A gyermekkor egyik meghatározó élménye a felfedezés öröme, és ha az örök élet titkát nem is sikerült még megfejteni, az biztos, hogy a kíváncsiságot érdemes átörökíteni, megőrizni felnőttkorunkra is. Komoly hajtóerő tud lenni az, ha megpróbáljuk megfejteni és minél alaposabban megismerni a világot, amiben élünk, és ahogyan a mondás is tartja: a jó pap holtig tanul.
A kíváncsiság adja az életem értelmét
– írja legújabb könyvében hazánk egyik legismertebb, legtermékenyebb és legnagyobb tudományos gondolkodója, Csányi Vilmos, aki egy olyan utazásra hív bennünket, amiben bemutatja, ez a kíváncsiság milyen utakra vitte gyermekkorától kezdve egészen napjainkig.
Kép: Open Books
A Kíváncsiságom története – figyelmeztet a szerző – nem egy önéletrajzi könyv, hanem egyfajta elme-fejlődéstörténet, a tizenhét fejezet pedig egy-egy állomást jelent életpályájában. Ugyan Csányi Vilmos sokan etológusként ismerik, egy teljesen más tudományterület volt az, ami gyermekként megfogta, úgy gondolta, a kémia elegendő lesz a világ megismeréséhez. A szoba-konyhás lakásban végzett gyermekkori kísérleteket pedig először vegyipari technikum, majd az ELTE kutatóvegyész szaka követte, az egyetem után pedig egy gyógyszergyár szerves laboratóriumában kapott állást, ám ez saját bevallása szerint nem az ő világa volt. Így érünk el az első fejezet végére. Csányi Vilmos könyvében nem csak arról mesél, hogyan működik a tudomány, a tudományos gondolkodás, ő hogyan került kapcsolatba újabb és újabb területeivel. A szerző munkájában mindig is fontos szerepe volt az ismeretterjesztésnek, és a Kíváncsiságom története sem képez ez alól kivételt: miközben pályájának alakulásáról olvasunk, mélyíthetjük a tudásunkat a fehérjeszintézisről, a mikrobák világáról vagy éppen az emberi faj kialakulásáról.
Természetesen nem Csányi Vilmosról lenne szó, ha nem tenne említést a számára kedves állatokról, például Zebulonról, az óriás gurámiról, aki nagyon különleges módon került hozzá, és akivel igazán különleges kapcsolata alakult ki. Csányi Vilmosék a halak viselkedésének tanulmányozásához szereztek be több példányt, ám kiderült, hogy az állatok sajnos nem bírják jól az összezártságot, így Zebulont hazamenekítette. Igen ám, de a halat megviselte a költözés, mire megérkeztek új otthonába, úgy tűnt, elpusztult. Szerencsére az újraélesztési kísérletek szerencsések voltak, és Zebulon még 20 évig élt, ezen idő alatt pedig voltak rázósabb, kalandosabb pillanatok, például amikor Csányi palacsintát adott neki, vagy amikor nem figyelt oda, miközben levéllel etette, és a hal bekapta a két ujját. „Ő az ijedtségtől gyorsan elengedve az ujjam hátraugrott. Én tartottam a salátát, mintha mi sem történt volna, és akkor ő nagyon lassan közeledett, egészen óvatosan vette el a levelet, hogy ne érjen az ujjamhoz; és ezt a finom közeledését egész életében megtartotta. Különös jelenség volt.”
És persze munkahelyi anekdoták is helyet kaptak a könyvben. Tudja például valaki, hogy mi az a molekugli?
Nos, kell hozzá néhány kutató, aki nemcsak szakterületük érdekel, hanem szívesen beszélgetnek kultúráról, politikáról, és ha éppen bolondozni támad kedvünk, akkor elég forradalmi módon tudják felhasználni a személtetéshez használatos molekulamodelleket, főleg, ha a tanszék vezető már nincs jelen. Vagy vegyük a történetet, ami nagyon jól példázza azt, hogy a tudomány nem az állandóságról szól, hogy az ellentmondások azok, amik előre viszik azt, és hogy néha kínos vagy mulatságos szituációkhoz vezethet az, ha két világ találkozik. Csányi Vilmos egyszer az Orvostudományi Kutatóintézetben tartott előadást a tudomány természetéről, és a hallgatóság egyszer csak hangosan kuncogni kezdett, mint kiderült, azon mulattak olyan jót, hogy néhány héttel korábban ugyanitt az atomfizikai tanszék vezetője arról beszélt, hogy a természeti folyamatokat törvények szabályozzák, amiket fel kell fedezni, míg ő arról beszélt, hogy nincsenek törvények, csak modellek.
Csányi Vilmos (Fotó: Smagpictures.com / Pál Anna)
Vannak olyan történetek is, amelyek egyszerre mulatságosak és kissé ijesztőek is. Az, hogy a politika igyekszik saját szolgálatába állítani a tudományt, nem újdonság, ezt Csányi Vilmosnak is volt módja megtapasztalni. Az egyik eset, amit megemlít, amikor kandidátusi disszertációja megszerzéséhez marxizmusból is vizsgáznia kellett, ám ehhez először egy tudományos esszét kellett írnia, ő pedig – tudván, hogy nagyobb baja nem lehet belőle – egy paródiának beillő cikket írt. A végeredmény: valóban nem származott kellemetlensége a tudományos értekezésként beadott baromságból, sőt, a marxizmus-leninizmus tanszék vezetője azzal hívta fel, hogy tanítani fogják az esszéjét.
Azt Karikó Katalin története is megmutatta, hogy a kutatók, tudósok élete – legyenek is bármilyen nagy dolgokra hivatottak – tele van buktatókkal, Csányi Vilmos könyvében is vannak arra utaló mondatok, hogy nem ment mindig simán, szakmai nézeteltérések miatt néha kacskaringósan alakult az élete, de ez nem feltétlenül jelentett rosszat. Ha el is úszott egy életpálya lehetősége, jött valami más, és nem bánta, hogy így történt, szerencsére mindig akadtak, akik társként vagy támogatóként mellészegődtek, sőt, olykor a kétkedőket is sikerült maga mellé állítani.
Így történt ez akkor is, amikor elkezdték a kutyákat vizsgálni. Az eredményeikről szóló első cikkek közül sokat visszaküldtek, mert nem hitték el, amit benne írtak, ahogyan ő fogalmaz: a szakma azt gondolta, hogy idióták.
Majd szépen lassan javult a helyzet, de a Science magazin például biztos, ami biztos alapon úgy döntött, mielőtt közlik az egyik anyagukat, magatartáskutatással foglalkozó kollégákat küldenek Budapestre, hogy ellenőrízék Csányi Vilmosék munkáját, ők pedig ugyan meglepődtek a szokatlan ajánlaton, de végül igent mondtak. „Kiderült, hogy nemcsak elfogadták a cikket, hanem hozzátettek egy négyoldalas interjút is, ami a tanszék munkatársaival és a szakmánk vezetői kutatóival készült. Ebben jelent meg a szőrös gyerek kifejezés, és az is, hogy elindítottuk a kognitív etológiát. Bombasiker volt” – írja az ötödik fejezetben Csányi Vilmos, aki megjegyzi, ugyan tudományos pályafutása véget ért a kutyákkal, de a kíváncsiság tovább hajtotta.
A könyv további részében megismerhetjük azt, hogy Csányi Vilmos mit gondol az állati és a mesterséges intelligenciáról, a teremtésről és az evolúcióról, az emberi közösségekről, nyelv keletkezéséről és hiedelmekről, a technológiai fejlődésről, valamint a globális társadalomról. Ezekről persze már olvashattunk korábbi könyveiben vagy interjúkban, de mindenképpen érdekes így, egy kötetben összefoglalva olvasni. Ahogyan arról is, hogyan és miért fordult a szépirodalom, a történetmesélés felé, és miért pont ezekről a témákról írt, és hogy mi olvasók nem feltétlenül arra vagyunk kíváncsiak, amit az író közölni szeretne, lásd Marci, a beszélő kutya esetében, aminek témája egyébként kötődik a legújabb könyvhöz. Mutatjuk is miért. „A kutyatörténet csak álca, a könyv a tudományról szól.
Arról, hogy a tudományt esendő emberek művelik, nem a tudósok különlegesek, hanem az a módszer, amit használnak. Tudományos életem tele volt konfliktusokkal, amelyeket nem akartam kibeszélni…
Úgy éreztem viszont, hogy tartozom magamnak annyival, hogy a lehetséges konfliktusokat, a tudomány rejtett világát bemutassam úgy, ahogyan én láttam, megéltem. Sajnos a hozzám érkező jelzésekből az derült ki, hogy a legtöbb olvasót a fedőtörténet, a beszélő kutya érdekli a leginkább, és kevésbé a kutyával foglalkozó emberek”.
Azért tegyük hozzá, legalább egy kutyákkal foglalkozó ember biztosan van, aki érdekli az embereket, az pedig maga Csányi Vilmos, és a Kíváncsiságom története talán valóban arra inspirálja majd az embereket, hogy együtt elmélkedjenek a világról a szerzővel, ahogyan az a borítón olvasható ajánló is írja. Ehhez viszont az is kell, hogy ne rohanjunk, bármennyire is hajt a kíváncsiság, hagyjunk időt arra, hogy a könyvben szereplő milliádnyi információ és gondolat megtalálja a helyét.
