Tobi a Tobi színei című dokumentumfilm egy pontján elsírja magát, hogy milyen szerencsés, amiért ilyen szerető, elfogadó szülei vannak, akik teljes mellszélességgel támogatják a nemiidentitás-keresésben. Én pedig azon sírom el magam a nézőtéren, hogy miért nem ilyen minden szülő, hiszen ez a szeretet, megértés és támogatás járna minden gyereknek alanyi jogon.
A szülők egyetlen feladata a szeretet
A Tobi színei nem a transzneműségről szól, hanem egy átlagos családról, ahol van egy nemi identitását kereső kamasz, akit a szülei igyekeznek minden erejükkel – sokszor azon felül is – támogatni az útján. Úgy néztem a dokumentumfilmet Tobi és családja életéről, hogy nagyon hasonló élethelyzetben vagyok anyaként, van egy szivárványos kamasz lányom, aki el is jött velem megnézni a filmet. Az én gyerekem például nem szereti, ha az LMBTQ bármelyik betűjét akarja valaki alkalmazni nála, mert nem érzi egyik címke alá sem valónak magát, ezért is érintett olyan mélyen a Tobi életútját bemutató film.
Érdekes módon anyaként nem is annyira Tobi édesanyjával tudtam azonosulni, hanem az apa szerepe érintett meg jobban, aki a háttérben kősziklaként állt a családban. Akkor lopta be magát teljesen a szívembe, amikor Tobi a nembináris fogalmát igyekszik elmagyarázni a szüleinek és az anyukája nem tudja igazán befogadni az információt elsőre, apuka pedig annyit mond, hogy „nem kell érteni, csak el kell fogadni”. Pontosan így érzem én is a saját gyerekemnél és Tobi élettörténetének vetítése közben is:
nem értem teljesen, hiszen nem éltem át, de nem is az a feladatom szülőként, hogy tökéletesen tisztában legyek az LMBTQ összes betűjével és fogalmával, hanem az, hogy szeressem a gyerekemet úgy, ahogy van.
És ha belegondolunk, ez egyáltalán nem olyan nehéz – ezt mutatja be a Tobi színei olyan egyszerűséggel, hogy felnyitja azok szemét is, akik még sosem találkoztak a transzneműség vagy nembináris nemi identitás fogalmaival. Azt mutatja meg, hogy nincs más dolgunk, mint szeretni és segíteni az úton azokat, akik számítanak ránk, akiknek életet adtunk és akik tökéletesek úgy, ahogy vannak – a gyerekeinket.
Tobi szülei mindenben támogatják a gyereküket egyszerűen azért, mert szeretik (Részlet a filmből, fotó: Táborosi András)
„Hagyjál már, azzal vagy, akivel akarsz!”
A filmvásznon egy egyszerű, normális családot látunk, akik minden dobozba beleférnek, ami manapság a politikailag korrekt család meghatározása: három gyerek és házasságban élő szülők. Tobi családja a mi családunk, Tobi pedig a te gyereked és az én gyerekem, aki keresi önmagát és semmi mást nem szeretne, mint otthon érezni magát a saját testében. Ez az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet, amit szülőként megtagadni, elvitatni a saját gyerekünktől egyszerűen kegyetlenség lenne. Márpedig, ha körülnézünk, a közvetlen környezetünkben is rengeteg olyan példát láthatunk, ahol a szülők kitagadással fenyegetik a gyereküket, ha kiderülne róluk, hogy homoszexuálisak vagy transzneműek (hogy most a társadalmi szintű elutasításról ne is beszéljünk). Nekik egyenesen kötelezővé tenném a Tobi színei filmet, hogy lássák, hogyan kell ezzel a témával normálisan foglalkozni a családban.
Az a jelenet például zseniális, melyben Tobi elmeséli, hogy a saját nemi identitását kereső úton gyakran állt oda újra meg újra a szülei elé, hogy bevallja, milyen új vonást fedezett fel magában: pánszexuális, homoszexuális, aszexuális érzéseket, amire az anya egy idő után annyit reagált, hogy „Hagyjál már, azzal vagy, akivel akarsz!” Bár nem egy tipikus, nyálas hollywoodi reakció, amihez szoktunk a filmekben, ám annál valóságosabb, és szerintem is ez a normális hozzáállás a gyerekünk útkereséséhez a saját szexualitásának felfedezésében.
Nem a mi dolgunk, nem kell megváltoztatni, nem kell vele csinálni semmit, szülőként pont annyit kell csak mondani rá, hogy „rendben van, az a lényeg, hogy boldog legyél, szólj, ha bármiben segíthetek”.
A kulcs a gyereknevelés során mindig az őszinte kommunikáció, legyen szó bármilyen gyerekről. A filmben láthatjuk ennek tökéletes példáját Tobi és az anyja közötti kommunikációban, ahogy rengeteget beszélgetnek a transzneműségről és az ezzel kapcsolatos bizonytalanságokról, kérdésekről, ami megerősíti a kapcsolatukat és a szemünk előtt bontakozik ki a megértés kettejük között. Gyönyörű dokumentumfilm a gyerek-szülő kapcsolatról és arról, hogy az egész genderkérdés, nemiidentitás-keresés nem olyan ijesztő, bonyolult, és teljesen természetes, csupán nyitottságra, őszinteségre van szükség ahhoz, hogy a családban elfogadás és támogatás vegye körül az útját kereső kamasz gyereket.
Mit gondol a kamasz a Tobi színeiről?
„Nagyon meghatódtam a filmen, mivel végig együtt tudtam érezni Tobival. Azt a részt is meg tudtam érteni, amikor azt mondja, hogy rosszul érzi magát, amiért elfogadó családba született, amikor másoknak nincs ilyen szerencséjük, mert pont így érzek. Szerencsére én is egy olyan családba születtem, ahol elfogadnak és szeretnek, viszont nagyon rosszul tudom érezni magam, amikor hallok arról, hogyan bántalmazzák a barátaimat otthon, amiért nem heteroszexuálisak vagy ciszneműek, mert tudom, hogy ők is megérdemelnének egy elfogadó családot. Nem szerencse kérdése kéne, hogy legyen, alapvetőnek kéne lennie, hogyha gyereket akarsz, akkor el is fogadod. Úgy gondolom, ha tudod, hogy nem fogadnád el a gyereked, amiért transznemű, meleg, vagy bármi, amin nem tud változtatni, akkor inkább ne legyen gyereked. Az apuka volt a kedvencem, nagyon egyetértettem azzal, amikor azt mondta, hogy ezeket a dolgokat nem megérteni kell, csak elfogadni. Szerintem sem kell mindent érteni, egyszerűen csak el kell fogadni az embereket úgy, ahogy vannak.”
Ajánlunk még filmeket:
- 21 film, ami majd kikapcsol a nyáron
- Ezt a 25 filmet várjuk a legjobban idén
- Nem túl ismert romantikus limonádéfilmeket ajánlunk
Szponzorált tartalom
