Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regénye előrevetítette a jövőt. Nem a konkrét történésekre kell itt gondolni, hanem a megjelenített társadalmi berendezkedéshez vezető mozzanatok és gondolkodás ábrázolására. Egy olyan világ megjelenítésére, amiben diadalmaskodik az egyformaság, amiben csírájában fojtják el az önálló gondolatokat, ahol bűnnek számít, ha nem a hogyanra, hanem a miértre vagy kíváncsi. Hiszen:
Ha mindenki hasonmása a másiknak, akkor mindenki boldog, megelégedett, akkor nincs többé kiváló, akitől félni kell, vagy akihez a másikat mérni lehet.
A regény Amerikájában a könyveket betiltották, akinél könyvet találnak, azt bebörtönzik, a könyveit elégetik. Mindezt a tűzőröknek nevezett egység tagjai végzik. Közülük egy Guy Montag, akinek hosszú ideig semmiféle problémája nincs az állásával, mígnem több olyan hatás is éri, melyek miatt el kell gondolkodnia addigi életén és a munkáján.
A Fahrenheit 451 regény ötödik magyar kiadásának borítója (Kép: Agave Könyvek)
Mi lehet a könyvekben, amiért egyesek inkább maguk is a lángok között halnak meg? Milyen lehetett a világ, amikor még nem csak képregényeket lehetett olvasni, és amikor még nem a gyakorlatilag csak agyzsibbasztó szappanoperákat és ostoba vetélkedőket sugárzó, folyamatosan bekapcsolt tévéfalak (amelyekről nehéz nem az internetre asszociálni) között éltek az emberek? Amikor nem állandó ingertenger és zaj vette körül őket? Amikor nem voltál gyanús, csak mert sétálni indultál a kellemes nyári éjszakában, vagy mert csupán 60-nal hajtottál az úton? Amikor esténként az emberek kiültek az azóta eltűnt verandákra és ott beszélgettek?
Amikor először olvastam ezt a regényt, a leginkább megdöbbentő része az volt számomra, hogy nem egy gonosz hatalom döntötte el mindezt. Hogy a kizárólagos igény a szellemi mélyrepülésre, az üres szórakozásra, a tudással és a szakértelemmel szembeni zsigeri gyanakvás alulról indult, a hatalom csak felismerte ezt az igényt, melyet kiszolgálva végül a társadalom eljut oda, hogy kimondhatja:
A bölcsődétől a főiskoláig, s onnan vissza a bölcsődébe – íme, az elmúlt öt évszázad szellemi fejlődése.
Bradbury regénye 1953-ban jelent meg, de már benne van a túlhajtott píszí minden veszélye, az akkor még halvány elképzelésként sem létező internet uniformizáló és az önálló gondolkodást gátló hatása, a tömegeknek a szakértőkkel és a másként gondolkodókkal szembeni bizalmatlansága, a mindenhonnan tolakodó reklámok erőszakossága, a folytonos rohanás, a beszélgetések hiánya, a képernyőkbe borulva leélt élet. De benne vannak azok is, akik csak azért is lassítanak, gondolkodnak, olvasnak, és akár az életük árán is ellen tartanak az ürességnek.
„Valamikor réges-régen élt egy átkozottul fura madár. Főnixnek hívták. Néhány száz évenként máglyát rakott, s azon elégette önmagát. Első unokatestvére lehetett az embernek. De valahányszor elégette magát, hamvaiból újjászületett. Úgy látszik, mintha ugyanezt csinálnánk mi is, újra meg újra. De mi tudjuk, amit a főnix nem tudott. Azt ugyanis, hogy istenverte ostobaságot cselekszünk. Minden istenverte ostobaságról tudunk, amelyet sok ezer év óta véghezvittünk. Amíg pedig tudunk róla, hisz itt van körülöttünk, láthatjuk, addig van remény arra, hogy egyszer abbahagyjuk ezt az átkozott máglyarakást, s azt, hogy a közepébe ugrunk.”
Ray Bradbury: Fahrenheit 451; In: Marsbéli krónikák; Európa Könyvkiadó, 1966.; Fordította: Lóránd Imre
Kiemelt kép: Részlet a Fahrenheit 451 című filmből, forrás: Getty Images
