1997 nyarán lelkesedve ültem be egy kis szlovákiai moziba a Sikoly vetítésére. Épp csak betöltöttem a tizenhetedik életévemet, és már volt annyi zsebpénzem, hogy saját magam dönthettem el, mihez kezdek vele, nem kellett a szüleimtől engedélyt kérnem egy horrorfilmre. Akkoriban kezdtem csak el igazán sokszor moziba járni, előtte főképp videokazettákon fogyasztottam a filmeket. A koromhoz képest viszonylag járatos voltam a horrorok terepén, olyan filmeket láttam már addigra, mint az Xtro, amiben egy nő megszül egy felnőtt férfit és szétszakad közben, de a kedvenceim között volt a Twin Peaks, a Péntek 13, az Aliens és a Rémálom az Elm utcában sok-sok része is. Talán pont az utóbbi szeretete volt az, ami annak idején bevitt a moziba, hiszen ugyanaz a Wes Craven rendezte Freddy Krueger legendás színrelépését, mint aki elhozta nekünk Ghostface-t, a késes, telefonbetyárkodós sorozatgyilkost.
Máig élénken emlékszem, ahogy ültem a moziszékben, és izgultam, nevettem, meglepődtem (többször is), összeszorult a szívem, és végig éreztem, hogy most nemcsak szórakoztatnak, hanem játszanak velem és az elvárásaimmal, és én borzasztóan élveztem ezt a játékot. Az pedig már csak a hab volt a tortán, hogy az előttem lévő sorban épp három tinilány foglalt helyet, akik elég erőteljesen, hangos sikolyokkal és felugrásokkal reagáltak az ijesztgetésekre, igazán intenzívvé téve a moziélményt. Azóta már lassan negyed évszázad telt el, már rég nem tini, hanem egy kétgyerekes, negyven fölötti családapa vagyok, de a Sikoly hatása mit sem halványult az eltelt időben: bármikor teszem be a lejátszóba, ugyanolyan frissnek hat, mint a bemutatása idején, és gyakorlatilag tényleg akárhányszor újranézhető úgy, hogy nem áll fel a veszélye annak, hogy ráunjunk. Elmagyarázom, hogy miért.
A legendás nyitójelenet és Drew Barrymore halála
A Sikoly főszerepeit akkori szemmel nézve nem világsztárok alakították. Ugyan Courteney Cox neve már ismert volt akkortájt a Jóbarátok miatt, a moziban még ő sem volt kasszabiztos sztár, a produkció legeladhatóbb neve pedig az a Drew Barrymore volt, akit a nyitójelenet végén látványosan kibeleznek. A film bemutatója idején ez a húzás igencsak bátornak számított, még ha nem is az alkotók fejéből pattant ki: Barrymore-nak eredetileg a főszerepet szánták, és ő volt az, aki Sidney helyett inkább Caseyt akarta eljátszani, az alkotók pedig rábólintottak a kérésre. Az eredmény még a Psychonál is radikálisabb volt: Hitchcock legalább csak a film felénél ölte meg Janet Leigh-t, nem rögtön a nyitójelenet végén. A dolog mindenképp meglepetésnek számított, ugyanis Barrymore neve kiemelt helyeken szerepelt a plakátokon és az előzetesekben, mégsem azt éreztem a moziban ülve, hogy átvertek volna. Ehelyett azt gondoltam, hogy sikerült alaposan meglepniük, és ehhez a meglepetéshez hozzátartozott az a félrevezetés is, ami Barrymore-t a Sikoly főszereplőjeként adta el a nézőknek.
Drew Barrymore és Wes Craven rendező a Sikoly nyitójelenetében (Fotó: Dimension Films/AFP)
A nyitójelenet más szempontból is kulcsfontosságúnak számított. A gyilkos és Casey közti telefonbeszélgetés, amiben a horrorfilmeket vesézik ki együtt, már jelezte, hogy ez a film tudatosan játszik a zsánerrel és a hozzá kapcsolódó elvárásokkal, és teszi ezt úgy, hogy a szereplőkön keresztül felmondja annak szabályait, hogy aztán, ha kedve van, akkor kövesse, ha meg nincs, akkor felrúgja őket. Ennek gyönyörű példája, amikor egy későbbi telefonbeszélgetésben Sidney elmondja, hogy a horrorfilmekben az ostoba, nagymellű nők mindig az emeletre menekülnek ahelyett, hogy kiszaladnának az ajtón, aztán nem sokkal később már ő is felfelé rohan a gyilkos elől… Ez a film párbeszédben van a nézőjével, játékosan kikacsint rá, de sosem válik paródiává vagy komolytalanná ettől, mert végig tiszteli is azokat a szabályokat, amikre felhívja a figyelmet.
Ki van a maszk mögött?
Wes Craven rendezőnek és Kevin Williamson forgatókönyvírónak köszönhetően a Sikoly ugyan alapjáraton akár az olyan klasszikus slasherek követőjének is tűnhetett, mint a Halloween és a Péntek 13, de valójában sokkal több volt azoknál. Míg a legsikeresebb slasherekben a gyilkos személye állandó, és ő tér vissza részről részre, hogy újabb áldozatokkal gazdagítsa a gyűjteményét, addig a Sikoly nagy trükkje, hogy a Ghostface maszk bárkit takarhat, és bárki Ghostface-szé válhat, aki felveszi a maskarát, és elkezd késsel gyilkolászni és eltorzított hangon telefonálgatni. Emiatt a Sikoly-filmek legalább annyira klasszikus krimik, úgynevezett whodunitok, mint slasher horrorok: itt legalább annyira fontos a gyilkos leleplezése és az ezzel kapcsolatos találgatás, mint a gyilkosságok kivitelezése és izgalmas bemutatása. Emiatt ezek a filmek sokkal több forgatókönyvírói leleményt is kívánnak, mint az átlagos slasherek, hiszen nehéz egy olyan jó krimit írni, ahol nem található ki előre, hogy ki a gyilkos.
Mivel Ghostface gyakorlatilag bárki lehet, ez a későbbi részeket is felszabadítja egy kényelmetlen teher alól: a gyilkost nem kell halhatatlanná tenniük azért, hogy újra meg újra visszatérhessen, egyszerűen csak mindig egy újabb pszichopatát kell megalkotniuk, aki valamiért fantáziát lát abban, hogy maszkban szurkáljon le embereket.
Meta-filmek
A Sikoly már az első részben megkezdte az önmagára és a saját műfajára reflektálást, a későbbi részekben pedig csak tovább fokozta azt. Ennek kicsúcsosodását jelentik az úgynevezett Döfés filmek: a második Sikoly rész története szerint ugyanis az első rész sztorijáról írt Gale Weathers könyv akkora siker volt, hogy Hollywood megfilmesítette azt: ebből lett a Döfés, ami gyakorlatilag a Sikoly cselekményének a Sikoly világában való filmes újrajátszása, egy film a filmben. A Döfés filmek létezése pedig tökéletes terepet biztosított az alkotóknak, hogy reflektáljon Hollywoodra, és a Döfés által a Sikoly filmekben át tudják beszélni, hogyan áll az álomgyár a folytatásokhoz, a trilógiákhoz vagy épp a requelekhez.
Mi a requel?
Egy film, ami visszatér egy korábbi film sztorijához, de nem remake-je vagy direkt folytatása annak.
A Sikoly egyfolytában a saját hatásmechanizmusát vizsgálja, és egyben azt is feltérképezi, hogyan változik idővel a viszonya a nézőkkel, és mit jelent egy Sikoly film a kilencvenes évek második felében, mit jelent az ezredfordulón, mit jelent 2011-ben és mit jelent 2022-ben. Ehhez pedig az alapokat egyértelműen az első rész rakta le, a második rész moziban játszódó nyitójelenete – mely során Jada Pinkett Smith úgy nyírják ki, hogy mögötte a háttérben az első rész Caseys gyilkosságának Döfés verzióját vetítik a vásznon – pedig megmutatta, hogy a határ a csillagos ég, ezt a játékot nagyon magas szinten, sokáig fokozva lehet űzni.
Jada Pinkett Smith a Sikoly második részében (Fotó: Archives du 7eme Art/Photo12 via AFP)
Több főszereplő, több gyilkos
A slasher horrorok egyik jellemző hibája, hogy kizárólag a gyilkosra fókuszálnak, a többiek csak egyszerű áldozatok a sorban, és még az egyes részek túlélői, az úgynevezett final girl-ök sem válnak fontossá a nézők szemében, mert a forgatókönyvírók nem fektetnek túl sok energiát abba, hogy érdekesnek írják meg őket. Bár akadnak kivételek, mint a Halloween-filmek Laurie Strode-ja, ezek a kivételek is többnyire egyedül maradnak, mivel a gyilkos a film végére gyakorlatilag minden más szereplőt meggyilkol körülöttük, így a következő epizódban megint új szereplők tengerével kell körbevenni őket, időt szánva a sok-sok újonc bemutatására. A Sikoly abban is különleges volt, hogy nem egyetlen fontos szereplője volt: Sidney mellett többen is túlélték Ghostface mészárlását, a második részben visszakaptuk Gale-t, Dewey-t, Randy-t és Cotton Weary-t is, és bár az alapcsapat részről részre fogyatkozott, még az ötödik epizódban is maradtak hárman az eredeti szereplők közül. Ennek a slasherekben ismeretlen hozzáállásnak köszönhetően úgy tudunk visszatérni a folytatásokhoz, hogy nemcsak egyetlen főszereplőt, hanem egy egész filmes családot is visszakapunk, így olyan, mintha egy régi közösségbe mehetnénk vissza két óra erejéig.
Wes Cravenék másik nagy húzása pedig egyértelműen az volt, hogy az első részben kitalálták: ne egy, hanem két Ghostface legyen. Emiatt volt meglepő a film vége, bónuszként pedig megmagyarázták a slasherek egyik nagy logikátlanságát is: azt, hogy hogyan tud a gyilkos egyszerre több helyen ott lenni. Ez az ötlet pedig lehetőséget adott a későbbi epizódoknak is arra, hogy egyszerre több gyilkossal rukkoljanak elő, de akár azzal is meglephessék a nézőt, hogy csak egy van.
A minőségi folytatások
A Sikoly egyértelműen a hetvenes- és nyolcvanas évek slasherjeinek örököse, és ezekről a filmekről úgy tartják a rajongók, hogy a nagy számban készült folytatásaik nyírták ki őket. Volt idő, amikor szinte évente mutatták be az újabb Péntek 13 vagy Rémálom az Elm utcában filmeket, ilyen volumenű termelés mellett pedig semmi csodálkoznivaló nem volt azon, ha a végeredmény egyre rosszabb lett. A Sikoly ilyen szempontból is üdítő kivételnek számít. Bár mostanáig öt film is készült, egyetlen igazán rossz folytatása sem született. Lehet azt mondani, hogy a harmadik azért gyengébb lett, és nem is szállok vitába ezzel az állítással, de még az is egy teljesen korrekt mozi, csak épp nem tudott felérni a nagy elődökhöz. A negyedik és a frissen mozikba került ötödik részen pedig sokat segített, hogy tíz-tíz évük volt a korábbi epizód óta, ami alatt történt annyi változás Hollywoodban, hogy tudjanak reflektálni rájuk.
Míg az első rész a slasher horrorokat élveboncolta, addig a második már a folytatások szabályaival játszott, a harmadik pedig a trilógiákat vette célkeresztjébe. A negyediknél az alkotók olyan jól reflektáltak a közösségi média térhódítására, hogy bár a film még 2011-ben készült, a mondanivalója ma még érvényesebb, mint a bemutatása idején. Az új ötödik epizód pedig a nosztalgiához való viszonyunkat vizsgálja, azt mutatja meg, hogyan ragaszkodunk a régi kedvenceinkhez, miközben azt is elvárjuk tőlük, hogy a múltba való visszavitelünk mellett valami újat is nyújtsanak. A franchise ráadásul túlélte egyik megalkotója, Wes Craven halálát is: az ötödik részt már az Aki bújt alkotópárosa, Tyler Gillett és Matt Bettinelli-Olpin hozta tető alá, akik olyan tökéletes munkát végeztek, hogy a Sikoly egyszerre tudta megőrizni a régi értékeit, miközben továbbfejlődött. A második, a negyedik, sőt az ötödik részt is nagyra tartom, hiszen tökéletesen aknázzák ki a franchise-ban rejlő lehetőségeket, de az első tényleg egy megunhatatlan klasszikus, ami annyi friss ötletet dobott be és olyan ügyesen szórakoztatott, hogy gyakorlatilag bármennyiszer újranézhető.
A Sikoly legújabb részét már játsszák a magyar mozikban.
