Osvárt Andrea: “Kicsit tartok az internettől és a közösségi oldalaktól”

A 2013-ban indult Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál minden évben egészen kiváló merítést mutat be a néhány perces műfajból, az idei kínálatban sem volt nehéz gyöngyszemekre bukkanni. Ilyen az Osvárt Andrea főszereplésével leforgatott, mindössze hat perces Digicica című darab is, amely rövidsége ellenére elegáns, többrétegű alkotás. Éppen ezért emeltük ki az idei mezőnyből, mivel több fontos és érdekes társadalmi kérdést is feszeget.

A film két forgatókönyvírójával, Kertai Gáborral és Fülöp Péterrel – aki a rendezői feladatokat is ellátta – a film játékidejének többszörösét beszélgettük át, míg Osvárt Andreát telefonon értük utol, balatoni pihenése közben, így az interjút két részre osztottuk. A film bő félperces előzetese alább látható, ezt célszerű megnézni a továbblépés előtt.

Ahogy a Friss Hús oldalán is olvasható, a történet központjában egy elfoglalt, rengeteget dolgozó anya (Osvárt Andrea) és Peti (Bódis Leonárd) nevű fia áll, utóbbi hűséges társa egy Tigris nevű cirmos cica, amely azonban egy kicsit különbözik „hagyományos” társaitól, lévén, ő egy ultramodern digitális játék. Ennél többet azonban nem árulunk el a sztoriból, hogy ne lőjük le az összes poént, érdemes megnézni a kisfilmet, hiszen akár annyi idő alatt meg lehet ezt tenni, amíg várunk a buszra, vagy amíg otthon várjuk, hogy lefőjön a kávé.

Már az előzetes láttán van egy kis, jó értelemben vett Black Mirror-os érzése az embernek, amennyiben egyfajta digitális utópia vagy ha úgy tetszik, disztópia körvonalazódik a sztoriból. Ez tudatos döntés, inspiráció volt a részetekről vagy teljesen más irányból közelítettetek a témához?

Kertai Gábor: Ez egy nagyon régi ötletünk Petivel – az első inspirációt a Sony AIBO nevű robotkutyája adta, még a kétezres évek elejéről – a forgatókönyv első változatát még 2009-ben írtuk, de a koncepció már korábban kialakult. Aztán jó pár év elteltével beadtuk a Mecenatúra Program kisfilmes pályázatára. Mikor újra elővettük, átolvastuk, és láttuk, hogy hát igen, azóta eltelt tíz év, úgyhogy nem ártana egy picit csiszolni rajta, így jött néhány olyan mozzanat, ami az eredeti történetben nem volt benne.

Sokat dolgozó szülő, digitális játékkal szórakozó gyerek – ezek olyan elemek, amelyek fájóan ismerősek lehetnek a mai korban, mennyire szántátok ilyennek a filmet?

Fülöp Péter: Nem volt cél, hogy fájjon. Csak kedvesen oldalba szerettük volna bökni a nézőt, hogy vannak olyan tendenciák, amikre érdemes odafigyelni. Nem akartunk „görbe tükröt” tartani a társadalom elé, inkább egyfajta önirónia van benne. Néha mi is nagyon sokat dolgozunk, néha én is érzem, hogy nem tudok elég időt tölteni a gyerekemmel. Szerencsére a film egyelőre fikció csupán.

K.G.: Van egy csomó ember, én is ilyen vagyok, akit a kihívások tartanak életben, akiknek az a lényeg, hogy mindig legyen valami megoldandó feladat. Ilyen az anyuka karaktere, aki folyamatosan a munkáját intézi telefonon, neki is mindig kell valami, ahol rendet tud tartani. A világ arrafelé tart, hogy szívesen használunk „dopamingenerátorokat”, amik néha sok örömet tudnak okozni, de közben mindig van valami, ami miatt egy kicsit idegeskedhetsz is. Ilyen például a közösségi média. A képzeletbeli digicicánkat is olyan algoritmus működteti, ami néha picit makacskodik, néha engedelmességgel jutalmaz, így apránként adagolja az agyadnak az örömhormont. Ezért olyan nehéz megválni tőle.

Conan O’Brien egy interjú során vetette fel a nála vendégeskedő színészeknek, hogy a filmeseknek két rémálma van, gyerekkel és állattal forgatni. A Digicica mindkettőt hozza, mennyi az igazság ezzel kapcsolatban?

F.P.: Van benne igazság, ők néha különleges kihívások elé tudnak állítani minket. Szerencsére volt némi tapasztalatunk ez ügyben más produkciókból, ezért mertünk belevágni ebbe a filmbe. Ami rendezői szemmel érdekes különbség, hogy visszatekintve is – de a forgatás során is így volt – az állat tűnik egyszerűbbnek. Talán azért van így, mert ott az ember másra tudja bízni magát. A legfelkészültebb trénereink voltak – Halász Árpiék csapatával dolgoztunk – így a mi dolgunk csak annyi volt, hogy előre részletesen elmondjuk, mit szeretnénk. Az állatoknál egy fontos tudnivaló van, a helyszínen improvizálni már szinte lehetetlen. A gyerekekkel kapcsolatban viszont a rendező szinte csak magára számíthat, nyilván a szülők mellett. Ott ki kell tudni alakítani egy bizalmi kapcsolatot, meg kell találni egy közös hangot. Jó esetben sikerül, de akkor még mindig beeshet bármi váratlan hangulati ingadozás. Szerencsére Leonárd sok forgatáson volt már, igazi kis profi.

K.G.: A forgatókönyvben volt egy kép, amit már majdnem elvetettünk, mert olyan mozdulatot követelt volna meg a macskától, amihez nagyon komplex vizuális effektre lett volna szükség. Szerencsére kiderült, hogy a trénerek meg tudják nekünk csinálni az állattal majdnem ugyanazt, leforgattuk hát a cicával. Jó kompromisszumnak bizonyult, és hitelesebb is maradt.

Beszéljünk egy kicsit magáról a rövidfilm műfajáról, az elmúlt egy-másfél évtizedben nagyon sok minőségi alkotás készül, szakemberként ti hogyan látjátok ezt a területet?

F.P.: A Magyar Média Mecenatúra Program áldásos tevékenységének köszönhetően szerencsére valóban sok jó kisjátékfilm látott napvilágot, producerként én is dolgoztam 6-7 hasonlón az elmúlt években. Egy-egy évben általában 15-20 támogatott rövidfilm készül Magyarországon és akkor még nem beszéltünk a diplomafilmekről és hasonlókról. Az általad is említett robbanás viszont már korábban megtörtént, talán Kenyeres Bálint Before Dawnja volt az egyik első, nagy sikerrel vetített kisjátékfilm, amire én már filmes fejjel emlékszem. Az ilyen magyar filmek időről-időre kijutnak Cannes-ba, Berlinbe, vagy más jelentős fesztiválokra. Hálás műfaj, mert a terjedelménél fogva viszonylag könnyű megvalósítani, rengeteget lehet tanulni belőle, alkotói barátságok születhetnek, ajtókat nyithat meg a fiatal tehetségek előtt.

A ti filmetekben kifejezetten kulcsszerepet játszanak a vizuális effektek, amelyek az elmúlt években – laikus szemmel – óriási fejlődésen mentek keresztül. A kérdés hasonló, mint az előbb, szakemberként mit láttok ezen a téren?

K. G.: A legnagyobb változás talán abban van, hogy ma már csomó olyan dolgot vizuális effektekkel (VFX) oldanak meg, amiről nem is gondolnád, hogy VFX kéne hozzá. A háttércserék (set extension), retusálás, virtuális díszletek sokkal megfizethetőbbek, ezért ma már úgy gondolkodnak erről a rendezők, mint bármi más látványelemről: ezt itt megépítjük, az ott meg lehet egy számítógéppel rajzolt díszletelem. A Digicicában is van félig igazi, félig rajzolt kellék. A VFX fejlődése leginkább abban mutatkozik meg, hogy egyre nehezebb észrevenni a képen, hol végződik az igazi és kezdődik a digitális.

F.P.: Én a gyártói oldalról ennek főleg az anyagi oldalát kell, hogy szem előtt tartsam. Megtalálni az optimális megoldást. Ma már sok tinédzser csodákra képes a géppel, de azért, ha igazán színvonalas és komoly dolgot kell kreálni, akkor mélyen a zsebbe kell nyúlni. A kulcs ott van szerintem, hogy megtaláld az egyensúlyt, hogy a film mit igényel. Felesleges elpuffogtatni milliókat olyan trükkökre, amik tartalmilag kiesnek a filmből, amik nem szolgálják az igazi drámát. Számomra nehéz komolyan venni egy lezuhanni készülő kamion tetején végigrohanó akcióhőst, aki az utolsó pillanatban egy 30 méteres ugrással pont meg tud menekülni – akármennyire is fotorealisztikus. Próbálom azt hinni, hogy a néző még mindig először a történetet értékeli és utána a vizualitást. Ha együtt tudunk menni a főhős drámájával és közben van egy pár realisztikusnak tűnő kaszkadőrmutatvány, azt viszont nagyon szeretem. Nem az a jó, amikor az ember legyint, hogy „áh, csak számítógéppel rajzolták”, hanem amikor azt kérdezi, hogy „na ezt hogy csinálták?”.

K. G.: Igen, sokszor döntési szempont az is, hogy egy-egy kép mennyibe kerülne VFX-szel, vagy hagyományos módszerekkel. Jó példa erre Lóth Balázs (a Digicica producere – a szerk.) filmjének, a Pesti balhénak az a jelenete, amikor egy drága luxusautóval véletlenül nekitolatnak egy kukának. Ez pármillió forintos kárt jelentene, ha leforgatnánk az autóval, ezért olcsóbb volt VFX kompozittal megcsinálni, a nézőnek pedig eszébe sem jut, hogy itt most egy trükköt látott volna.

Osvárt Andrea: „borzalmas, amikor a gyerek a táblagéppel a kezében alszik el”

Én még mindig a film hatása alatt vagyok, mit gondolsz a végső változatról?

Osvárt Andrea: Nagyon büszke vagyok rá, mert ezek szerint elérte a célját. Szerintem egy film akkor jó, ha elég váratlan a befejezése és ezzel meg tudja lepni a közönségét. Filmkészítési szempontból is bravúrosnak gondolom, de a témája is nagyon fontos kérdéseket feszeget, például azt, ahogy napról-napra elharapózik az életünkben a technológia. Személy szerint leginkább az internettől és a social médiától tartok, ahol ma már mindenki tudósít mindenről és mindenki véleményvezér. Persze, a szólásszabadság rendkívül fontos, ugyanakkor a közösségi oldalakon folyó hadakozás rengeteg energiát emészt fel, teljesen feleslegesen. Fontos kérdés a technológia szempontjából, hogy mennyire könnyíti meg az életünket, de az is, hogy mennyire idegeníti el az embereket saját maguktól.

Már én is gondoltam rá, hogy egy hónapra kikapcsoljam a telefonomat, vagy lejöjjek a Facebookról, sajnos még nem sikerült megvalósítanom, de ismerek olyat, akinek igen. Sajnos, úgy látom, hogy ami a közösségi média eredeti célja lett volna, hogy kapcsolatban maradjunk egymással, ma már nem elsődleges funkció. Ehelyett mindenki imidzset, brandet épít és marketingüzenetekkel dobálózik, ugyanakkor támadási felület, mert sokan a saját frusztrációikat élik ki az ismert emberek oldalain. Most épp egyedül pihenek és saját magamon is tapasztalom, hogy sokkal többször nyúlok a telefonomhoz. Éjszakára persze lenémítom, de reggel, amint felébredek, egyből tudni akarom, ki keresett, ki írt, így még hétvégére sem kapcsolom ki.

Nagyon tetszett a filmben, hogy a rövidsége ellenére hány, mostanában aktuális témát, kérdést felvet, ezek közül melyek állnak hozzád közel?

O.A.: Sok mindent látok benne, a család kérdéséről, a gyerekek és a technológia viszonyáról, de ott van a „self-made woman” és a feminizmus, illetve a szingli életmód kérdése is. Utóbbi egyre fontosabb társadalmi kérdés, úgy tudom, hogy az Egyesült Államokban már a fiatalok fele ilyen életmódot folytat és egyre többen akarnak egyedül gyereket vállalni.

A filmbeli anyuka szerinted inkább munkamániás, vagy csak egyszerűen annyit kell dolgoznia, hogy nincs ideje a gyerekkel foglalkozni?

O.A.: Inkább az első, amiből kifolyólag háttérbe szorul a magánélete. Ő egy egyedülálló nő, aki karrierista és fontos számára az önmegvalósítás. A család és az egyéb tradicionális társadalmi elvárásoknak való megfelelés csak másodlagos. Ugyanakkor, neki is vannak olyan napjai, amikor nem telefonálhat, és akkor szüksége van arra, hogy valakinek szüksége legyen rá.

Sok olyat mondtál, ami sokak szemében vörös posztó, míg a másik oldal joggal mondja, hogy lehetőleg senki se mondja meg, hogy ki, hogyan élje az életét. Mi erről a véleményed?

O.A.: Mindennek van ok-okozati viszonya, érdemes megnézni, miért alakultak ki bizonyos hagyományok, ugyanakkor valóban, nem hibáztatható egy nő, aki szeretne kiszolgáltatottság nélkül élni. Ami pedig az önmegvalósítást illeti, ez az emberi természetünk egyik legmagasabb igénye a Maslow-piramisban az elsődleges szükségletek, például az evés-ivás felett. Ami a „megmondást” illeti, velem is előfordul, hogy ha nem vagyok jó passzban és mondjuk a strandon látom, hogy valakinek kerekebb a feneke, akkor kiszalad a számon, hogy biztos könnyű neki, mert nincs más dolga, mint ezzel foglalkozni. Mindig saját magunkról árulunk el valamit, amikor valaki mással kapcsolatban nyilvánulunk meg, ez mindig a saját belső frusztrációnkból fakad.

Örülök, hogy ezt említetted, hiszen épp a már tárgyalt közösségi médiából ömlenek ránk minden nap a képek-videók, amin valaki azt mutogatja, hogy milyen az épp aktuális szépségideál, aminek aztán sokan nem tudnak megfelelni.

O.A.: Így igaz, ráadásul én ennek mindkét oldalán jelen vagyok, mert néha én is kirakok magamról egy-egy előnyös szelfit, viszont közben én is nézem mások előnyös szelfijeit.

Most biztos mosolyognak az olvasóitok, de nekik üzenem: higgyétek el, az ismert emberek is legalább annyira frusztráltak, mert mi is ugyanúgy méregetjük magunkat másokhoz, ez egy végtelen történet.

Látsz esetleg kilépési lehetőséget ebből a végtelen történetből?

O.A.: Legfeljebb nagyon drasztikusan, ahogy például Brigitte Bardot, még jó sok évvel az internet előtt kilépett ebből a mókuskerékből, amikor rájött, hogy az egész rendszer csak kihasználja, viszont nem érezte jól magát ebben és nem akart ehhez asszisztálni. Vagy úgy, mint a dohányzás: ha le akarsz szokni, nincs olyan, hogy csak még ezt az egy szálat elszívom. Ez persze nyilván veszteséggel jár, hiszen a követőim után jöhetnének szponzorok, új munkalehetőségek, így nehéz ezt a döntést mérlegelni.

Visszatérve a Digicica témájára, mit gondolsz arról, amikor a szülők bébiszitterként használják a tévét vagy a digitális eszközöket?

O.A.: Szerintem ez borzalmas, nincs rosszabb annál, amikor a gyerek táblagéppel a kezében alszik el. Láttam ilyet a környezetemben is, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ilyesmire vetemednék. Hiába mondják, hogy na, majd ha lesz gyereked, akkor majd megtudod, hogy nem is olyan egyszerű ez. Az elmúlt pár évezredben azért mégis sikerült felnevelni a gyerekeket, így, ha valaki hozzászoktatja őket, ne csodálkozzon, ha aztán teljes joggal követelik. Tudom, hogy nehéz elkerülni, mert már az iskolában ott kell, hogy legyen a kezükben, de úgy érzem, addig érdemes lenne kerülni.

Pétertől és Gábortól is kérdeztem, tőled is kérdezem, mit gondolsz a gyerekekkel és állatokkal való közös munkáról?

O.A.: Az biztos, hogy sok türelem kell hozzá, Petinél ez adott volt, így szuperül össze tudta rakni a kettőt. Leonárd nagyon profi, őt már láttam reklámokban is, megszokta a kamerát, meg a forgatással járó felfordulást. A macsek már egy picit nehezebb ügy volt, sokszor kellett egyes jeleneteket újra felvenni, mert a szokatlan környezet, vagy a sok idegen megzavarták.

Számodra színészként mennyiben más, ha egy „hagyományos” díszletben kell szerepelned, vagy ha egy vizuális effektekkel felturbózott jelenetben?

O.A.: A mostani forgatásnál annyira nem érintett az utómunka, de egyébként szerintem attól színészet a színészet, ha kollektív műfajként valósul meg. Erre utal az ókori görög syn (cinema, szinergia, stb.) előtag, ami azt jelenti, hogy másokkal együtt. Szerintem akkor igazán valós és hiteles valami, ha nem odavetített partnerekkel csináljuk meg, persze van, amikor a szükség nagy úr. Például a Szállító forgatása során rengeteg autós jelenetben vetítették mögénk a hátteret, vagy, amikor a járvány miatt nem tudtunk Zürichben forgatni, akkor a zürichi tavat jelenítették meg zöld háttér előtt.

Persze, ez is színészkedés (syn!), de ez sokkal technikaibb jellegű, kevésbé érzelmi alapú, mert az ilyeneknél arra kell figyelned, hogy a „jelbe érkezzél”, azaz a megfelelő helyre állj, hogy a fókusz rajtad legyen éles, közben pedig ne érj hozzá semmilyen mikrofonhoz, vagy más eszközhöz. Ettől viszont elvész a spontaneitás, a helyzet tökéletlensége, ami emberivé teszi a jeleneteket. A Casablanca is azért tudott örökzöld maradni, mert ott az érzelmek viszik el a sztorit, nem a technika.

Mennyire jelent mást számodra rövidfilmet forgatni, mint akár egy blockbustert vagy egy sorozat epizódjait?

O.A.: A rövidfilm forgatása sokkal kellemesebb, mert az pár nap alatt megvan, de persze megvan a varázsa annak is, amikor egy több tízmillió dolláros szuperprodukción dolgozol, örülök, hogy nekem ez utóbbi is megadatott, mert óriási tapasztalat volt, főleg, hogy angol nyelven kellett helytállnom, egy külföldi környezetben. Ehhez képest egy magyar rövidfilm forgatása során sokkal kisebb rajtam a nyomás, ami jót tesz a produkciónak is, mert a kamera előtt is sokkal lazább tudok leni. A Szállító forgatása során például annyira durva stresszt éltem át, hogy az államon elkezdett hámlani a bőr, amit persze a sminkesek eltakartak, de még a bőrgyógyász sem tudta megállapítani, hogy pontosan mi okozhatta, azon túl, hogy nagyon le voltam terhelve.

Most épp a Balatonnál pihensz, mik a terveid a közeli jövőre, már persze, ha elárulhatod?

O.A.: Pont nemrég nyilatkoztam, hogy egy picit pihenni szeretnék, épp örülök annak, hogy most nem kell hosszabb időre külföldre mennem és elfoglalhatom magam más dolgokkal. Nemrég mutatták be Olaszországban az Est-Dittatura Last Minute című filmet, aminek egy része Magyarországon forgott a cégem gyártásában, és a premier óta folyamatosan nyeri a díjakat, felkerült a százas Golden Globe-listára is. Remélem, hogy ősszel hozzánk is megérkezhet a mozikba, bár pont ma olvastam, hogy a járvány miatt mennyire lelassult a filmforgalmazás, így az sem kizárt, hogy valamelyik streamingszolgáltatónál láthatják majd a magyar nézők.

A Digicica június 24-én lesz látható a Magyar Mozgókép Fesztiválon, Veszprémben, utána pedig Budapesten, a BuSho International Short Film Festival (BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál) műsorán.

Még több film az nlc-n:

• Kiderült, melyik a legnépszerűbb filmes tetoválás
• Budapesten forgat Emma Stone és Willem Dafoe
• Horvát Lili filmje nyerte a filmfesztiválok New Vision díját