Egy normális nyáron a Halálos iramban 9 csak egy lenne az izzasztó hónapok látványfilmjei közül. Azonban ez nem egy normális nyár, és ugyan a mozik már megkezdték a visszatérésüket, mostanáig a filmforgalmazók óvatos duhajként a legnagyobb és legdrágább látványfilmjeiket még nem merték vásznakra küldeni. Az eddigi legnagyobb dobásnak a Hang nélkül második része bizonyult, ami ugyan kétségtelenül eseményfilmnek számít, de mégiscsak egy hatvanmillió dollárba került horrorfilmről van szó, és nem egy alsó hangon 200 millió dollárt kóstáló megagiga akcióorgiáról. A Halálos iramban 9-et nyugodtan tekinthetjük a hollywoodi stúdiók pandémia utáni főpróbájának. Ezzel a filmmel szeretnék kipróbálni, működnek-e még a régi trükkök, be lehet-e nagy tömegben csábítani az embereket a mozikba egy agyonreklámozott nyári akciómókával, ami egy régóta ismert franchise immár sokadik része, és a filmet a mozivásznakon kívül nem lehet megtekintetni egyetlen streamingszolgáltató kínálatában sem.
Vin Diesel tudatosan próbál a mozik megmentésének élharcosa szerepében tetszelegni, a film marketingkampányának fontos része, hogy a kopasz sztár úton-útfélen a moziélmény páratlan mivoltáról és pótolhatatlanságáról mesél. Azt ugyan senki nem várja a Halálos iramban 9-től, hogy megismételje a franchise érzelmi és anyagi csúcspontját jelentő hetedik rész sikerét, ami önmagában másfél milliárd dollárt hozott, de ez lehetetlen is volna: egyrészt ahhoz kellett egy egészségesen működő mozis piac, másrészt a sikerben nagy szerepet játszott Paul Walker tragikus halála is, és ezek olyan tényezők, amiket nem lehet, és senki nem is akarhat megismételni. A mostani reális cél az lehet, hogy a Dwayne Johnson-os spin-off, a Hobbs & Shaw 760 millió dolláros bevételét utolérjék, amiből 300 már meg is van nagyrészt a kínai rajongóknak köszönhetően. Ha ez sikerül, a moziüzemeltetők és a filmforgalmazók is fellélegezhetnek.
Az egyre nagyobb család
Nem tudom, ki hogyan van vele, de amióta a Halálos iramban franchise átment az utcai gyorsulós-versenyzős világból a nemzetközi szuperkémek univerzumába, nehezen tudom egymástól megkülönböztetni a filmeket. Az ötödik epizód a széfeket húzós autós üldözésével, a hetedik pedig Paul Walker halála miatt ugyan kissé kiemelkedett a franchise-ból, de a többi a fejemben úgy folyik össze, mint egyhétnyi Exatlon maraton adásai. Ezért is nem értettem a moziból kifelé jövet, amikor többen arra panaszkodtak, hogy ez volt a franchise egyik leggyengébb darabja, miközben egy olyan filmsorozatról beszélünk, melynek pont az adja a báját, hogy enyhe különbségeket leszámítva gyakorlatilag minden részben pont ugyanazt hozza. Persze vannak árnyalatnyi különbségek, amik nekem is feltűntek, de ezek érdemben tényleg alig befolyásolják az egyes részek megítélését.
Az például biztosan feltűnt, hogy ahogyan nyúlik a franchise, úgy lesz egyre több szereplője, és valószínűleg azért dagadt a játékideje a nulla történet ellenére két és fél órásra (!), hogy ezt a sok-sok szereplőt valahogy mind el tudják helyezni benne. A forgatókönyvíróknak itt nem az okoz fejtörést, hogy milyen csavarokat írjanak a sztoriba, hanem az, hogyan lehet tucatnyi karaktert úgy mozgatni, hogy az egész ne essen szét apró darabokra, és többé-kevésbé úgy tűnjön, hogy van valami értelme mindannak, amit nézünk. A szereplők tobzódásának legfőbb oka, hogy Vin Diesel „CSALÁD” elméletébe egyszerűen nem fér bele, hogy a szereplők meghaljanak, ahogy az a szappanoperai fordulat is gyakran visszaköszön nála, hogy az ellenségekből előbb-utóbb szövetségesek, sőt családtagok lesznek (akkor is, ha előtte tucatjával gyilkolták a rendőröket, lásd Jason Statham esetét), így pedig a család lassan már követhetetlen mértékben tágul. Ha pedig egy sztár arról számol be nyilvánosan, hogy nagyon szereti a Halálos iramban-filmeket, és szeretne valahogy szerepelni bennük, joggal számíthat arra, hogy hamarosan megcsörren a telefonja, és Vin Diesel hívja majd a jó hírrel. Így került be a franchise-be Helen Mirren és most Cardi B is, szóval Diesel szíve valóban hatalmas, és nagyon sok ember belefér. Ezt jól mutatja az is, hogy Paul Walker halála ellenére a karakterét életben hagyták, és arról szólnak a pletykák, hogy testdublőrök és CGI segítségével a tizedik részben ő is visszatérhet majd.
Új elem: az önirónia
A Halálos iramban-filmeket egy ideje arról ismerjük, hogy mindent meg lehet bennük csinálni, sőt még annak az ellenkezőjét is, és ebben a szereplőket egyáltalán nem zavarják sem a fizika, sem a logika, sem akármi más törvényei. Azonban mostanáig ezen törvények nyilvános sárba gyalázását nagyrészt kikacsintás és önirónia nélkül végezték, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy például autókkal hatalmasat lehet repülni, és úgy landolni, hogy attól sem a kocsinak, sem az utasának ne essen baja, vagy úgy lehet fejjel menni a falnak, hogy attól inkább a fal sérüljön, és nem a fej. Ezúttal azonban olyan szövegek hangzanak el a szereplők szájából, mint az
Amíg betartjuk a fizika törvényeit, addig nem lesz gond
vagy az
Ha vigyázol magadra, akkor esik bajod
, egy jelenetben pedig egészen konkrétan azzal viccelődnek a szereplők, hogy ők valójában sebezhetetlen szuperhősök, hiszen repkedhetnek körülöttük golyók ezrei, lezuhanhatnak a kocsijukkal százméteres magasságból vagy felrobbanhat mellettük egy gigabomba, ők mindig karcolás nélkül jönnek ki belőle. Persze értem én az összekacsintást és az öniróniára való szándékot, de mivel már a kilencedik résznél járunk, kicsit késeinek érzem ennek megjelenését: ha valami világos egy ideje, akkor az biztosan az, hogy a Halálos iramban-filmekben bármit meg lehet csinálni, és ehhez még ironizálni sem kell a nézők felé. Úgy tűnik, hogy Vin Dieselék most először érezték azt, hogy már magyarázkodniuk kell a nézők felé a túlzásaik miatt, de akkor ezek szerint a korábbi filmeket nagyon másképp látták, mint például én.
A család múltja és a minifeminizmus esete
A sztori valami olyasmi, hogy több darabból össze kell állítani egy szuper fegyvert, ami bármi felett át tudja venni az irányítást, ami kódokkal működik, de ez csak alibizés, hogy a szereplőknek legyen oka körberohangálni a világot és különböző helyeken, különböző okokból autós üldözésekbe bonyolódni. Ezúttal a családi vonal további megerősítést kapott, hiszen a kilencedik részre (!) kiderül, hogy Dom Torettonak van egy soha nem látott kisöccse, akivel még fiatalon összerúgták a port (ez flashbackek formájában köszön vissza), most pedig az öcsi már a nagy ellenség, egy kelet-európai diktátor megalomán kisfiának az izomzatát képviseli, és amúgy a pankrátor John Cena alakítja nagyon szigorú nézéssel, és nem túl meggyőző játékkal. Ne csodálkozzunk, hogy felejthető figura, ha már nyolc részen keresztül nem tettek egy apró utalást sem a létezésére.
Az übermacsó sorozatba a feminizmus is befészkelte magát, bár nagyon visszafogott formában. Annyit sikerült elérni, hogy a fontosabb női szereplőknek (Michelle Rodriguez, Jordana Brewster, Charlize Theron és Nathalie Emmanuel) már nem kell egyfolytában minimálruhákban villantaniuk, és ha úgy alakul, ők is öltözhetnek az akciójelenetekhez a Vin Diesel casual boltból – kivéve persze Theront, aki egy sokkal elegánsabb vonalat képvisel. Persze azért elég visszafogott ez a feminizmus: Justin Lin rendező egy teljesen felesleges jelenetben egy percen át mutat hófehérbe öltözött miniruhás modelleket egymáson vonaglani, aminek dramaturgiailag ugyan semmi jelentősége, de a rajongóknak azért mégis ad valami nyálcsorgatnivalót, ha már a fontosabb szereplő lányokat normálisan felöltöztették.
Lakossági agyrohasztás
Az agyrohasztó hülyeségek kategóriában is tudnak még újat nyújtani: szereplőink például egy rakétameghajtókkal felszerelt autóban ülve, búvárruhában lövik ki magukat az űrbe. De a film fő látványkunsztjának egy óriási elektromágnes számít, amivel autós üldözések közepén akár egy házon keresztülrántva (!) képesek magukhoz rántani különféle autókat és mindent, ami fém. Azt pedig már szinte észre sem vesszük, amikor a szereplők egy sportkocsival egy leszakadó, lefelé lógó kötélhídon (!) száguldanak felfelé (!) és természetesen simán felérnek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, maguk a szereplők pedig úgy ugrálnak egyig eszelős tempóban haladó járműről a másikra, mintha rajzfilmfigurák lennének (az itt-ott nem túl meggyőző CGI csak erősíti ezt az érzést).
Ezek azonban itt nem hibák, hiszen a franchise vonzereje nagyrészt pont ezekben rejlik, és szükség is van rájuk, ha már a sebezhetetlen szereplőkért képtelenség izgulni, a fordulatok pedig finoman szólva nem lépik túl a szappanoperai minőséget. Azt mondjuk továbbra sem értem, hogy a több mint 200 millió dolláros költségvetésből hogyan sikerül ennyire lakossági látványvilágot teremteni: egyszerűen hiányoznak az igazán cool képek és nagy pillanatok a Halálos iramban-filmekből, miközben például az ennek a töredékéből készült Drive – Gázt! tobzódott azokban, és még az autós üldözős filmek ükapjának számító Bullit is egyedibb világot tudott megteremteni, mint Vin Dieselék, akik valahogy képtelenek túljutni a menő kocsikkal, tengerparti villákkal, fegyverekkel és bikinis csajokkal pózoló tucat rapvideók világán. Mondjuk sanszos, hogy pont ez a tucatlátványvilág kell ahhoz, hogy a Halálos iramban-filmeknek ennyi rajongója legyen.