Egy keresztény egyházi író gyűjtötte össze a legperverzebb görög mítoszokat

De elsősorban nem azért, hogy az olvasókat szórakoztassa, hanem hogy mindenkit elrettentsen a züllött és erkölcstelen antik világtól. Jó kérdés, hogy végül sikerrel járt-e.

Szabó Sz. Csaba

2021. Augusztus 31.

Az i. sz. 2-3. században élt filozófus és egyházi író, Alexandriai Szent Kelemen széleskörűen művelt és köztiszteletben álló férfiú volt. Valószínűleg Athénban született pogányként, és csak felnőttként tért át a keresztény hitre. Beutazta Görögországot, Anatóliát, Palesztinát és Egyiptomot, élete nagy részében pedig a rangos Alexandriai Katekétikus Iskolában tanított. A kortárs keresztény gondolkodókhoz képest sokkal mélyebben ismerte a görög irodalmat, filozófiát, mitológiát és teológiát, azonban buzgó neofitaként úgy vélte, hogy a régi görög és római vallások túlságosan erkölcstelenek és romlottak: legkorábbi fennmaradt tanulmányában is már afelé terelgette a görögöket és a rómaiakat, hogy vessék el őseik hitét, és fogadják el a kereszténységet.

A végletekig elszánt Kelemen mindent elkövetett annak érdekében, hogy minél érzékletesebben mutassa be, milyen mélységesen perverz és morálisan züllött is volt az antik világ: ismertette például néhány olümposzi istenség manapság már kevésbé közszájon forgó állandó jelzőjét (úgyis mint: Jóseggű Afrodité vagy Puncirángató Dionüszosz) egyebek mellett előbányászta a legmocskosabb, legzavarbaejtőbb, egyszersmind pedig legszórakoztatóbb görög mítoszokat, amik egyébként annyira obskúrusak, hogy jó eséllyel a létezésükről sem tudtunk volna, ha a bölcs filozófus nem jegyzi le őket. De hála istennek lejegyezte, így mindenki okulhat belőlük (igaz, finom ízlésű ókeresztény teológushoz híven azért nem fogalmazott kifejezetten profánul, de azért is ki lehet hámozni írásaiból a lényeget)

1584-ben készült fantáziarajz Szent Kelemenről (forrás: Wikipedia)

Némi borzongással írja le például, hogy az ókori görögök Dionüszosz isten tiszteletére – afféle kegytárgyként – változatos méretű és formájú műpéniszeket, azaz dildókat készítettek. Ebben persze még semmi újdonság nincs, viszont Kelemen szerencsére közli a hagyomány eredetét is, ami talán még a klasszikus műveltségűeknek is fog némi meglepetést okozni (azért a gyengébb idegzetűek inkább ne olvassanak tovább). Szóval a történet szerint Dionüszosz egy ízben az alvilágba vezető utat kereste. Egy férfi, bizonyos Proszümnosz felajánlotta neki, hogy megmutatja az irányt, cserébe viszont azt kérte, hogy Dionüszosz közösüljön vele análisan, miután visszatért (a művelet során az istenség lett volna a passzív fél). Ebben természetesen semmi rossz nincs, elvégre felnőtt, önálló, cselekvő- és döntésképes mitikus lényekről van szó, akik egyébként is szerettek üzekedni. Dionüszosz tehát rá is bólintott a dologra. Csakhogy! Miután megjárta az alvilágot, azzal szembesült, hogy Proszümnosz időközben elhunyt, sőt, el is temették a szerencsétlent anélkül, hogy olümposzi méretű anális szexben lett volna része. De az adott szó mégiscsak kötelez, így Dionüszosz egy fügefa ágából műfalloszt faragott magának, letérdelt a néhai Proszümnosz sírjára, és kegyeletből

feldugta magának a műpéniszt, majd heves anális onanizálásba kezdett.

Legalábbis így írja Alexandriai Szent Kelemen, a neves ókeresztény gondolkodó, a messze földön híres Alexandriai Katekétikus Iskola tanára.

Egy Dionüszosz-szobor a Louvre-ból (fotó: Wikipedia)

A szerző a titokzatos eleusziszi misztériumokba is beavatja az olvasót. Ez a különös kultusz két termékenységistennő, Démétér és az ő lánya, a Hadász által elrabolt, és az év egyharmadában az alvilágban fogvatartott Perszephoné alakja köré szerveződött, célja pedig az volt, hogy fölébressze a beavatottakban a halál utáni lét, a túlvilági jutalmazás és büntetés hitét. Perszephoné elrablásának története viszonylag ismert: miután Démétér hírét vette, hogy lányát elhurcolták az alvilágba, útra kelt, hogy megtalálja, és közben haragjában elsorvasztott minden termést. Ám Kelemen forrásai szerint volt még egy meglepő és kissé talán indokolatlan csavar is a cselekményben. Ugyanis mikor az istennő Eleusziszba ért, találkozott egy Baubó nevű, földből sarjadt asszonnyal, aki nagylelkűen vendégül látta őt, és árpából készült itallal kínálta, hogy kissé felvidámítsa a szívét.

A dühös és kétségbeesett Démétér, aki ezen a ponton még abban sem lehetett biztos, hogy valaha viszontlátja-e legkedvesebb gyermekét, azonban nem kért az italból; ami egy ilyen helyzetben talán érthető. Baubót mélyen megbántotta a visszautasítás, úgyhogy mi mást is tehetett volna, felhúzta hát a ruháját, széttárta a lábát, és az istennő arcába tolta a vulváját; amitől végre Déméternek is jó kedve kerekedett, és nagyot kortyolt az italból (a történet egy későbbi verziójában pedig isteni gyermek – Démétér unokája, Perszephoné későbbi fia – kukucskál ki Baubó altestéből, de Kelemennél ez a motívum sajnos még hiányzik). Baubót egyébként így szokták ábrázolni, ami azért sok mindent megmagyaráz: