Snail Mail
Ha ismeretlenül hallgatod Lindsey Jordan legújabb, Valentine című albumát, azt gondolod majd, „milyen okosan, éretten és fájdalmasan énekel ez a negyvenes nő az elcseszett kapcsolatairól és konkrét és érzelmi függőségéről”. Nem is tévednél nagyot, tényleg megrázó, ahogy tökéletes popdalokba önti saját szenvedését, annyi a bökkenő, hogy a kamaszkora óta Snail Mail néven alkotó Jordan nem negyvenes, hanem 22 éves, konkrétan nemrég költözött el szüleitől.
Fotó: Scott Kowalchyk/CBS via Getty Images
Ez történik, ha az ember már ötévesen zenél, 15 évesen pedig saját együttesével, az idoljai vendégszereplésével lép fel és 18 évesen, első (és máris forradalmiként ünnepelt) lemezével (Lush) turnézik. Lindsey Jordannek hirtelen jött minden, két év alatt végigcsinált egy fél életet, mégpedig olyat, ami egy edzett, turnébuszhoz és heti öt koncerthez szokott rockzenésznek is becsületére válna, a fényes és az árnyoldallal együtt: kalandok a backstage-ben, nagy összejövések, hatalmas szerelmek, „nincs értelme többé élnem”-szakítások és szerhasználat. Utóbbiról nem beszél, minden másról igen, a dalaiban és interjúiban is, nyíltan, önmagát és másokat sem kímélve. Azt a memót ugyanis nem kapta meg (18 évesen hogy is kaphatta volna), hogy a szerelem nem örök, és nem feltétlenül kell belehalni, ha elhagyják az embert. A pandémia miatti kényszerszünet, egy lemondott turné, a szülői házba visszaköltözés és egy másfél hónapos elvonókúra („rehabon voltam, olyan kicsinek érzem magam”) után azért szerencsére megtanulta ezeket is; így született a Valentine, amely után máris a 2020-as évek PJ Harvey-jaként, Patti Smith-eként, Courney Love-jaként (ide mindenki illessze be a számára szimpatikus, karizmatikus női előadókat az elmúlt 50 évből) ünneplik. A címadó dal klipjében egyébként nem pózol, valóban leszbikus, ezt büszkén vállalja, de ezt legfeljebb azért kell tudnunk, hogy értsük a nőnemű névmások fontosságát a dalszövegeiben.
Cinikus szerencsére nem lett, sőt: még mindig idealista, hisz benne, hogy létezik Az Igazi, akkor is, ha őt keresni a lehető legmérgezőbb és legpusztítóbb tevékenység, amivel csak elfoglalhatja magát az ember. A Valentine tele van olyan sorokkal, hogy „leszarom, hogy emlékeznek-e majd rám, engem neked teremtettek”, „foltot akarsz hagyni, ugye, mint egy visszaesés”, illetve „éppen vedel, hiányzik az exe, csak azért iszik, hogy érezze a szája ízét”. Azt azért már pontosan tudja, mennyire abszurd ez az egész, a Valentine így nemcsak érzelmes, fájdalmas, hanem vad és időnként vicces is.
Xenia Rubinos
A Puerto Ricó-i apától és kubai anyától született Xenia Rubinos igazi díva, de nem a szó Whitney Houston-i vagy beyoncéi értelmében, hanem inkább, mint Donna Summer vagy Erykah Badu: érzéki, de nem éteri, magabiztos, de nem megközelíthetetlen, az ember egyszerre csodálja és képes elképzelni, hogy megiszik vele egy sört. Rubinos persze nem az ilyen fantáziák miatt fontos, hanem azért, mert hála neki a privilegizált fehér ember is képes egy kicsit átérezni, milyen lehet fekete és/vagy latin-amerikai nőnek lenni Amerikában. Vagy úgy általában a többségtől elütő bőrszínnel élni bármilyen helyen, ahol történelmi hagyománya van a rendszerszintű rasszizmusnak.
Fotó: Jordi Vidal/Redferns via Getty Images
Rubinos zenéje szerencsére így sem szájbarágós társadalmi és politikai protestzene (az meghagyja Manu Chaónak), hanem személyes, mély és így is szórakoztató pop. Amelyen hallatszik, hogy otthon végig klasszikus zene, opera, salsa és rumba szólt, ahogy az is, hogy kamaszként aztán felfedezte a New York-i hiphopot és RnB-t. Utóbbi két albumát az elmúlt évek legfontosabbjai között emlegetik (még úgy is, hogy a legutóbbi, Una Rosa című csak pár hónapja jelent meg); mindezt úgy érte el, hogy csak harmincas éveiben kezdett igazán foglalkozni zenészkarrierjével, a húszas éveit ugyanis azzal töltötte, hogy beteg apját ápolta, és közben próbált megélni valahogy. Legyen ez tehát tanulság mindenkinek, aki Lindsey Jordan után azt hitte, hogy ha az ember nem ötévesen kezdi, akkor megette a fene az egészet.
Számai sokoldalúak, kísérletezők, de lila ködről szó sincs, életörömről annál inkább. Akkor is, amikor a gyászról énekel, hogy valakitől el sem tudott köszönni, és bocsánatot sem tudott kérni, amikor seggfej volt vele (I Did My Best), akkor is, amikor arról van szó, hogy csicskaként bánnak a nagy cégek a latin munkásokkal (Working All The Time), vagy akkor, amikor arra kéri a fehéreket, hogy most már ne öltöztessék őt vörösbe, mert nagyon-nagyon elege van (Don’t Put Me In Red).
Elég belőle három perc, és eszünkbe sem jut többé Beyoncé, ha mégis, nem értjük majd, mit voltunk úgy oda érte.
Tirzah
Ez rövid lesz, egyrészt azért, mert bár elcsépelt közhely, hogy zenéről beszélni olyan, mint építészetre táncolni (nem könnyű és különösebb értelme sincsen, bár volt már, akinek sikerült), Tirzah zenéjére még tényleg nem találta fel az emberiség a megfelelő szavakat. Másrészt azért lesz rövid, mert nagyon keveset lehet tudni róla. Nem azért, mert direkt bujkál, adja a hozzáférhetetlen, rejtélyes művészt, hanem azért, mert hiányzik belőle minden sztárallűr: introvertált, keveset beszél, és ezt valahogy a sajtó is elfogadta (nem mintha amúgy zaklatni akarnák). „Nem kell hangosnak lenned ahhoz, hogy előrejuss” – mondta egy interjúban pár éve, és ez nagyjából mindent elmond róla és a zenéjéről. Az interjúkat egyébként úgy kell vadászni, a YouTube például csak a hivatalos videóit és koncertfelvételeit dobja fel, sehol sem szólal meg.
Fotó: Burak Cingi/Redferns
Azt például tudjuk, hogy tényleg így hívják: Tirzah Mastin, Londonban él és nemrég született gyereke, legjobb barátja és alkotótársa pedig Mica Levi, aki Micachu néven maga is zenél, és olyan nyomasztó filmek még nyomasztóbb soundtrackjaiért felel, mint az Under the Skin és a Jackie. Ez persze dögunalmas tényanyag, főleg ahhoz képest, hogy a zenéjük mennyire izgalmas: családalapítás, koronavírus és alkotói válság ide vagy oda, zsigeri és a maguk bizarr módján szexi szerelmes számok ezek, szinte fizikai fájdalmat okoznak csak azzal, hogy mennyire visszafojtottak, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnának, de aztán sosem teszik. Ilyen a legutóbbi, Colourgrade című album egyik slágere – bár ennek a szónak itt nem sok értelme van –, a Tectonic, amely arról szól, hogy konkrétan földrengést érez, ha a másik hozzáér.
Tirzah zenéje tipikusan az, amelyet hallva a zenei újságírók kapásból felhoznak vagy nyolc műfajt, de ezzel csak azt bizonyítják, hogy a műfajozgatásnak 2021-ben sok értelme nincsen; mi tehát maradjunk annyiban, hogy olyan az egész,
mintha egy űrlény próbálná elmesélni a többi űrlénynek a kattogó-sistergő ufójában, hogy milyen érzés a szex.
Tirzah fellépései is legendásak voltak a koronavírus előtt, és ha újra megnyitnak a londoni klubok, nyilván megint legendásak lesznek. Lehet, hogy nem táncoltatja csatakosra a közönségét, de akik látták élőben, olyat tapasztaltak, amilyet tíz éve biztosan nem: ha énekelni kezd, a több tucat (több száz) ember egyszerre teszi el a telefonját és hallgatja teljes odaadással, dülöngélve.
Gloria
Lehet, hogy kissé merésznek tűnik becsempészni ide egy előadót, akinek még csak egy (megjelent) száma van, de Gloria egyrészt nem a semmiből jött, másrészt az az egy szám nem akármilyen szám. Haladjunk ebben a sorrendben: Dányi Krisztináról van szó, aki a tízes évek első felében otthon kotyvasztotta a saját zenéjét hobbiként (értsd: tök komolyan, csak éppen egy teljes munkaidős állás mellett), hangszerré változtatva mindent, ami a keze ügyébe akadt. Akkoriban még hálószobapopnak hívtuk ezt, jó, akkoriban még teljes komolysággal használtuk a hipszter szót is, szóval ez most nem számít. Kriszta Morningdeer néven és a koncertek kedvéért saját formációval egészen szép sikereket ért el, még Japánba is eljutott fellépni, ahol, mint kiderült, egész kis kultusza van egyedi, mindenféle kategória alól kibújó, játékos és melankolikus zenéjének, itthon pedig például Harcsa Veronikával is besegítettek egymásnak.
A Morningdeer után, pár év kihagyással megérkezett Gloria, az énekesnő bizarr, lenyalt hajú, festett arcú alteregója; alighanem ilyen figurák mászkálnának az utcán, ha a Cyberpunk 2077 című videojáték Night City helyett mondjuk Újpalotán játszódna, és ezt a lehető legjobb értelemben írom.
Fotó: Szombat Éva
A lényeg most a PTS című szám, ami nem is lehetne másmilyenebb, mint a Morningdeer: úgy rafinált és okos, hogy közben egy pillanat alatt megidézi a Viva TV-kompatibilis teuton hardcore-t, az ember, ahogy meghallja, már rohanna is a Love Parade-ra szeletelni a technovikinggel, ha odakint nem csapná azonnal arcon a szürke valóság. A dal maga egyébként pont erről az arconcsapásról szól, a hozzá forgatott klip meg pláne: a történet szerint Gloria, megelégelve a sok szörnyűséget és a közösségi médián egész nap doomscrollozó emberiséget, hosszas kutatómunka után megalkotja és posztolja a posztkapitalista civilizáció összes válságát egyszerre megoldó Facebook-bejegyzést, ami pedig következik, az, ahogy mondani szokták, döbbenetes. Végül felbukkan Merkel, Putyin és Trump is, de ez már csak hab a tortán ahhoz képest, hogy a videó furcsa, egyszerre izgalmas és apokalipszis utáni helyként mutatja meg Budapestet, úgy, ahogy még sosem láttunk. Meg is nyerték vele a tavalyi klipszemlét.
Gloria most az EP-jén dolgozik és egyre aktívabb az Instagramon, szóval nyilván készül valamire, jobb, ha odafigyelünk, hátha hamarosan tényleg jön A Poszt.
Taylor Swift
Taylor Swiftet mindenki ismeri, így nem lenne helye ezen a listán, de egyszerűen nem tehetjük meg, hogy nem ejtünk szót arról, amit tavaly művelt a (volt) kiadójával és a zeneiparral általában. Labeljét, a Big Machine-t 2019-ben vásárolta fel 300 millió dollárért egy üzletember egy hatalmas céghálózat számára. A Big Machine még 2005-ben szerződtette le az akkor még csak 15 éves Swiftet, megérezve, hogy sikeres előadó lesz; így is lett, a cég belőle gazdagodott meg, a bevételei 80 százalékát az ő lemezei hozták. Szokás szerint kizsákmányoló megállapodást kötöttek vele, azaz nem rendelkezhetett a masterek (az eredeti hangfelvételek) felett, még úgy sem, hogy Swift nemcsak az előadója, de a szerzője is saját dalainak. Az énekesnő az eladás után többször is megpróbálta megszerezni a felvételeket, de mindig teljesíthetetlen feltételeket támasztottak, így a sajtóhoz fordult és elmesélte az egészet.
Persze beindult a szokásos lejáratás, „ezt talán nem a nyilvánosság előtt kéne”, „mi megpróbáltunk egyezségre jutni a művésznővel, de nem volt hajlandó a párbeszédre” és így tovább; Swift végül bedobta az ötletet, hogy ha nem kapja meg a mastereket, egyszerűen újra felveszi saját korábbi albumait, hangról hangra, ha kell. Az adás-vételben részt vevő üzletemberek konkrétan körberöhögték, mondván, úgyis csak blöfföl.
Fotó: Dimitrios Kambouris/Getty Images for The Rock and Roll Hall of Fame
Taylor Swift tavaly év elején vette fel újra 2008-as Fearless című lemezét, majd a 2012-es Red albumot, és pár kislemez kíséretében, szerzői kiadásként piacra is dobta mindkettőt. Elképesztő siker lett, kis részben az utóbbi években újraéledő bakelitőrület, nagyobb részben pedig a hatalmas publicitás miatt: a közönség és a kritikusok hősként ünneplik Swiftet, akinek a jelek szerint sikerült alapjaiban megrengetnie a lemezipart. A korábbi hivatalos kiadások iránt teljesen megcsappant a kereslet, az új felvételeket – amelyek album- és számcímei mögé odaírta, hogy „Taylor’s Version”, hogy elkerülje a jogi csapdákat is – pedig azóta is viszik, mint a cukrot. A nagy kiadók pánikolnak és gőzerővel próbálják újraírni a már meglévő szerződéseket, a hasonlóan gúzsba kötött zenészek pedig követik az énekesnő példáját, és pár kivételtől (Justin Bieber, Sia, Demi Lovato) eltekintve mindenki mellette áll, még olyan közéleti szereplők, mint Melinda French Gates és Alexandria Ocasio-Cortez is támogatják Swiftet.
Ha nem lenne elég szórakoztató az őrjöngő üzletemberek látványa, ide kapcsolódik a tavalyi év legviccesebb zeneipari sztorija. A Red megjelenése után elárasztották az Amazont és a többi online piacteret a negatív kritikák: a vásárlók arra panaszkodtak, hogy
furcsán szól az album, amelyen ráadásul nem is Taylor Swift, hanem valami ismeretlen férfi énekel.
Senki sem értette, mi ez a trollkodás (művészi gesztus?), és mégis mi szükség volt erre, ha egyszer Taylor azt ígérte, a lemez ugyanúgy szól majd, mint az eredeti. A megfejtés egyszerű: a bakelitlemezt 45-ös fordulatszámra tervezték, azaz erre kell átállítani a lejátszót a szokásos 33,3-asról. Ezt persze feltüntették a borítón, de a sok ezer vevő, aki nyilván nemrég (talán éppen ezen album kedvéért) vásárolt lemezjátszót, nem tudta, mit jelent. Azaz a mély férfihang igenis Taylor Swift, csak éppen kétharmad sebességgel.
Persze, nem szép dolog a buta (bocsánat, tájékozatlan) embereken élcelődni, de ennél a történetnél jelenleg tényleg semmi sem foglalja össze jobban a zeneipar (és a világ) dolgait.