nem is gyűlöljük egymást. Nem kell bedőlni ennek, ez az egész pusztán egy rosszul elgondolt politikai akarat eredménye.

Élőlánc az SzFE-ért előtt (fotó: Csoszó Gabriella)

Élőlánc az SzFE-ért előtt (Fotó: Csoszó Gabriella)

Meg tudja még változtatni egy fotó a világot?

Önmagában nem. Több szintje van a felelős képkészítésnek. Az egyik, hogy felmutatjuk a problémákat, ezzel biztosítjuk a párbeszédet és lehetőséget adunk, hogy bevonódj, hogy ne csak hírt kapj, de meg is mozdítson, amit nézel, ez a fotóriportnak nagyon fontos és szép feladata. De hatékony akkor tud lenni, ha cselekvésre, változtatásra késztet. Az, hogy egy kép funkcióval bírjon, hogy elkezdjék küzdelmekben használni, egy másik szint.  A kunyhóbontásoknál volt ez, amelyet hajléktalan aktivista fotósok és nem hajléktalan fotósok közösen fotóztak végig, döbbenetesen mély anyagok születtek, amelyek kampányok alapjai is lettek. Ezek eljuthatnak döntéshozókig, akik befolyásolhatják az érintettek életét. Ilyenkor kérdés, van-e energiád arra, hogy ne csak a képet készítsd el, hanem kapcsolatot építs és ápolj azokkal, akik a parlamenti javaslatokat készítik elő. Én is erre törekszem, szerencsére sokan már egyszemélyes hírügynökségként fogyasztanak, hírt és helyzetképet mutatok nekik, és sokszor a lelkesültségem is átragad rájuk.

Csak közben a még szabadon dolgozó kevés fotósnak le kell szállítania a drámai képeket, amiket a szerkesztőségek várnak és amelyeket látva az olvasók is megállnak a görgetésben és lájkolják Instán.

Igen, de közben azt is látom, hogy sokkal csodálatosabb anyagok születnek, mint öt-tíz éve. Akkor még engem is flúgosnak néztek a kollégák, amikor jöttem az etikus szempontjaimmal, ma pedig már senkinek sem kell magyaráznom, miről beszélek, most már minden fotósnak figyelembe kell vennie a másik ember helyzetét. Megváltozott a sajtófotó is, ehhez pedig értékvesztések kellettek. Nem a saját értékeit vesztette el, hanem kívülről támadták magát a sajtószabadságot, szűkítették a mozgásterét.

Még így is festményszerű és közhelyes a legtöbb szegényember-portré: Rembrandt-fények, metsző tekintetek, kosz, kontraszt, hangsúlyos ráncok és bőrhibák. Nem árt sokat, hogy romantizálják a nyomort?

Ó, igen, a dráma, a clarity! Vékony jég ez, amin nehéz táncolni: ezek általunk jól felismerhető esztétikai megoldások, a nézőre azonban tudattalanul hatnak, ők többnyire nem tudják, milyen előképekhez kapcsolódik egy-egy ilyen fotográfia. A részvétbe, empátiába bevonás nem elégséges, viszont igenis fontos lehet, ha az cselekvésre, változtatásra buzdít. Vagy például adományozásra. Nehéz szidni teli szájjal tehát az ilyen fotókat; maradjunk abban, hogy próbáljuk meg minél több élethelyzetben megmutatni a hajléktalan embereket. Minél sokszínűbb egy sorozat, minél jobban megmutatjuk, hogy ezek az emberek tanulnak, küzdenek, politikai javaslatokat tesznek, lakbért fizetnek szállókban, nem is keveset, annál könnyebb áttörni ezeket a közhelyes falakat: a szegény, elhagyatott, szakállas, utcán élő hajléktalan képét. Jó szándékkal is árthatunk, ezt nem szabad elfelejtenie egy fotósnak sem.

Kontraszt, telítettség, clarity

A fotográfusok körében (szerencsére egyre kevésbé) bevett módszerek Photoshopban, hogy a kép drámai hatást keltsen: megnövelt kontraszt, csökkentett színtelítettség és clarity (kb. keménység). Az arcvonások, ráncok, egyenetlenségek így hangsúlyosabbak lesznek, a kép pedig festményszerű. Egyre többen kritizálják ezeket a módszereket, mondván, romantizálja a nyomort, a szegénységet, és ezzel normalizálja is azt, mintha nem lenne vele teendő azon kívül, hogy „gyönyörködünk” benne. A bal oldali kép utómunka nélküli, a jobb oldali a fentiek alkalmazásával készült.

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Egyszer csak elkezdtél fotózást tanítani hajléktalan aktivistáknak. Terápia?

Sok minden ez, de terápia biztosan nem, ezt le is húzhatjuk a listáról. Régóta dokumentáltam a demokráciáért küzdő csoportok történetét, a megmozdulásokat, sok benyomásom volt ezeknek a csapatoknak a munkájáról. Átküldtem nekik a képeimet szeretettel, hogy használják nyugodtan. A Város Mindenkié csoport (AVM) kilométer hosszú levélben köszönte meg a fotókat, és úgy szervezték, hogy újra és újra részt vehessek az akcióikon. Láttam, mennyire tudatos a kommunikációjuk: volt médiaképzésük, ahol a sajtó dolgozóit, újságírókat, szerkesztőket érzékenyítettek. Nekem volt egy fotós iskolám, meg egy gondolatom: mi lenne, ha egybegyúrnánk azt, amit én tudok az utcai fotózásról, és azt, amit ők tudnak a médiaképzésről. Először csak szerettem volna meghívni az AVM aktivistáit, hogy nálam tanítsanak, de nem tudtam, mit tudnék nekik cserébe adni, teljesen nonszensznek tűnt, hogy kifizessem őket óradíjban. Aztán eszembe jutott, hogy cserébe megtanítjuk a hajléktalan aktivistáikat fotózni, hogy belülről szülessenek meg a képanyagaik. Nemcsak kamerákat szerettem volna kiosztani, hanem meg akartam nekik mutatni, hogyan használhatják tudatosan a képet. Akkor ennek még semmilyen tradíciója nem volt, az AVM-szervezők utólag bevallották, elborult ötletnek tűnt a szemükben. Nem finanszírozta senki, a hajléktalan emberek a nem hajléktalan, középosztályból érkező, fizető hallgatókkal együtt tanultak, így jött össze a képzésre a pénz. Az első három évben nagyon népszerű lett a tanfolyam, sok fotós is jelentkezett, hogy etikus fotográfiát tanuljon. Kaptunk adománygépeket, azokkal el tudták kezdeni a munkát. Egyébként a hajléktalanságban élő résztvevőinknek, ha bevételük lett, azt aztán fényképezőgép vásárlásra költötték. Közben megerősítette őket és az ügyet, amit képviseltek, a kurzus, önbizalmat kaptak és randevúztak saját tehetségükkel.

Az ember azt gondolná, úri hobbi a fotózás egy hajléktalan ember szemében.

Az emberek úgy gondolnak a hajléktalanságra, mint egy olyan hátrányos állapotra, ami miatt nem is lehetnek tehetségesek ezek az emberek. Pedig azok, ugyanannyira, mint bárki más, csak nem jutottak eddig ilyen lehetőséghez. Most jutottak, és megmutathatták, hogy tényleg egyenlőek vagyunk. Komoly cikkeket illusztráltak az ő fotóikkal, megszületett a Fotózás és aktivizmus című jegyzet, a képzés pedig szintet lépett: most már civileknek, szervezeteknek tartunk képhasználatról szóló workshopokat, és a Közélet Iskolájánál is fut egy program.

Velünk beszélj, ne rólunk! - Lakatos Jutka, az AVM hajléktalan aktivistája (fotó: Csoszó Gabriella)

Velünk beszélj, ne rólunk! – Lakatos Jutka, az AVM hajléktalan aktivistája (Fotó: Csoszó Gabriella)

Aztán jött 2020.

Szerencsére három-négy láb van a székem alatt, ezért sem döcögök annyira. A fotózást online is taníthatom, nagyon jól működik, olykor még személyesebb, mélyebb is, mint élőben, pandémia alatt például több időm jut egy-egy diákra. Persze az én fotós munkáimat is mind lemondták nyár közepéig, nagyon nehéz volt, a bizonytalanság pedig, hogy nem tudjuk, meddig tart, még rosszabbá teszi. De kaptam közben két olyan felkérést, egy tájépítész cégtől és egy alapítványtól, ami átsegített ezen az időszakon.

Eljöhet a pillanat, hogy elmész pénztárosnak?

Most még nem érzem, de eljöhet… Nem baj. Egész életemben végeznem kellett valami fizikai munkát. Akármire is kényszerít az élet, nem esem kétségbe, és biztos, hogy fényképezem majd amellett is. Pécsre jártam egyetemre, közben végig dolgoztam, voltam mosogató, takarító, egyik sem derogált. Persze, örülök, ha inkább az eszemet és a tehetségemet használják; ezzel a világ is jobban jár. Érdemes engem terhelni, azt hiszem.

Az egyetemen belecsöppentél egy fotós képzésbe. Hol lennél most, ha akkor nem adnak gépet a kezedbe?

Extra jó tanuló voltam mindig, az ilyen gyerekeket pedig az összes tanár a saját területe felé próbálja vinni. Akartak belőlem csinálni mindent, építészt, jogászt, orvost, bárkit, aki jól keres, méghozzá az agyával. Csakhogy anyukám nagyon jól rajzolt, úgy, hogy sosem volt lehetősége tanulni. Amikor előjött az én rajztehetségem is, nagyon sokat támogatott. Egyébként is mindig rajzoltam, festettem, korongoztam, szőttem, alkottam valamit. A nővérem csúcsszavaló volt, egyszer elindultam „ellene” egy versenyen, csak azért is, brahiból. Kiderült, hogy tőlem sem áll ez messze, még a színészet is felmerült. Végül maradt a rajz. A fotóval a művészeti egyetemen találkoztam. Ha nem találkozom, egy másik művészeti ág lenne az enyém, és biztosan tanítanék is, méghozzá egy hasonló, alternatív helyzetben, szociális érzékenységgel. Közben az is kiderült, hogy minden kedvességem ellenére harcos alkat vagyok. Bátrabb vagyok, mint gondoltam, nem féltem az irhámat. Félre ne érts, óvatos vagyok, nem szeretnék extrém sportolni, még a tüntetéseken is megvárom a zöldet, és úgy megyek át, vicces is volt, amikor pont ennek az ellenkezőjével vádolt meg a rendőrség. Amikor azonban igazságtalanságot érzékelek, előjön a harcos: én voltam, aki még a tanárokkal is összevitatkozott, ilyen helyzetekben nagy volt a szám, féltettek is a szüleim. Hogy hogy élem ezt meg, az az elmúlt tizenkét évben derült ki. Úgy, hogy ha demokráciadeficitet látok, elemi dühöt érzek. Kellett, hogy ennek valamilyen aktivitást adjak, hogy tegyek valamit. A terepen sem félek; azt hiszem, a fotósok többsége átéli, hogy nem fut el és nem áll félre, amikor egy helyzetbe bele kell állni. Igaz, nálunk nem lőnek, és nehéz elképzelni, hogy valaha is lőnek majd. Így azért könnyebb bátornak lenni.

2017 tavasza: tüntetés a CEU mellett (Fotó: Csoszó Gabriella)

Ha valaki bajba kerül, segítesz, vagy először kattintasz és aztán segítesz?

Segítek. Nekem ez egyértelmű, mindig az élet az első, a kép csak aztán jön.

És ha nincs közvetlen életveszély, és tudod, hogy ott a lehetőség egy nagyon erős képre?

Akkor sem fotózok. Soha nem álltam le fotózni, ha valaki elesett, vagy ütötték. Ezen gondolkodni sem kell: akinek az a belső mantrája, hogy első a segítés, az a zsigereiben érzi, mit kell tennie. Én egyébként is könnyen elengedem ezeket fotósként, nem bánom, ha valamiről nem lesz kép. Rendőrrel persze mi sem szállunk szembe, nem szabad. Amikor azt láttam, hogy a rendőrök átlépik a határt, akkor bizony mindig fotóztam, és jól tettem. Abban a helyzetben nincs más eszközöm.

Mindig engedélyt kérsz, ha fotózol?

Igen, ennek bele kell férnie. Most már alá is kell íratni. Ha szegénységet fotózol, el kell mondanod, honnan jöttél, mi a feladatod, ahogy azt is, hogy a lapon kívül, ahol megjelenik, a képek terjedhetnek tovább az interneten. Megkérheted utólag is, ha ott a pillanat és mindenképpen fotózni kell, de meg kell kérned. Igaz, nem minden kép veszélyes, sőt, a legtöbb kép ártatlan, a Magyarországon is érvényes szabályozást túlzónak érzem. Nem a GDPR-szabályokat értem etikus fotográfia alatt. Sok díjnyertes sajtófotó-sorozat alanyait féltettem az elmúlt években: nőket, akik illegálisan dolgoznak masszázsszalonokban, aranymosókat, akiket arccal láthatunk a képeken, miközben amit tesznek, törvénytelen, menekülteket, akiknek lemészárolhatják az otthon maradt családját, ha megtalálják őket a neten. Meghűl bennem a vér. Ilyenkor nem tudomást venni arról, hogy emberéletek múlhatnak azon, amit teszel, több mint felelőtlenség.

Tüntetés a bezárt Népszabadságért (fotó: Csoszó Gabriella)

Tüntetés a bezárt Népszabadságért (Fotó: Csoszó Gabriella)

E logika szerint a menekültválságról egy fotónak sem lett volna szabad elkészülnie.

Portréképek is csak akkor készülhetnének, ha engedélyt adnak rá és tudjuk, hogy a megjelenésük biztonságos. A menekülő embereket is megtisztelhettük volna ezzel. Igaz, akkor még nem tudtuk, milyen veszélynek tesszük ki őket, nem hallottunk arról, hogy családokat mészárolnak le. Kétségbeesetten posztoltam a Facebookra, kérdeztem a kollégákat, ki mit gondol erről. Végül jobbnak láttam nem fotózni. Ez persze nem volt fenntartható: a fotósoknak fotózni kellett. Sokan igyekeztek inkább csoportokat megörökíteni, nem kiemelni senkit a tömegből. Persze így is felismerhetőek voltak a képeken. Nagyon nehéz helyzet volt, és egy fotóst sem szeretnék megbántani. Mindenki úgy segített, ahogy tudott.

Mi a helyzet a streetfotóval?

Nem lennék streetfotós. Ők már alig tudnak szabadon dolgozni. Ráadásul rafinált eszközöket látok arra, hogy hogyan teszi gúny tárgyává az alanyait, és sokszor a fotós belemegy ebbe a jó képért. Az irónia jó dolog, viszi a képet, én is imádom, nem akarok álszentnek látszani. De jobb ezt is felnőtt módon játszani és csak azt bevonni az irónia terébe, aki abban benne akar lenni. Főleg a kiszolgáltatott, elnyomott, marginalizált helyzetben levő emberekkel nem etikus ezt tenni. A jó vicc is csak akkor jó, ha mindketten nevetünk rajta.

Fotó: Neményi Márton

Fotó: Neményi Márton

Fotográfia az nlc-n

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése