Talán meglepő – hisz a kifejezés ebben az értelmében ma már nemigen használatos -, de a macskazene eredetileg nem csak annyit takar, hogy valamiféle halványan zenére emlékeztető produkció, ami azért jóval közelebb áll a lármához, semmint Mozart C-dúr fuvola-hárfaversenyéhez, hanem ennél jóval többet. A macskazene ugyanis elsősorban egy nemes (vagy, hát, kevésbé nemes), több évszázados tradíció, vagy afféle rituálé, amely egyet jelentett a nyilvános megszégyenítéssel vagy lincseléssel (mai, magyarban is használatos szakszóval kb. bullying vagy mobbing), valamint a politikai demonstrációval. Másodsorban meg persze pokoli nagy hangzavar.
A macskazene természetesen nem speciálisan hazai jelenség: németül katzenmusiknak hívják, spanyolul cencerradának, angolul rough musicnak, legelterjedtebb formájában, vagyis franciául meg úgy, hogy charivari (időnként shivaree vagy chivaree alakban). Macskazenélni nem különösebben bonyolult művelet: kell hozzá egy csapat elszánt, politikailag (vagy máshogy, de erről majd később) motivált ember, valamint egy néhány zajkeltő eszköz, mondjuk lábasok, fedők, csengők, kereplők, dobok, dudák, esetleg egy jókora üst, amit önfeledten lehet csapkodni egy fémkalapáccsal, de végső soron bármi megteszi. Ha pedig mindez megvan, a vidám és/vagy dühös, esetenként részben vagy teljesen részeg társaság a célszemély – mondjuk egy ellenszenves közéleti figura, aki a magyarok vérét szívja – ablaka alá vonul, és ott éktelen ricsajt csinál.
Opcionálisan lehet még trágárságokat kiabálni, fennhangon gyalázkodni és gúnydalokat óbégatni, az igazán jól sikerült antiszerenádok végén pedig egyenesen kívánatos alaposan helybenhagyni a szerencsétlen flótást, akinek az egész műsor szólt. Szóval, mint láthatjuk, a macskazene igazi összművészeti teljesítmény, valahol az avantgárd hangszobrászat és a politikai performansz határvidékén. Vagy valami ilyesmi.
Talán még azt a megállapítást is megkockáztathatjuk, hogy a mai kommentkultúra gyökereit is itt kell keresni.
Vajda János, már nem annyira márciusi ifjúként (forrás: oszk)
A költő Vajda János, a márciusi ifjak egyike naplójában emlékezett meg arról, hogy is nézett ki egy szilaj, magyaros charivari a 19. század közepén Pesten (sajnos itt a forradalmi hangulatba került fiatalok végül nem a pecsovics, azaz Habsburg-párti K. Kanonokot verték meg, hanem – sajnos – „csak” néhány kóbor kutyát és macskát)
„Először életemben és utólszor voltam jelen macskazenén, azon ti., melyet az ifjúság és a pesti nép magyar része K. kanonoknak adott, mely okból és alkalomból, arra már nem emlékszem; annyi való, hogy a legmerészebb konzervatívek, illetőleg kormányhívek egyike volt.
A Sebestyén téren lakott, azon házban, melyben most a Két huszár kávéház van.
Az egész tér tele volt macskazenélő népséggel.
A macskazene korántsem oly kedélyes, tréfás dolog, mint aminőnek az ember, mielőtt egynek tanúja volt, képzelni szokta.
A szépérzékre fölöttébb bántólag hat, mert valóban iszonyúan rút: Ami a szemnek a pávián, a gorilla, az a fülnek a macskazene.
Különben általánosan el volt ismerve, hogy nagyságra és borzasztóságra ehhez fogható macskazene még e szabad világban sem adatott senkinek.
Ugattak, fütyöltek, sivítottak, kiabáltak, keregtek, huhogtak, nyivácsoltak. Kutyákat, macskákat hordtak össze, azokat verték, hogy óbégassanak, kelepeltek, zörögtek; szóval igazi pokoli zajt ütöttek.”
Jó hangulatú macskazenélés (forrás: Wikipedia)
Hát, így. Ám a macskazene gyökerei ennél jóval régebbre nyúlnak vissza: a szokás első említése a középkorból származik, de valószínűleg már azelőtt is gyakorolták, Igaz, a korai időkben a politikai indíttatás még hiányzott belőle. A cahrivarit eredetileg ugyanis afféle fegyelmező eszközként használták a kisebb közösségekben, amikor úgy érezték, hogy egyik tagjuk vétett a jó erkölcsök ellen: például, ha egy özvegyasszony újraházasodott, pláne, ha a gyászidő letelte előtt, akkor a falubeliek egy része – többségében természetesen fiatal, tetterős férfiak, idétlen jelmezekben – előbb-utóbb jó eséllyel kivonult a háza elé csörömpölni egyet. De ugyanígy járhatott az is, aki verte a házastársát, házasságtörést követett el, vagy idegenből (egy másik faluból vagy megyéből) hozott magának asszonyt, esetleg férjet. Illetve érdekes módon Angliában éppúgy macskazenével büntették a notórius feleségverőket, mint az ún. papucsférjeket; szóval férfinak lenni sem volt éppen egyszerű akkoriban.
„1618-ban Angliában a wiltshire-i esküdtszék egy házaspár panaszát tárgyalta: házuk előtt 200-300 ember gyűlt össze. ,,Voltak köztük fegyveres katonák meg egy hálósipkás lovas, a fehér sipkára kétfényes szarvat szereltek, hálóingben és álszakállal…” A házhoz közeledve a fegyveresek a levegőbe lőttek. „Fuvolák meg trombiták szólnak … fújják a kecske- és kosszarv tülköket is.” A kaput meg az ablakot kővel dobálják, behatolnak a házba, kivonszolják a feleséget a hálószobából, megverik, bekenik sárral. Majd elviszik a szomszédos községbe, s felültetik a hűtlen asszonyok pellengérjére, a „cucking stool”-ra.”
A charivarit időnként azok ellen is bevetették, akik valamilyen gazdasági kárt okoztak a közösségnek: mondjuk akik másokat kihasználva spekuláltak és nyerészkedtek vagy a köz tulajdonában álló, mindenki által használt utakat, ösvényeket önhatalmúlag lezárták. Aztán olyan is előfordult, hogy egy kisebb csoportban összeálltak a mészárosok, a patkolókovácsok, a pékek vagy más szakmák képviselői, és macskazenével regulázták meg azt a renitens szaktársat, aki szándékosan vétett a közösen elfogadott munkaügyi szokások-szabályok ellen. Vajda János egyáltalán nem túlzott, a macskazene korántsem volt tréfadolog: gyakran akár hét egymás követő éjszakán át is tartott, és sokszor végződött verekedéssel, vagy szélsőséges esetben akár gyilkossággal; az sem volt annyira ritka, hogy az áldozat szégyenében elbujdosott vagy öngyilkos lett.
„Álarcos sörgyári ifjak gyűltek össze,kürtöket és más gyászos hangú hangszereket fújva bejárták a várost… Az álarcos csapat meg-megállt az olyan házak előtt, ahol— a pletykák szerint — rosszulélő házaspárok laknak…”
Persze azért ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egész Európában megállás nélkül lábosokat csapkodó és artikulálatlanul üvöltöző atyafiak zajongtak egymás portái előtt, majd kedélyesen hülyére verték egymást; egyrészt a macskazene azért egyáltalán nem számított mindennapi eseménynek, másért meg azért sokkal jellemzőbb volt, hogy az ilyen alkalmakkor az áldozat – kénytelen-kelletlen – inkább maga is belement a játékba, elismerte bűnét (vagy “bűnét”) és itallal kínálta a résztvevőket, pénzt osztogatott vagy egyenesen táncmulatságot szervezett, és végül mindenki elégedetten távozott.
Középkori charivari – a Roman de Fauvel című allegorikus verses regény egyik illusztrációja (forrás: Wikipedia)
Ez a különös szokás aztán, mint említettük, a századok alatt egyszerű önbíráskodásból a mindenkori hatalom és az elnyomás elleni lázadás egyik fontos csoportos rituáléjává (is) vált (a rokonszenv, illetve a tisztelet kinyilvánítására meg a fáklyászene/fáklyásmenet szolgált). Ahogy Henri de Saint-Blanquat francia történész írta egyik tanulmányában: a macskazene lassanként lázadó politikai színezetet is kapott, nemcsak a magánügyek, hanem a közügyek is kiváltották. Angliában 1628 és 1631 között ez történt, például a „bírói ítéletek elleni tiltakozásképpen”. Ugyancsak Angliában zenebonát rendeztek az „adóvégrehajtók, a rendőrök és a népszerűtlenül prédikálók ellen”, ezenfelül a „toborzások, a cselédek igazságtalan kihasználása vagy elbocsátása, kilakoltatások vagy vadőrök elleni tiltakozásképpen”.
A XVIII. és XIX. században – szintén Angliában – az ipari sztrájkok váltják ki. A sztrájktörőknek adtak zenebonát, és deszkára emelve hurcolták körül őket. 1770-ben a festők és kalaposok lépnek sztrájkba. Őket kíséri a „hangos, durva zene”,a „rough music”,ezzel akarják a sztrájktörőket jobb belátásra bírni. A XIX. század végéig Angliában számos népi megmozduláshoz kapcsolódik macskazene. 1830 és 1840 között valóságos szervezkedés indul meg Wales déli részén, a társadalmi igazságokért harcoló „Rebecca” (az ún. Rebecca-zavargások) többek között — harci eszközként — a macskazenéhez is folyamodik.
Itthon pedig leginkább a szabadságharc idején pörgött fel a macskazenélés: többek közt Lederer Ignác osztrák főparancsnokot is meglepte eggyel a pesti egyetemi ifjúság 1848. május 10-én. Amit Lederer brutálisan meg is torolt, tudniillik előre értesült az tervről, ezért a szomszéd házak udvarán néhány osztály katonaságot rejtett el, akik a tüntetéskor rejtekhelyükről előretörve, megrohanták a tüntető fiatalokat és közülük sokat megsebesítve, átszorították Pestre. Maga Kossuth egyébként nem lelkesedett különösebben az akcióért. Nem sokkal később megvallotta, hogy „ három hónap alatt semmi sem okozott a ministeriumnak annyi bajt, mint az a gyermekies haszontalanság, s a legjobb esetben semmi jóra nem vezethető pajzánság, hogy Lederert, a 80 éves egykor hős katonát macskazenével bosszantották”. Ugyanakkor a katonaság erőszakos fellépését természetesen ő sem mentegette.
