Kritika a Szellemirtók: Az örökség című filmről

Hollywood alaptermészete szerint minden nagyobb bevételt hozó filmjéből megpróbál valahogy franchise-t csinálni. Időnként persze befutnak olyan anomáliák, mint mondjuk a Titanic vagy A rettenthetetlen, melyek kapcsán még a minden centet kisajtolni képes stúdiófőnökök is belátják, hogy reménytelen a folytatás, de egyre ritkábban találkozunk ilyen produkciókkal. Aztán létezik még egy furcsa filmfajta: első ránézésre úgy fest, mint amit könnyű folytatni, és sorra le lehet róla húzni az újabb bőröket, ám a gyakorlat később ellentmond az elméletnek, és rendre bebizonyosodik, hogy abban az egy sikerfilmben sosem rejlett egy igazi franchise lehetősége. Ilyen film volt a Reszkessetek, betörők, amiről pont nemrég értekeztünk a remake-je/folytatása apropóján, és ilyen film az 1984-es Szellemirtók is. A kettőt az is összeköti egymással, hogy mindkettőhöz készült egy kissé önismétlő, de azért még viszonylag sikeresnek mondható második rész, hogy aztán azóta semmit se tudjanak kezdeni a témával.

Hiába telt el már 37 (!) év az eredeti Szellemirtók bemutatója óta, a Sony stúdió és a film rendezője, Ivan Reitman képtelen elengedni ezt a sztorit. Sokáig egy teljesen hagyományos harmadik részt akartak készíteni a régi sztárok közreműködésével, ám ezt Bill Murray rendre megtorpedózta, hogy aztán Harold Ramis 2014-es halálával világossá váljon, hogy ez már sosem fog megvalósulni. Ekkor jött a 2016-os, Melissa McCarthy és Kristen Wiig főszereplésével készült női reboot, ami messze nem volt annyira rossz, mint amennyi támadás érte, de gyorsan leszögezem: jó se. A film leszerepelése ismét új utak felé vitte a Sonyt: a Szellemirtók: Az örökségben gyerekszereplők veszik át a stafétát Dan Aykroydéktól.

Fotó: Columbia Pictures via AFP

Nemcsak úgy néz ki, mint egy kísértetház: az is

30 éves a Szellemirtók – így néznek ki most a szereplők

A Stranger Things óta minden nyolcvanas évekbeli témát el lehet adni bicikliző, csodabogár gyerekszereplőkkel, így nem csoda, hogy az új Szellemirtók is ebbe az irányba fordult. De nemcsak ebben térnek el az eredetitől, hanem abban is, hogy elhagyták annak ikonikus helyszínét, New Yorkot, hogy helyette egy poros, fiktív oklahomai kisvárosba, Summerville-be helyezzék a cselekményt. A rendezői székbe pedig Ivan Reitman kicsi fia, Jason ült be, aki korábban olyan filmekkel bizonyította már tehetségét, mint az Egek ura vagy a Juno, és számítani lehetett arra, hogy ha valaki, akkor ő biztosan nem akarja szétbarmolni az apukája örökségét.

A kétórás játékidő első fele mindenesetre ígéretes. Lassan kezdünk, kifejezetten komótosan, de én egy olyan negyven feletti arc vagyok, aki tudja értékelni, ha egy film nem kapkod, és olyan régimódi dolgokra áldoz időt és energiát, mint a karakterek megalkotása és bemutatása, az alapozás és az atmoszférateremtés. Megismerjük Spengleréket, akik arról értesülnek, hogy a rég nem látott nagypapa meghalt, és rájuk hagyta a jókora, cserébe erősen lepukkant és eladhatatlan vidéki házát. Mivel az egyedülálló anyuka épp nyakig ül az adósságban, kihasználja az ingyen pecó lehetőségét, így a kamasz fiával és a minifeltaláló lányával átcuccolnak vidékre, hogy aztán hamarosan megtapasztalják: ez a ház nemcsak úgy néz ki, mint egy kísértetház, hanem az is.

A film felétől ez egy másik film

Nemcsak a gyerekszereplők (a Stranger Thingsből importált Finn Wolfhard és az utóbbi évek legfoglalkoztatottabb gyerekszínésze, McKenna Grace) tehetségesek, szerethetők és cukik, hanem a felnőttek is. A Spengler gyerekek unott, a tanítványaival az órákon VHS-ről régi horrorfilmeket nézető tanárát játszó Paul Rudd elemében van, Carrie Coon (A fészek) pedig újfent bizonyítja, hogy jelenleg talán ő Hollywood legnagyobb kaméleonja, aki minden szerepében teljes megújulásra képes. A film első fele tényleg csak arról szól, hogy megismerjük ezeket a figurákat (meg még néhány hozzájuk csapódó arcot), és érzékeltessék velünk, hogy amúgy baj van, a környéken túlvilági erők gyülekeznek, és valami rosszra készülnek. A film első fele tehát meglepő módon működik, ezért a moziszékben ülve kezdtem egyre lelkesebbé válni: arra gondoltam, hogy végre megcsinálták, és több évtized elteltével végre ismét összehoztak egy igazán szórakoztató Szellemirtók filmet. Az optimizmusom azonban ezen a ponton egy jókora, sajgó pofont kapott.

Fotó: Columbia Pictures via AFP

A hosszú alapozás ugyanis ebben a filmben nem vezet sehová, maximum arra jó, hogy az elején elhitesse velünk: ez a film más, tényleg új utakon járva próbálja megújítani a franchise-t. Hogy aztán egy hirtelen pálfordulással gyakorlatilag megérkezzünk az 1984-es Szellemirtók egészen konkrét remake-jébe. Minden eredetiség pillanatok alatt tűnik el, a cselekmény főbb pontjai pedig egy az egyben megfeleltethetők lesznek a ’84-es film főbb történéseinek. Olyan érzésem volt a moziszékben ülve, mintha a forgatás közepén egyszer csak beállítottak volna a stábhoz a Sony fejesei, hogy elmondják, „Szép dolog, amit eddig csináltatok, de mostantól csináljátok pont ugyanazt, mint az eredeti”.

Nosztalgiahakni

Régen tényleg minden jobb volt? – a nosztalgiázás pszichológiája

Egészen hihetetlen, hogy az alkotók mennyire nem próbálkoznak semmivel. Nem hiszem, hogy akkora erőfeszítésbe került volna új, hatásos és vicces szellemeket és démonokat kitalálni, ehelyett gyakorlatilag újra megkapjuk a mindent felzabáló és összenyálazó Slimert, jön egy csomó Habcsókember, csak ezek most kicsik, és még a 84-es film óriási kutyadémonai (A kulcsok őre és A kapu őrzője) is visszaköszönnek, miközben egyetlen új kísértetre sem futotta a 75 millió dolláros költségvetésből. Ismét végig kell néznünk, ahogy két közkedvelt szereplő A kulcsok őrévé és A kapu őrzőjévé alakulva megnyitja a túlvilág kaput a nagy Zuul előtt, de valahogy most mindent fáradt, ötlettelen és humortalan kiadásban láthatunk csak viszont.

Dan Aykroyd és Bill Murray az új Szellemirtók film premierjén (Fotó: ANGELA WEISS / AFP)

Ami azonban a legjobban fájt, az a régi szellemirtó-csapat visszatérése volt. Mintha csak egy kötelező kör lenne a rendezőnek, amin túl kell lenni valahogy, de igazából sehol sem találtak nekik alkalmas helyet a forgatókönyvben, így egyszerűen bepasszírozták őket a végső, nagy leszámolás jelenetébe, ahol már úgyis mindegy, hányan lövik Zuult a protonfegyverekkel. Naivan azt gondoltam, hogy megható lesz viszontlátni Bill Murray-t, Dan Aykroydot és Ernie Hudsont (Harold Ramist digitálisan hozták vissza…) a legendás szerepeikben, de itt inkább tűntek olyan öreg, megfáradt színészeknek, akik csak azért húzták fel a régi jelmezeiket, mert ebben a szerkóban sok zsetont kérhetnek a rajongóktól a közös szelfikért a Comic-Conon. A film legmeghatóbbnak szánt jelenete így pont a legdühítőbb lett, de a film legalább kimutatja a foga fehérjét. A Szellemirtók: Az örökség ugyan eleinte álcázni próbálja, milyen valójában, de a végére összeáll, hogy nem több egy fantáziátlan nosztalgiahakninál, méghozzá a legrosszabb fajtából.