Keleti Márton 1950-ben készült – kis túlzással még klasszikusnak is nevezhető – termelései vígjátékában, az erőszakos kommunista propagandát zenés-romantikus bolondságba csomagoló Dalolva szép az életben olyan filmsztárok domborítanak, mint Latabár Kálmán, Gózon Gyula vagy Ladányi Ferenc, a fiatalok közül meg Ferrari Violetta és Soós Imre, azonban az egész film talán legemlékezetesebb alakja mégis egy mellékszereplő: a Pongrácz Imre által alakított nyugatmajmoló jampec, Swing Tóni. Tóni jazzt hallgat, tánciskolába jár, úgy öltözik, mint egy digó maffiózóval kevert madárijesztő, olcsó élvezeteket kínáló detektívregényekkel mérgezi az agyát, olyan szavakat használ, mint a klassz, és a szebb kommunista jövő építése helyett láthatóan jobban foglalkoztatja a léha szórakozás, de mindezek mellett annyira komolyan vehetetlen figura, hogy végül még az ÁVO sem viszi el, hiába tolja teljes erővel az imperialisták szekerét. Még csak nem is igazi osztályellenség, mint a reakciós Réz karnagy, hanem csupán amolyan lumpenproletár.
Talán mondanunk sem kell: természetesen ő az egyetlen épeszű és rokonszenves szereplő az egész filmben (jó, meg a Latabár, nyilván). Pedig tényleg úgy táncol, mint egy komplett idióta:
Swing Tóni karaktere, habár meglehetősen karikatúraszerű, azért nem volt teljesen légből kapott. A kommunista rendszer ugyanis először épp ekkoriban, a negyvenes évek vége felé szembesült az ifjúsági problémával; vagyis azzal, hogy némely renitens, nagyvárosi fiatalok nem egészen úgy néztek ki és nem is úgy viselkedtek, mint a szocreál domborműveken ábrázolt dolgos ifjúmunkások. Feltűnő, ondolált frizurát, kockás zakót, csőnadrágot és színes nyakkendőt viseltek, presszókban múlatták az időt, vagy táncklubokban, ahol swingre és szambára rángatóztak, esetleg balhékba keveredtek az utcán, beszédükbe időnként angol szavakat és kifejezéseket kevertek (talán nem mindig helyesen), és nemcsak egymást, hanem még a mozgalomban tisztességgel megőszült elvtársakat is úgy szólították, hogy apafej meg hapsikám. Ők voltak tehát a jampecek (vagy ha úgy jobban tetszik, jampecok), az amerikai zoot suiterek vagy a brit teddy boyok magyar megfelelői, a Rákosi-korszak ok nélkül lázadói (igen, tudjuk, hogy annak a bizonyos James Dean-filmnek nem ez a magyar címe).
jampec – ‘feltűnően öltözködő, léha fiatalember’.
Jiddis szó (jampoc, többes jampec), azaz ‘bolond’, tkp. ‘nagy fasz’, a jam (‘tenger; nagy’) és poz (‘hímvessző’) összetétele; az előbbi héber, az utóbbi germán eredetű. ‘Divatmajom’ jelentése a magyarban alakult ki; a szó a hatvanas évek óta nem használatos.
Na nem mintha a Magyar Népköztársaságban, pláne az ötvenes években ne lett volna ezer indoka bárkinek arra, hogy lázadjon a rendszer ellen, azonban a főként munkásszármazású jampecek nem voltak különösebben politikus vagy ideologikus alkatok, hanem egyszerűen csak jól akarták magukat érezni; úgy, mint minden normális fiatal a világ szerencsésebbik felén, a vasfüggöny túloldalán (mondjuk apolitikusság ide vagy oda, abban biztosak vagyunk, hogy ’56-ban azért jó pár jampec aktivizálta magát).
Jampeckodás az ötvenes évek végén, Magyarországon (Fotó: Fortepan/Lipovits Károly)
Jampecek, illetve jampecszerű figurák persze már a háború előtt is bőven akadtak Pesten és más nagyvárosokban, ám csak a kommunista hatalomátvétel után vált belőlük afféle közellenség. Bár a jampeceket a hatalom rendszerszinten nem üldözte, hanem inkább csak nevetségessé próbálta tenni őket, azért rendőri zaklatásoknak és hasonlóknak nyilván fokozottabban ki voltak téve. A pártsajtó meg egy ponton valóságos hadjáratot indított ellenük: az élclapok jampecvicceket és jampeckarikatúrákat közöltek, esetleg lehoztak egy-egy „hogyan járt pórul a szemtelen jampec a villamoson” típusú humoros anekdotát. A Műszaki Egyetem ma is létező lapja, a Jövő Mérnöke Ne tűrjék meg az egyetemisták maguk között a jampeceket című nyílt levelével hergelt a csíkos zoknit, 3 cm-es talpú cipőt és gyermekméretű nadrágot viselő ondolált hajú, imperialista-kozmopolita majmok ellen. Máskor meg az olvasók (vagy: „olvasók”) panaszolták be jampec kollégáikat. Nagy Ernőnek, a Ganz Villamossági Gyár ifjúmunkásnak levelét érdemes a maga teljességében befogadni:
„A mi brigádunkban, az »Előre« ifjúsági brigádban volt egy jampec, Kósa Jenő. Nyegle mozdulataival, munkáshoz nem méltó modorával kirívott közülünk. Estéit tánciskolákban töltötte, gondolkodását a swing, a rumba és az egészséges lelkületű fiataloktól idegen amerikai divathóbort kötötte le. Mi figyelmeztettük, például Makk Imre és Balogh Irén ifjúmunkások beszéltek vele, hogy emberelje meg magát. Ő fölényesen, pökhendien kigúnyolta a hozzá szólókat. Nekünk nem a tánc ellen van kifogásunk. Én is szeretem a táncot. Azt a táncot, amelyet normális emberek táncolnak. Azt a dalt, amely békés építőmunkáról szó. És egy emberre jellemző az, hogyan mulat. A jampec Kósa Jenő munkáját is hanyagul végezte. Legutóbb 24 órán belül kellett leszállítani egy munkát, különben a másik üzemrészben fennakadás áll elő. Kosa Jenő ahelyett, hogy velünk együtt igyekezett volna, eltörte a gyalugépet. Ezzel betelt a pohár, lejárt a türelmünk. Kósa Jenőt eltávolítottak soraink közül. Így járnak a jampecek. Legyen tanulságul ez azoknak a fiataloknak a számára, akiket a Kósa Jenők ideig-óráig megszédítenek.”
Hogy mit gondoltak (vagy mit illett gondolni) ekkoriban a jampecekről, azt talán a Szabad Ifjúság Lezárjuk a vitát a jampec-kérdésről című nagy jampecügyi kalauzából derül ki a legegyértelműbben:
„Beszéde visszataszító, kiforgatja szép anyanyelvünket, beszennyezi azt a nyelvet, amelyen Petőfi, Kossuth, Ady, József Attila beszélt. Cinikus vállvonogatással tér napirendre a közösség öröme-gondja felett, csak magával törődik, a saját érdekeivel, betegesen önző. Nem ismeri a nagy érzéseket a tiszta szenvedélyt, az áldozatkészséget és gúnyolódni próbál azokon, akik lelkesednek mindezért. Nagyhangú és hencegő, szavakban akár a Gellérthegyet is elhordaná, csak éppen a tettekben kullog hátul. Annál előbb jár a naplopásban! Persze azután kiabál, hogy kevés a kereset, igyekszik csalni, be akar csapni téged és mindnyájunkat.
Tiszteletlen szüleivel, tanáraival, munkatársaival szemben, felsőbbrendű lénynek érzi magát köztük. Nem úgy szórakozik, táncol és udvarol, mint a vele egykorúak, hanem a mértéktelen ivásban, kihívó viselkedésben, botrányok kezdeményezésében, züllött, egészségtelen éjszakázásban éli világát. Ugye. te is találkoztál már ezzel a fiatalemberrel? A személyleírás után akkor is ráismerünk, ha nem írtuk volna meg cikkünk címében, hogy a jampecről van szó. Igaz, figurájához külsőségek is hozzájárulnak, valóságos egyenruha: csapott váll, eltorzított csőnadrág, emeletes cipő, tornyozott tűzoltó-frizura és ki tudja, milyen bárgyú ábrákkal díszített nyakkendő.”
A lap a cikksorozatban több tanulságos olvasói levelet is idéz, ezek közül a kedvencünk Sztipich Sándor javaslata, mely szerint:
„vigyék gyűjtőtáborba a jampeceket,ahol hat hónapon keresztül csak száraz kenyéren és vízen tartanák őket.”
Jampecek a hanyatló Nyugatról (Fotó: Terry Fincher/Mirrorpix/Getty Images)
A jampecek természetesen a korszak szórakoztató filmjeiben is megjelentek, kicsit mindig más fénytörésben: a már említett Swing Tóni figurája inkább paródia, a Város alatt és a Kiskrajcár antisztahanovista jampecbrigádjaiban bosszantó, ellenszenves, ám alapvetően ártalmatlan csirkefogók lopják a napot, az Ifjú szívvel disszidálni készülő, szabotőr jampece pedig konkrétan bűnöző és népellenség.
Feltétlenül érdekes megtekinteni a Kiskrajcár tömegverekedésbe fulladó spontán táncversenyét, amelyben a kulturáltan szórakozó, becsületes munkások és a dzsungelzenére tomboló jampecek (Jumbó, a főjampec szerepében: Bárdy György) csapnak össze:
A jampecek elleni hadjárat egyik csúcspontja alighanem az a szatirikusnak szánt installáció lehetett, amit 1950-ben, nem sokkal a Dalolva szép az élet bemutatója után állítottak ki az Állami Áruház Rákóczi úti kirakatában. Maga a műalkotás egy jampecnek (konkrétan Swing Tóninak) öltöztetett próbababa volt, amely egy szőrös majombábu (!) társaságában hívta fel a járókelők figyelmét az aggasztó jampechelyzetre. Ahogy a dolgozók világlapja írta: Ez a kirakat naponta száz és száz embert állít meg. Az Állami Áruház Rákóczi úti kirakatában áll ez a két figura és felteszik az utcaközönségének a kérdést: „Melyik a nagyobb majom ?” Két óra hosszat figyeltük a kirakat előtt állók beszélgetését és a válasz egybehangzóan az volt: a jampec.” Hogy az üzenet még nyilvánvalóbb legyen, egy állatkerti majom – igen, egy majom! – hosszú levélben méltatlankodott azon, hogy hasonmását ezzel a pojácával állították párba, a fantasztikus irományt pedig szintén a Dolgozók Világlapja hozta le, és hát muszáj belőle idéznünk:
„Kikérem magamnak, de valamennyi majom nevében, hogy bennünket bármiféle kapcsolatba hozzanak ezzel a kakastarajú, strucclábú, elefánttalpú, zebrabokájú kolibrivel — amit maguk jampecnek neveznek. Mindezek közlése után, felkérem a Dolgozók Világlapjánál az embereket, ne szégyenítsenek meg bennünket, majmokat azzal, hogy összehasonlítanak a jampecekkel, akikhez — mint írtam — semmi közünk. Legfeljebb egy amerikai unokaöcsénkhez hasonlítanak némiképp, aki papagájtollakat hord egyes részein, és mi, annak idején, egymás között dzsungel jampecnek hívtuk. De meg kell mondanom, hogy nem soká tűrtük furcsa és zavaros öltözködését, hanem egyszerűen kihajítottuk a fákról!”
A jampec és a majom az Dolgozók Világlapjában, illetve a Time magazinban)
A különös kirakatbéli szoborcsoport amúgy világhírű lett; még a rangos Time magazin is beszámolt róla annak idején, ráadásul képet is mellékeltek hozzá (a rövidke cikket itt lehet elolvasni angolul). Sajnos az állatkerti majom levelét nem fordították le, noha bizonyára érdekelte volna az amerikai olvasókat.
A klasszikus jampecek aztán a legkésőbb hatvanas évek közepére szinte teljesen eltűntek, és átadták a helyüket a hosszú hajú őrjöngőknek: egy részük valószínűleg disszidált 56 után (ahogy azt például Swing Tóni megformálója, Pongrácz Imre is tette), a többiek meg szépen-lassan hozzáidomultak a szocialista társadalom elvárásaihoz. Vagy nem. A jampeceknek jóval később, a nyolcvanas évek elején a Hungaria együttes szolgáltatott valamiféle igazságot: a Fenyő Miklós és zenésztársai által megálmodott és felépített, képregényszerű jampifigurákkal benépesített, színes, vidám, neonfényben úszó sosemvolt ötvenes évekbeli Magyarországon végre megvalósulhatott a jampimennyország. Kár, hogy a valóságban nem.
(Források: Hammer Ferenc: A farmerviselés alakváltozási a szocialista Magyarországon/Kresalek Gábor: Dalolva szép az élet / Filmrészletek: Fábián Titusz)
