Változnak az idők, számtalan felmérés készült arról, hogy a mai gyerekek közül sokan vloggerek vagy influenszerek szeretnének lenni, ha majd felnőnek, de valamiért azt gondolom, még mindig vannak szép számmal olyanok, akik valamilyen tudományos pályára vágynak, és ha megkérdeznék tőlük, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, akkor rávágnák, hogy tengerbiológus. Sőt, gyanítom, a felnőttek között is akadnak, akiknek ez lenne az álommunka. Benned mikor ötlött fel először, hogy szívesen választanád ezt hivatásodként?
Ugyan nem az óceán mellett, hanem Detroitban nőttem fel, de gyerekként a kezembe került egy cápákról szóló könyv, ami óriási hatást tett rám, ekkor ébredtem rá, hogy ez az, ami igazán érdekel, ezzel szeretnék majd foglalkozni, ha felnövök. Az általános és a középiskolai évek alatt is fennmaradt az érdeklődés a tengeri élővilág iránt, és idővel a szüleimnek is rá kellett jönnie, hogy igen, ezt komolyan gondolom, ez az én utam. Persze annak ellenére, hogy amióta az eszemet tudom, tengerbiológus szerettem volna lenni, volt olyan időszak, amikor elbizonytalanodtam, úgy éreztem, nem azzal foglalkozom, amivel kellene.
Fotó: Carlee Jackson instagram
Mi bátortalanított el?
Az egyetemi évek alatt versenyszerűen úsztam, emiatt nem nagyon volt időm arra, hogy elmenjek valahova gyakorlatra, hogy önkéntesként dolgozzak, és úgy éreztem, nem haladok a tanulmányaimmal olyan ütemben, mint a diáktársaim. És hiába szerettem ugyanúgy a sportot, mint a tanulást, egy idő után muszáj volt választanom. De megtanultam, hogy mindenkinek a saját útját kell járnia, nemcsak egyféleképpen lehet valakiből tengerbiológus. Végül én is célba értem, azt csinálom, amit szeretek, és nagyon boldog vagyok. Tengerbiológusnak lenni pedig pontosan olyan, mint amilyennek korábban elképzeltem, sőt, annál is jobb.
Nekünk, laikusoknak is van egy elképzelésünk arról, milyen lehet a te szakmádban dolgozni. Az alapján, amit láttunk, hallottunk, olvastunk, sokan irigykedve gondolnak rátok, hiszen biztosan csodaszép helyeken jártok és megannyi különleges kalandokban van részetek. Mennyire felel ez meg a valóságnak?
Az emberek nem sejtik, hogy a tudományos munka nagy része bizony az íróasztalnál zajlik, hogy mennyit kell gépelni, írni. Természetesen a terepi munka is nagyon fontos része a kutatók életének, de nagyon sokat ülünk a gép előtt, hiszen alaposan elő kell készíteni a terepen végzett munkát, majd az ott gyűjtött adatokat fel kell dolgozni, összegezni kell a megfigyeléseinket, és így tovább. Én személy szerint azt a részét élvezem legjobban a munkának, amikor terepen lehetek, amikor végre „összekoszolhatom a kezem”, amikor új adatokat, információkat gyűjthetünk. És terepen nem lehet unatkozni, nem lehet tudni, hogy mi fog történni, mert ugyan vannak napok, amikor minden jól alakul, de vannak olyan napok is, amelyen a dolgok nem éppen a megszokott mederben folynak.
Fotó: Carlee Jackson instagram
Mi volt számodra eddig legnagyobb, leginkább meghatározó élmény, ami terepen ért?
A mesterdiplomám miatt tavaly két hónapot egy kis, közép-amerikai országban, Belize-ben töltöttem, kíváncsi voltam ugyanis arra, hogy a turizmus hogyan befolyásolja az itt élő dajkacápák életét. Szinte mindennap úszhattam közöttük, ami csodálatos élmény volt, de az út fénypontja egyértelműen az volt, amikor egyszer csak a semmiből előtűnt egy pörölycápa. Ugyan a régióban élnek pörölycápák, de errefelé nem nagyon láttak még egy példányt sem, és emiatt nem számítottam arra, hogy találkozni fogok eggyel.
Több száz ismert cápafaj van. Melyek szerepelnek még a bakancslistádon?
Nagyon szeretnék részt venni egy ketreces merülésen fehér cápák közelében. Illetve szeretném látni a csipkés pörölycápák szezonális vándorlását. Felvételeket már láttam róla, és lenyűgözött, ahogyan cápák százai vagy ezrei úsznak együtt. Nagyon menő lenne ezt élőben, közelről megtapasztalni.
Úgy tűnik, hogy az emberek nem tudnak betelni a cápákkal, az elmúlt években rengeteg műsor készült róluk, a National Geographic csatorna például az egész júliust nekik szentelte, a Cápafesztivál keretében rengeteg tematikus tartalommal jelentkeztek. Szerinted mi az oka annak, hogy ez embereket ennyire lenyűgözik a cápák, hogy félelemmel vegyes érdeklődéssel, sőt tisztelettel viszonyulunk hozzájuk?
Ez egy összetett kérdés. Az egyik ok a már általad is említett félelem. Minden, ami ijesztő, az egyúttal nagyon izgalmas is. Emellett a cápák nagyon különleges lények, és nagyon sok mindent nem tudunk még róluk, ez a titokzatosság is felkelti az érdeklődésünket, kíváncsivá tesznek minket, szeretnék tudni, hogy mit tanulhatunk még róluk.
Egy nagy pörölycápa halad el a búvárok felett (Fotó: National Geographic/Eli Martinez)
Az, hogy nagyon sok mindent nem tudunk még róluk, az sajnos jó táptalaja a tévhiteknek. Melyek azok a téves információk, amelyeket mindenképpen szeretnél megcáfolni?
Az egyik legmakacsabb tévhit az, hogy a cápák vadásznak az emberekre, hogy zsákmányként tekintenek ránk. Az ember évmilliókkal a cápák után jelent meg a Földön, így ez az elképzels nem állja neg a gek. Amikor egy cápa emberre támad, nem eszik belőle, hanem megharapja, és továbbáll, mert rájön, hogy nem erre fájt a foga. A másik tévhit az, hogy a cápáknak hihetetlenül jó a szaglásuk, és egy csepp vért kilométerekről kiszagolnak. Az a része igaz, hogy tényleg jó a szaglásunk, de nem ennyire, csak mondjuk annyira, mint a kutyáknak a szárazföldön.
Kerültél valaha veszélyes helyzetbe, amikor cápák között vagy cápák közelében dolgoztál?
Nem szívesen használnám azt a szót a cápákkal kapcsolatban, hogy kiszámíthatatlanok. Ha nem vagy elég óvatos, annak persze lehetnek következményei, és ha valaki rossz élményeket szerez, azért általában magát hibáztathatja. Én igyekszem odafigyelni arra, hogy mi történik körülöttem, kellően elővigyázatos lenni, és szerencsére eddig nem kerültem rázós helyzetbe, és remélem, nem is fog ilyesmi elfordulni a jövőben sem.
Nemcsak cápakutató vagy, hanem tengeri teknősökkel is foglalkozol. Mik jelentik a legnagyobb veszélyt ezekre az állatcsoportokra nézve?
Az egyik legnagyobb veszélyt a halászat jelenti, a teknősök – de akár a cápák is – belegabalyodhatnak a halászathoz használt hálókba, és ez a pusztulásukat is okozhatja, másrészt vannak fajok, amelyekre a túlhalászás jelent veszélyt. Védelmük érdekében fontos olyan intézkedéseket hozni, amelyek megakadályozzák, hogy gyorsabb ütemben halásszuk ki ezeket az állatokat, mint ahogyan „vissza tudnák pótolni” a kifogott egyedeket. És persze ott van a klímaváltozás. Vannak tengeri teknősök, amelyek a partokon fészkelnek, a nemek arányára pedig hatással van a közeg is, amiben fiókák nevelkednek, a meleg, száraz idő a nőstényeknek kedvez, és ez hosszú távon okozhat problémákat, arról nem is beszélve, hogy kedvezőtlen körülmények között nagyobb a halandóság. Az óceánok felmelegedése is hatással van a tengeri élővilágra, a víz hőmérséklete és annak változásai ugyanis meghatározzák a viselkedésüket, és az, hogy az óceánok vize sokkal gyorsabban és hamarabb melegszik fel, és lassabban hűl le, zavart okozhat a vonulásban, a szaporodásban.
Fotó: National Geographic/Andre Musgrove
És ott van a túlturizmus, amivel a mesterdiplomádban is foglalkoztál. Miért jelent ez veszélyt a cápákra nézve, milyen megfigyeléseid voltak?
A turizmus számára komoly bevételt jelent a karibi régióban a cápaetetés. Az etetéssel pedig nemcsak odaszoktatják őket egy adott helyre, az másként is kihat a viselkedésükre. Azok az állatok, amelyek éjszakai életmódot folytatnak, az etetés miatt nappal is aktívak voltak. Ez pedig akkor jelent nagy problémát, ha emellett ez esti órákban is aktívak maradnak, mert így sokkal több energiára van szükségük. És az sem mindegy, hogy az emberektől kapott élelem-e a fő táplálékforrásuk, mert egészségügyi problémákhoz vezethet, ha csak erre hagyatkoznak. Érdekes megfigyelés volt az is, hogyan vonzza a cápákat a hajó, a motorzaj olyan számukra, mint az ebédre hívő csengő. Ezzel az a baj, hogyha túl közel merészkednek a hajóhoz, meg is sérülhetnek. Ezért is fontos, hogy együttműködjünk a helyiekkel, és a turizmusban dolgozó emberek olyan jógyakorlatok szerint végzik a munkájukat, amelyek az állatok jólétét szolgálják.
A pandémia miatt a turisták elmaradtak, és úgy tűnhetett, a természet végre egy kis levegőhöz jutott. Sokan szeretnénk azt hinni, hogy a világjárvány miatt az emberek talán jobban látják, milyen hatással vagyunk a környezetünkre. Szerinted lesznek hosszú távú hatásai a világjárványnak, valóban megváltozott minket?
Valóban sokan szeretnénk azt hinni, hogy minden jobb lesz. Nem tudtam felvenni a kapcsolatot azokkal, akikkel a kutatási területem dolgoztam, de nagyon érdekel, hogy mi történt a cápákkal, főleg, hogy nem voltak turistahajók. Szeretném azt hinni, hogy hallgattak az ösztöneikre, és rájöttek, hogy magukra maradtak, nekik kell gondoskodniuk ez élelemről. De sajnos elképzelhető, hogy csak vártak és vártak arra, hogy etessék őket, hiszen hosszú éveken át ehhez voltak hozzászokva. Át kellene gondolni, min kellene változtatni ahhoz, hogy minél minimalizáljuk az emberek élővilágra gyakorolt hatását, és hogyha esetleg megint lesz világjárvány, akkor ne kelljen aggódni amiatt, hogy éheznek-e a cápák.
Világszerte rengeteg kezdeményezés és szervezet tűzte zászlajára azt, hogy a tudományok világában felszámolják a társadalmi egyenlőtlenségeket, hogy ne szenvedjen hátrányt valaki a neme vagy a származása miatt. Ez a kérdés számodra is fontos, több ilyen jellegű projektben is részt vettél, és te vagy az egyik alapítója a Minorities in Shark Sciences (MISS) nevű szervezetnek. Mesélnél erről?
A szervezet célja az, hogy láthatóbbá tegyük cápakutatással foglalkozó, valamilyen kisebbséghez tartozó nők – és úgy általában természetesen a nők – munkáját, eredményeit, hogy elősegítsük a diverzitást a szakmán belül, hogy megkönnyítsük azok helyzetét, akik ezzel szeretnének foglalkozni. A tengerbiológusok között mindössze három százalékban képviseltetik magukat a fekete nők, és ennek több oka is van. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen nehézségekkel kell szembesülni azoknak, akik ezen a területen szeretnének elhelyezkedni, például, hogy milyen költségekkel jár kellő gyakorlatot szerezni, megfelelő lehetőségekhez jutni. Emellett pedig ott van az is, hogy sokan nem is tudják, hogy érdekelné-e őket ez a terület, mert nem is nagyon tudják, hogy létezik, nincs a látómezejükben. Én sem biztos, hogy tengerbiológus lettem volna, ha akkor gyerekként nem látom meg azt a könyvet.
