Boncsér Orsolya Fotózni jó! című könyve

Fotósként szakmai kötelesség gyűjtenem az albumokat és a fényképészeti témájú könyveket: YouTube-videók és online galériák ide vagy oda, mégiscsak a papírra nyomtatott, kézbe vehető képektől és képekről szóló szövegektől lehet igazán ihletődni. (Pontosabban szeretek erre szakmai kötelességként gondolni, valójában inkább drága hobbi és eszképizmus, de ez most mindegy.) Ezt most csak azért írom, mert hiába roskadozik a polc a klasszikus és kortárs albumoktól, az elmúlt években semmi sem mozgatott meg jobban, mint az első magyar gyerekeknek szánt fotókönyv, a Fotózni jó!.

Bár a célközönség a 8 és 14 év közti gyerekek, zavarba ejtően sok ötletet, tippet, trükköt gyűjtöttem be világításról, fény-árnyék játékokról, kollázsokról (ez ugye az, amikor az ember a két kezével, plusz ollóval és ragasztóval photoshopol), és ami a legfontosabb: Boncsér Orsolya könyve emlékeztetett rá, hogy megette a fene az egész fotós karriert, ha elfelejtjük önfeledten élvezni a fényképezést. (Ez nyilván rólam is elmond ezt-azt, de most maradjunk a könyvnél.)

Fotó: Neményi Márton

Direkt nem írom, hogy tankönyv, ha ezt írnám, pont arra asszociálna az olvasó, amihez – szerencsére – semmi köze a kötetnek: történelmi áttekintésre (a fotográfia szó eredetétől a „már az ókori görögök is…”-jellegű dögunalmas fejtegetéseken át a dagerrotípia felfedezéséig), bemagolandó szakszavakra, képletekre, műfajismeretre és „játékos” gyakorlatokra, amelyek sok mindenre jók, de arra pont nem, hogy megszerettessék a diákokkal az alkotást és a művészeteket. Boncsér Orsolya, a Fotózni jó! szerzője pont azt szerette volna elkerülni, hogy a gyerekek úgy érezzék magukat, mint mikor rajzórán almát kell festeni és köcsögöt árnyékolni, ahelyett, hogy megmozgatnák a kreativitásukat. A kötet tehát csak erről szól: együtt alkot a gyerekekkel, és arra biztatja őket, hogy gondoljanak tovább mindent, amit látnak, olvasnak és tanulnak.

Orsi többszörösen díjnyertes dokumentarista családfotós: ez az elsőre furcsa műfaj annyit jelent, a fotós figyelmesen, empatikusan, egy-egy család életébe beépülve, amennyire lehet, láthatatlanná válva örökíti meg az életüket kendőzetlenül, filterek nélkül, a spontán, emberi pillanatokra (mindenféle értelemben) fókuszálva. Van, hogy riporterként, van, hogy a család felkérésére dolgozik; utóbbi egyre gyakoribb, sokan ismerik fel ugyanis, hogy sokkal szebb és őszintébb emlék lesz az ilyen képekből, mint a gondosan beállított és világított portrékból.

Azaz eleve nagyon sok időt tölt gyerekek közt, nekik meg persze nagyon tetszik a nyakában lógó profi gép. Főleg, hogy a többségük még nem látott ilyet, hiszen az átlagos családnak ma már bőven elég az okostelefon, ha fotózni szeretnének. „Mindig ott lebzselnek körülöttem a gyerekek, jönnek, hogy hadd fotózzanak már ők is, látni szeretnék, hogy működik – meséli a fotós. – Visszatérő pillanat, amikor elölről belenéznek az objektívbe, és látják a nyíló-záródó rekeszt. A szabály ilyenkor az – szeretem a szabályokat –, hogy a fotózás végén mindenki készíthet képet, de csak ha a nyakukba akasztják a gépet. A nagyok egyedül nyomják meg a gombot, a kicsiknek még segíteni kell kézben tartani, mégiscsak kétkilós a cucc.”

Boncsér Orsolya (Fotó: Neményi Márton)

Nincs mese, a gyerekek mindenáron hozzá szeretnének jutni a technológiához, tudja ezt minden szülő, akinek naponta kunyizzák ki a kezéből a telefonját. A legtöbb szülőhöz hasonlóan a kétgyerekes Orsi is úgy van vele: ha játszani kéri el a most tízéves lánya, nem szívesen adja oda, de ha fotózni szeretne vele, az mindjárt más, örül, hogy értelmes dologra használja. „Ha pedig kapnak egy telefont, az azonnal megtelik képekkel, a nagyobbak már Instagramra is töltögetik őket. Szerettem volna a kezükbe adni egy könyvet, ami elemeli ezt az egészet a szelfiktől, és amitől megtapasztalják, hogy a fényképező az alkotás eszköze is lehet.”

A fényképezés nagyszerű játék a gyerekekkel, nem igaz, hogy bonyolult, műszaki összefüggéseket és történelmi, elméleti hátteret kell elsajátítani; amennyit el kell, az mind benne van a könyvben. A gyerekek egyébként is gyorsabban és határozottabban éreznek rá az expozíciós és kompozíciós manőverekre, mint gondolnánk: Orsi szerint általában ösztönösen és kreatívan komponálnak. Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy a zseniális (felnőtt) fotósok is előszeretettel szegik meg a szabályokat, vagy eleve tudomást sem vesznek róluk, és sokan közülük éppen csak hogy tudják, melyik gomb mire jó. A könyvet egyébként 8 éves kortól ajánlja; az ilyen korú gyerekek már értik az ezres számokat (ez az érzékenység, vagy ISO állításánál jön jól) és a törteket (ez meg a záridőnél).

A fotózás terápiás hatásáról nem is szólva. „Aki megszereti a fényképezést, sosem lesz többé egyedül – mondja Orsi. – A fotózás nagyszerű magány- és unaloműző. Rögtön lesz célja annak, hogy egyedül sétálsz, ha előveszed a gépet. Előbb-utóbb pedig a gyerekek is képesek lesznek kifejezni a szomorúságot, vidámságot. A fotózás érzelmi kisülés, akkor is, ha játékos feladat. Egyébként is azt szeretném, hogy az ötletek tovább érjenek bennük, nem azt, hogy pontosan azt tegyék, amit kérek tőlük. Gondolják csak tovább, hogy mivel világítanak, melyik ágytakaróból lesz a jó háttér, miket lehet fénnyel festeni. Ez is egy mese, és mint minden mesének, ennek is van tanulsága, legalábbis szeretném, ha legyen. A tanulság pedig akkor a legjobb, ha észre sem veszik, hogy levonták.”

Nem csak az a fontos, hogy megtanulják, hogy kell kollázst készíteni, és hogy mi a sziluett, hanem azt is, hogy a kép mindig valakié, akkor is, ha letöltik a netről. Szerzői jogi továbbképzés persze nincs a könyvben, de a másik alkotó tiszteletét megtanulhatják belőle; a könyv vonatkozó mondatait a profi (értsd: a folyamatos képlopástól szenvedő) fotósok alighanem kötelező olvasmányként írnák fel, felnőtteknek is.

A technikai tudás sulykolása helyett arra koncentrál a könyv, amiről a fotográfia mindig is szólt és szól majd ezentúl is, digitális technológia ide vagy oda: a fényről és annak hiányáról. A fényképezőgép számára nincs semmi, csak fény, nem embereket, épületeket, tájat lát, hanem az azokból visszaverődő fényt. Éppen ezért a Fotózni jó! nagy része a fény-árnyék játékokat taglalja. „Úgy írtam meg, hogy kint is és bent is használhassák a könyvet, a nyaralás alatt ugyanúgy, mint otthon, karanténban. Megismertetem velük a természetes és a mesterséges fényt is, és akkor már világítani is megtanítom őket. Nem baj, hogy nincs otthon vaku, állandó fényű fotós világítás, jó lesz az olvasólámpa, a biciklilámpa, a diavetítő, a fényfestéshez pedig a csillagszóró, a mobiltelefon… Ha most megismerik ezeket, a tudás visszaköszön majd profi eszközökkel a kezükben is. Nem szerettem volna tipikus képeket használni, inkább azt szerettem volna, hogy dolgozzanak a témákon, persze úgy, hogy viszonylag gyorsan szép végeredmény legyen. Jó, a makrófotós résznél azért beleraktam egy növényt.”

Fotó: Neményi Márton

A könyv nemcsak közös családi játék, hanem a vizuális nevelés eszköze is lehet, azé, amit az iskolák jó részében nem kapnak meg. „Nagyon furcsa és számomra kétségbeejtő, hogy mennyire nem foglalkoznak ezzel. Menj végig az utcán és nézd meg, mit lát a gyerek: reklámokat, amelyek kilencven százaléka kép, ez pedig iszonyúan befolyásolja a világukat. 

A nagyobbakkal már lehet beszélni a manipulációról is, és fel lehet készíteni őket a közösségi média szubjektivitására: arra, hogy nem mindenki dicséri majd meg a képeiket.”

Bár boltokban is kapható lesz, a könyv magánkiadásban, a Debreceni-Raskó és a Somlai-Fischer család segítségével készült el és nyomtatták ki első körben kétezer példányban, aki tehát megveszi (főleg, ha itt), az közvetlenül az alkotókat támogatja. „Durva érzés volt, amikor leesett, hogy emberek fogják a pénzüket és beleteszik a könyvembe. Egy babával a kezemben sem tőkém, sem munkaórám nem volt erre, úgyhogy rajtuk múlt minden. Zokogtam a játszótéren, amikor megkaptam az üzenetet, hogy megjött a pénz. Üzenete is van ennek: ahol és amikor tudsz, tedd hozzá egy fontos ügyhöz, amid van. Én például a fotóimat, amikor csak tudom. Rengeteget számít.”