Amúgy te is elég ősnőnek tűnsz…. mármint… nagybetűs. Nő. Roppant elemi és ez okból nagyon izgató.
Volt olyan, hogy egy fiú ezzel a mondattal nyitott nálad?
És olyan, hogy már alakult a dolog, éppen a felsőoktatás ügyes-bajos dolgairól beszélgettetek (mindketten érintettként), majd, amikor megkérdezted, mikor végez a vizsgáival, azt mondta, soha, majd hozzátette: „jaa, a vizsgaidőszakról beszélünk, nem a szenvedésről”? Esetleg azzal próbált flörtölni, hogy „Meginnálak, aztán elszívnálak… vagy fordítva… vagy egyszerre”. Majd egy ponton úgy hivatkozott magára, hogy „az a helyzet, hogy a legtöbb lány megtorpan az intellektusomtól”, illetve „nem locsogok, fecsegek, hanem filozofálok és narrálok meg elemzek”. Ha pedig temetőbe invitál, hogy ott alteros randi gyanánt közösen drogozzatok, és ebből köszönöd szépen, nem kérsz, azzal ráz le, hogy
Jó KFC-zést akkor plázába’, vagy a faszom tudja, mit csinálnak a gyerekek.
Nos, ha mostanában ilyenekbe futsz bele társkereső appokon, kéretlen üzenetek formájában a Facebookon, Instagramon, vagy akár a kocsmák pultjainál, és ha az illető(k) jellemzően deszkások (értsd: gördeszkával pózolnak), költőként, művészként hivatkoznak magukra, és különös fétisük a frufru és/vagy a MOME-s diploma (vagy legalább egy tanulói jogviszony), akkor van egy rossz hírem:
Téged bizony megtalált a softboy-társadalom.
Illetve hivatalos és elterjedt írásmóddal: softboi. Maradjunk most ennél.
Illusztráció: Neményi Márton
Hogy kik azok a softboiok, arra mindjárt rátérünk, igaz, minden Wikipedia-oldalnál jobban megmagyarázza és illusztrálja a fogalom/jelenség lényegét két fiatal lány, Kata és Lili Instagram-oldala, a Puha fiúk. (Ami így, magyarul leírva még sokkal stílusosabb és viccesebb, mint a softboi, tényleg nem volt más dolguk, mint egy az egyben lefordítani a szót.) Ők ketten jellegzetes stílusú, flörtölős/nyomulós chatüzeneteket gyűjtenek és osztanak meg; eleinte olyanokat mutattak, amiket ők maguk kaptak, mára azonban szinte csak beküldött anyagokból dolgoznak. Van miből meríteni: a softboi-jelenség súlyosabb és elterjedtebb, mint gondolnánk. Azok a lányok ugyanis, akik a mai mérce szerint egy kicsit is, a kilencvenes években méltán népszerű kategóriával élve alterosnak tűnnek (értsd: ránézésre és bemutatkozó szöveg alapján vevők az univerzum és az emberi lélek működését kreatív-művészi szemmel vizsgáló, de azért közben laza és hedonista vakerra), szó szerint fuldokolnak a softboiok nyomulásában.
Napjaink Révai nagy lexikonja, az Urban Dictionary szerint a softboi kicsit olyan, mint a minden szóba jöhető (értsd: létező) nőre gátlástalanul, ordenáré módon ráhajtó fuckboy, akit tényleg nem érdekel más, mint hogy bejusson a kiszemelt bugyijába. A softboi ezt azonban nem nyers (jó esetben csak verbális) erővel igyekszik elérni, hanem saját érzékenysége, műveltsége és intellektusa fitogtatásával, akkor is, ha mindezt csak eljátszani tudja. Általában persze kiderül, hogy elköteleződésről, igazi, mély kötődésről szó sincs, ha összejön neki, másnap ugyanúgy eltűnik, mint a fuckboyok, legfeljebb odavet egy flegma, fennhéjázó magyarázatot arról, hogy most nem úgy állnak a dolgai, vagy a csillagok, esetleg rájött, hogy a másik mégsem elég mély és összetett neki, pedig ő egy éteri, cuki, frufrus MOME-s lányra vágyott, akivel végre megbeszélheti Kierkegaardot. (Bemindenezve.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nyomulni persze tudnak, alteros/tematikus (általában nőről nőre reciklált, a Tame Impala munkássága köré épülő) Spotify-playlistekkel, művészi ihletettséggel, filmes és irodalmi affinitással. (Vö.: „Nem járok egyetemre, mert művész vagyok.”) Sokan úgy határozzák meg magukat, mint a „nem vagyok olyan lány, mint a többi” fiúverziója. Nem szabad meglepődni, ha kiderül, hogy kényszeres hazudozók, és a rámenős flörtölésük gyakran átcsap stalkingba és bántalmazásgyanús célozgatásokba.
A válogatáskazi-készítéssel és a folyamatos filmes és popkulturális utalgatásokkal persze nincs baj; az intellektus és a műveltség folyamatos, arrogáns fitogatásával már annál inkább, de hát végül is ezt is lehet elegánsan, nem? Ezt azért írom, mert Kata és Lili Insta-oldalát böngészve bizony sokszor, túl sokszor magamra ismertem, vagyis arra, amit az ezredforduló környékén, Tinder híján IRC-n és MSN Messengeren párkeresés címen műveltem, úgyhogy fennáll a gyanú, hogy bizony én is korabeli softboi voltam, úgy is, hogy ez a szó (akárcsak a társkereső appok és a Spotify) még nem is létezett. Sőt, ha képtelen lettem volna megállapodni, és nem lennék fizikailag fáradt és öreg a deszkázáshoz, illetve egy kicsit is jól állna a beanie (magyarul: kotonsapka), talán még ma is az lennék.
Mivel szembenézni a múltammal sokkal macerásabb és időigényesebb, mint cikket írni a témáról, gyorsan készítettem egy interjút a lányokkal arról, hogy hogyan és miért kezdték tudományos igénnyel gyűjteni a softboikorpuszt, és mennyire súlyos a helyzet most Magyarországon. Kata és Lili, akiknek bár ez a valódi neve, személyazonosságukat és arcukat inkább nem fedték fel, tavaly tavasszal kezdték el összeszedni és eleinte egymásnak küldözgetni „a vicces üzeneteket”, amelyeket tinderezés (ebbe most az összes randiappot és chatfelületet beleértjük) kaptak. Így indult az oldal, amelyet azóta több, mint hatezren követnek, ami igenis szép szám egy tematikus, csak szöveget tartalmazó, nem influenszerek által működtetett Instától.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Hamar kiderült, hogy ezzel sokaknak segítenek. Azok a lányok, akik hasonló üzeneteket kapnak, most már tudják, honnan fúj a szél, kik azok a softboiok és mire lehet számítani tőlük, és főleg: hogy nincsenek egyedül. „Mostanra viszont inkább a szórakoztatás a cél”, mondták a lányok. Bár nincs mindig egyetértés a közönségük körében, hogy mi az a softboi, és hogy az adott üzenet egy olyantól származik-e, „mindenki érzi”, kikről van szó. „Azért van, hogy egy-egy újoncnak el kell magyarázni, ami nem könnyű feladat”. Úgy érzik, jó pár évtizede köztünk járnak a softboiok (ezúton is elnézést kérek), legfeljebb a fogalom új. „Amióta mi randizunk, tehát pár éve, mindenképpen jelen vannak.” Célpontjaik az utóbbi években, Budapesten elég könnyen beazonosíthatóak:
Frufrus lányok, MOME-s lányok, frufrus lányok. Utáljuk ezt a szót, de „alter” lányok.
Bár fentebb patás démonokként festettük le őket, azt a két lány egy korábbi, OFF Mediának adott interjújában is elmondta, hogy nem gonosz emberek ők, és nem feltétlenül bántalmazók, igaz, mint mindjárt megmutatjuk, akadnak hátborzongató epizódok. Inkább az a baj, hogy „sajnáltatják magukat, hogy a lány szimpatizáljon velük, bár ezzel sokszor az ellenkezőjét érik el”. A tipikus softboi ezen kívül „rengeteget beszél, leginkább magáról vagy zenékről, gimiben olvasott, de már csak instázik, huszonéves, és harmincöt tizenhat éves lányt fűz párhuzamosan, a szülei fizetik az albiját, mert ugye tele van varrva trashy tetkókkal”.
Szerencsére azonban viszonylag könnyű lerázni őket. Kata a kérdésemre elmondta, pár üzenet után általában feladják. „Mondjuk nekem szerencsére (?) nem sok ilyennel volt dolgom.” Cserébe azzal sem vesződnek, hogy ők maguk tisztességgel lerázzák azt, aki már nem érdekli őket (vagy ha felfogták, hogy nincs esélyük).
Amit az oldalon kevésbé tudunk bemutatni, pedig legalább olyan fontos, az a sok flegma srác, akik nem írnak vissza, vagy ha mégis, akkor leszólják a zenét, amit hallgatsz, a filmet, amit szeretsz, vagy igazából akármit; a lényeg, hogy tudd, hogy ő sokkal tájékozottabb, műveltebb és eredetibb nálad.
„Általában csak eltűnnek egy idő után, vagy unmatchelnek. Természetesen legtöbbször képben van az exük, akihez előbb-utóbb visszamennek.” Van persze, aki szól, hogy részéről ennyi a sztori; a Puha fiúkról ebben a kategóriában talán ez a legerősebb:
„Sok minden kavarog most bennem, de nem hinném, hogy a szemedbe tudnék nézni. Ne értsd félre, nem hibáztatlak. De akkor se menne. Úgyhogy a legjobb, ha én most szeptemberig eltűnök.”
A két lány eddig megúszta az agressziót. Lilivel megtörtént, hogy egy srác festményeket küldözgetett neki Instán és írogatott. Lili nem válaszolt neki, erre pár héttel később ezt az üzenetet kapta: „Nem vagyunk mi szomszédok? Folyton látlak az X utcában. Folyton meg is nézlek jó csúnyán.” Hab a tortán, hogy nem tudja, hogy néz ki az illető, és tényleg ott lakik-e. „Reméljük, nem lesz több ilyen incidens, mondjuk most kicsit megijedtem.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ritka, hogy egy-egy softboi magára ismer (akár konkrétan, akár általánosságban) a Puha fiúk instát böngészve, az pedig még ritkább, hogy kiakad emiatt. Lehet, hogy diszkréten magukba néznek, de lehet – és ez a valószínűbb –, hogy eleve nem képtelenek az önreflexióra. A legtöbb üzenetet lányoktól kapják, ha fiúk írnak, jellemzően csak kinevetik a többi fiút. Nincs is ezzel baj, mert a Puha fiúk nem tanácsadó oldal, és Katát és Lillát nem is érdekli a coaching. „Néhányan felkerestek azzal, hogy félnek attól, hogy ők is ilyenek, illetve, ha ők is írnának ilyesmit, az mennyire ciki… Néha pedig küldenek valami puhát, amit ők írtak lányoknak, azzal sem szoktunk tudni mit kezdeni.” Olyan viszont már volt, hogy egy lány, miután elküldte a vicces chatrészletet, megkérte őket, hogy szedjék le, mert balhé lett belőle. „Kár, mert az egy vicces poszt volt.” A cikk elején idézett KFC-s alázást egyébként éppen ők kapták meg, ahogy ezt is:
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A beküldött sztorik közül az egyik kedvencük, amikor a delikvens hangüzenetben énekelt szegény összematchelt lánynak, a másik meg, amikor korunk meg nem értett ifú Wertherje a Doors énekeséhez hasonlította magát, ezt betűhíven idézzük:
neha ugy erzem magam mint morrison
A lanyoknal nem en nem a verseim az gondolataim az irasom kell csak a farkam
Apropó, Doors: Kata és Lili tudja, miről beszél, hiszen, mint Kata elárulja, tökéletes softboi-célpontok ők. „20 évesek vagyunk, gimiben voltunk osztálytársak. Barinők vagyunk, vegánok, és sokszor azt hiszik ránk, hogy tesók vagyunk, mert hasonlítunk egymásra. Lili második évét kezdi a Corvón, én az elsőt az ELTE-n (nem BTK!). Szeretjük a szép srácokat, a Doorst és a nyuszikat. Egyelőre ennyi…”
Kilétüket egyelőre nem fedték fel, internetül: még nem volt face reveal. „Talán lesz valamikor, nem tudjuk, mennyire van rá igény, és kicsit félünk az utálóktól.”
