Azt mondják, a járványhelyzet jó arra, hogy az ember átértékelje a prioritásait, az életét és a viszonyát a világ anyagi, spirituális és egyéb dolgaihoz. Nem mondanám, hogy nekem ez maradéktalanul sikerült, és akkor finoman fogalmaztam: az elmúlt másfél év fő tanulsága, hogy nem is vagyok olyan introvertált, mint azt korábban gondoltam magamról (nyilván ezért lett elegem a karanténból két hónap után, hiába hittem azt, hogy lubickolok majd benne), ehető ételeket főzni nem is olyan nehéz, és hogy végtelen mennyiségű pénzt vagyok képes belelapátolni az internetbe, csak hogy várhassam a futárt a következő értelmetlen biszbasszal.
Egyvalami viszont biztosan sikerült ebben az átértékelősdiben: egész máshogy vagyok a fesztiválokkal, mint 2019-ben. Akkor még azt hittem, nem telhet el az év Sziget nélkül, és azt is rendszeresen elhatároztam, hogy a kommersz monstrumon túl megnézem a kisebb, így aztán nyilván barátságosabb és autentikusabb fesztiválokat is, mint a (legalábbis a fejemben) őrült drone metal-osok és androgünre sminkelt, csipkébe öltözött goth arcok által uralt Fekete Zajt a Mátrában, vagy a budai dombok közt megbúvó Kolorádót, ahol MOME-s művészpalánták és bemindenezett ügynökségi kreatívok csapatják a kiszáradt patakmedrekben a legaktuálisabb együttesekre és DJ-kre. (Akiket ugye hipszternek hívnánk, ha még létezne ez a szó.)
Fotó: Neményi Márton
A baj csak az volt, hogy nem vettem észre, hogy megöregedtem, és egyszerűen túlságosan belefáradtam a Szigetbe minden évben ahhoz, hogy jusson idő és energia ezekre is. Úgyhogy a kis fesztiválok minden évben a „na, majd jövőre” kategóriába kerültek; például 2019-ben is.
Bárcsak tudtam volna, mi vár ránk.
Fotó: Neményi Márton
Tavaly aztán minden elmaradt, idén meg „csak” a Sziget és társrendezvényei a Volttól a Soundig, így nem volt mese és kifogás többé, tudtam, ha most nem megyek le a kisebb fesztiválokra, akkor soha. Ami a Kolorádót illeti, inkább fel: kőkemény mászós biciklitúrának ígérkezett, erdei utakon, autók között, a valóság pedig még ijesztőbb volt, mint ez így leírva. De nem ezért tűnt extrém kalandnak a fesztivál, hanem azért, amit a szervezők csak egy lábjegyzetben árultak el a honlapon, én viszont semmi másra nem tudtam gondolni, miután elolvastam.
Nincs térerő.
Fotó: Neményi Márton
Mármint semmi, nem csak mobilnet, de GSM-hálózat sincs (de furcsa ez a betűszó 2021-ben) a Nagykovácsi melletti erdőben, azaz nem csak metaforikus, hanem egészen konkrét értelemben visszarepültem az időben, egészen 1998-ig, amikor nem csak GPS, Facebook és Instagram, hanem telefon nélkül kellett boldogulnunk az ismeretlen helyzetekben is, például a Pepsi Szigeten. (Vagy az még Diáksziget volt?) Pontosan tudtam, hogy ezt nem hagyhatom ki. Meg kellett látnom, hogy bírom. Az sem volt biztos ugyanis, hogy egyáltalán kibírom.
Fotó: Neményi Márton
Ezt nem rakom a kirakatba, de sajnos az a helyzet, hogy nálam súlyosabb okostelefon-nézegető a világon nincsen, a leglehetetlenebb helyzetekben, mindenféle megfontolás nélkül, öntudatlanul, izommemóriából veszem elő és csekkolom le a notikat, hogy aztán fel sem fogjam, mit látok, és fél perc múlva vegyem is elő újra. A helyzet nyilvánvalóan tarthatatlan, a karantén pedig tovább tetézte a kényszeres telefonnézegetést, most pedig, amikor újra kéne (vagy legalábbis illendő lenne) néha emberek közé menni, egészen vállalhatatlannak érződik. A leszokáshoz sajnos már kevés az elhatározás, mindenféle trükköket kell bevetnem, hogy áthuzalozzam az agyam, például a táskám mélyére rejtem a mobilom, hogy ne tudjak csak úgy érte nyúlni. Ez egyébként egészen jól működik, néha fél-fél óra is eltelik, amíg (általában észrevétlenül) feladom és a teló a zsebembe kerül, onnan aztán persze kezdődik a félpercenkénti miniszertartás.
Fotó: Neményi Márton
Szóval egyáltalán nem volt biztos, hogy kibírom. Két egész nap – ennyit terveztem ugyanis – egy térerő nélküli fesztiválon olyannak tűnt, mint heroinistának a szárazelvonás. Abba pedig bele sem gondoltam, milyen érzés lesz, ha véletlenül tényleg kell az a mobil, például, hogy megnézzem a programot, instázzak valamit – alighanem lesz mit, gondoltam –, vagy a szintén kint lévő ismerősökkel lezongorázzuk a szokásos találkozós köröket:
Nagyszínpd bal kivetito eloptt 3. sor gYEREEE
Az ilyen egyeztetések sikerességi rátája persze fordítottan arányos az üzenetek helyesírásával és nyelvhelyességével; nem véletlenül régi ökölszabály, hogy fesztiválokon vagy véletlenül találkozik az ember ismerőssel, vagy sehogy.
Fotó: Neményi Márton
Akárhogy is, az okostelefon-megvonós önemberkísérlet pokolinak tűnt. Három nappal, pár ősz hajszállal és egy törött lábujjal később azonban szerencsére levontam a tanulságokat, amelyeket most meg is osztok, nem ússzátok meg.
Örültem, hogy élek
Akkor persze nem örültem, de a mobilmentes életet hatékonyan megalapozta, hogy nem ez utóbbi volt pokoli, hanem a kijutás. Szép biciklitúra, igaz, a szintkülönbségeket azért megérezzük majd – írták a szervezők eufemisztikusan. Ebből lett a húsz kilométer mellé kettő darab öt-ötkilométeres eltévedés a kivilágítatlan erdei úton, ködlámpás kamionok közt, tíz-tizenöt százalékos emelkedőkön és lejtőkön, az utolsó három kilométeren pedig annyi porral, amennyit legutóbb a 2002-es Szigeten nyeltem egy hét alatt. Bajom egyébként akkor nem lett, illetve nem akkor lett, hanem az első sör első harmadánál, amikor is szimbolikusan azzal tértem vissza a fesztiválok vérkeringésébe, hogy álló helyzetből elzakóztam egy farönkben. A következő két napot tehát magabiztosan liluló lábfejjel és 62 százalékban működő bal könyékkel töltöttem, szerencsére hamar eszembe jutott, hogy ezzel a térerő hiánya rögtön hátrébb került az „ezért nehéz az élet” listán.
Fotó: Neményi Márton
A telefon nélküli élet felszabadító
Az első három órában még elő-elővettem, aztán végképp tudatosult, hogy
tényleg nincs térerő, semmi, 3G sem, EDGE sem, GSM sem, semmi.
Fotó: Neményi Márton
A telefon kijelzőjének bal felső sarka kietlen pusztaság volt, csillagtalan éjszaka, sehol egy csík, egy ismerős logó, még egy kósza wifi-jel sem. A szervezők nem túloztak. Mit tehet ilyenkor a nagyvárosi, okostelefon-alapú élethez szokott, elkényeztetett férfi?
Fotó: Neményi Márton
Hát, elindul valamerre, és hagyja, hogy szembejöjjön, aminek szembe kell jönnie. (És lehetőleg nem farönk.) Mivel programfüzetet nem találtam (és különben sem vagyok hajlandó 2021-ben egy papírból készült kiadványt böngészni a pislákoló fények alatt, mint az állatok!), más választásom különösebben nem is volt, és ez a legjobb dolog, ami az elmúlt másfél évben történt velem. Térerő nélkül ugyanis:
- nem kell egyeztetni, másokkal találkozni, és senki nem is kéri majd számon rajtam, hogy introvertált voltam;
- nem kell posztolni, majd a feedeket a lájkok miatt frissítgetni, remélve, hogy elég menő a kontent (igen, sajnos ennyire felszínes vagyok);
- elég menni a zene után, és felfedezni a kiszáradt patakmederbe szervezett furadzsesszt, vagy azt, hogy hiába van tele a goasátor, a pult előtt nem áll sor, hiszen ennek a több száz embernek a tudatát nem a sör módosította;
- az ember megtalál olyan együtteseket, akiket máshogy soha nem találna.
Fotó: Neményi Márton
Az én felfedezettem például a Holnaplányok nevű negyedik hullámos feminista, entellektüel avantgárd punk, olyan slágerekkel, mint az Exeim a csicskáim, az Edgelord és a Bocs h élek, illetve ilyen átvezető szövegekkel:
Jól szórakoztok? Akkor basszátok meg! Tudjátok, a fesztiválokon van ez a premissza, hogy azért jöttök ide, hogy folyamatosan szórakoztatva legyetek, de könyörgöm, ki a faszom akar folyamatosan szórakozni? Úgyhogy a következő négy percben most mind arra fogtok gondolni, hogy Magyarországon hetente öt nőt megöl a párja. Úgyhogy következzék a Darabolj fel című szám.
Belegondolni is rossz, hogy a telefonom segítségével választok programot, és erről lemaradok.
Fotó: Neményi Márton
A mobilfüggőségem nem is függőség
A telefonmentes életre nem csak átállni, hanem azt fenntartani, végül pedig élvezni is sokkal, de sokkal könnyebb volt, mint valaha is képzeltem. Úgy tűnik, nem is függőségről van szó, hanem egy nagyon-nagyon rossz szokásról, már-már tikkelésről: csúnya látvány, de némi önfegyelemmel gond nélkül le lehet állni vele. Segít, persze, ha talál az ember valami tartalmasat, amivel kitöltheti az idejét; egy ilyen fesztivál, bármilyen szórakoztató is, csak pár napig tart, kicsit költséges és egészségtelen lenne (májra és lábujjra), ha nem így lenne. Szóval, tudom, hogy nem direkt csinálták, de ezúton is szeretném megköszönni a szervezőknek, hogy az agglomerációs dombok árnyékába álmodták meg ezt az egyszerre pszichedelikus és a kijutást leszámítva felhasználóbarát fesztivált, ahova nem érnek el az átjátszótornyok. Ha ez a fesztiválozás jövője, én benne vagyok.
Fotó: Neményi Márton
A telefont meg csak leteszem valahogy a Kolorádón kívüli időszakban is.