Kezdjük az elején, hogyan indult útjára Nem a tigris! projekt?
Amikor bezárt a Néprajzi Múzeum négy évvel ezelőtt, szerettem volna elindítani egy olyan projektet, ami abban segít, hogy ne veszítsük el az élő kapcsolatot a közönséggel. Így született A tigris a múzeumban című beszélgetéssorozat, amelynek az volt a célja, hogy közbeszéd tárgyává tegyük a múzeumokat, úgy, ahogyan a színház, a mozi és más kulturális szegmensek is az általános műveltség részei. Amikor címet kerestem a sorozatnak, akkor találtam rá Kenneth Hudson múzeumteoretikus egy mondatába, ami így szól: a tigris a múzeumban, az tigris a múzeumban, és nem a tigris. Azontúl, hogy ez egy hihetetlenül frappáns fordulat, ráadásul nemcsak angolul, hanem magyarul is működik, remekül leírja a hétköznapi és múzeumi valóság közötti különbséget. Arról nem is beszélve, hogy a tigris egyrészt utal a múzeumok koloniális kontextusára, és ennek kritikája, ami manapság aktuális és fontos téma a múzeumokkal kapcsolatban. Másrészt ez az állat nagyon sok szakmuzeológiát képes összekapcsolni a természettudománytól kedve a művészettörténeten át a kulturális antropológiáig, nagyon sok kontextusban releváns módon szerepelhet. A tigris egy iszonyatosan szép állat, ami persze komoly veszélyeket is rejt, többek között ennek is köszönhető, hogy ma gyakorlatilag a kihalás szélére került, több alfaja ki is halt.
000
Amikor elindult a beszélgetéssorozat, nem gondoltam, hogy majd egy több éves múzeumi gyűjtőkampány lesz a vége. A Nem tigris közösségi projekt ugyanis menet közben született meg. Minden azzal kezdődött, hogy egy ismerősöm küldött egy fotót egy angliai múzeumban található kitömött tigrisről. Ezt megosztottam a beszélgetéssorozat olvasónaplójában, amire többen is felfigyeltek és követték a példáját. Amiből három van, az már gyűjtemény, gondoltam, majd a vicc kedvéért elkezdtem számozni az ajándéktigriseket. Először beírtam, hogy 01, de rájöttem, hogy így csak 99-ig lehet elmenni, ezért inkább három számjegyű sorszám mellett döntöttem. Így vette kezdetét a leltározási munka: a tigrisek ettől kezdve nemcsak leltári számot kapnak (NEM A TIGRIS 001, NEM A TIGRIS 002 és így tovább), hanem egy bevezető szöveget és múzeumi interpretációt, illetve mindig olvasható a beküldő személyes története, a végén a tárgyszavak, illetve a visszaszámolás, hogy hány tigrisre van még szükség, hogy meglegyen a 999. Induláskor pimasz gesztus volt, hogy azt lehet írni tíznél, hogy már csak 980 tigrisre van szükség. Akkor magam sem gondoltam, hogy ennyi tigrist össze lehet gyűjteni. Most már látom, hogy igen. A tigris éve megnyomta az érdeklődést, ahogyan az is, hogy lassan célegyenesbe érünk, és míg a karantén alatt kezdett körbejárni a téma, sok volt az ismétlés, most megint nagyon érdekes és nagyon személyes tigriseket kapok.
Akkor lesz folytatás?
Múltkor megkérdezte tőlem valaki, hogy szerintem más állattal működne-e ez a projekt, mi lesz a másik állat. Én is elgondolkodtam rajta, hogy milyen állat jöhetne szóba, és arra jöttem rá, hogy egyrészt ilyen jolly joker állatot nem tudnék még egyet mondani, az oroszlán túl sok lenne, túlságosan elhasznált. Végül punk módon azt válaszoltam, hogy talán a pingvin, mert egy nagyon furcsa és nagyon összetett lény, van benne is egy csomó olyan felismerhető ikon, kulturális összeolvashatóság, kicsit antropomorf, és nehéz róla eldönteni, hogy madár vagy sem, de nyilván nem esek olyan hibába, hogy egy újabb állatos projektbe vágjak bele, hiszen valójában nem is az állat, hanem a személyes tapasztalatok összegyűjtése a lényeg most is.
002a
De azért nem fordítasz teljesen hátat a tigriseknek?
Nem, készítünk a Néprajzi Múzeum oldalára egy adatbázist, ahol majd lehet böngészni a tigrisek és a történetek között. Tigristár címen. És ott szeretnék elindítani egy kurátori programot, ami arra ösztönzi az embereket, hogy csináljanak maguknak a virtuális gyűjteményből kiállítást. Felajánlunk egy fehér kockát, amiben bárki létrehozhat egy szelekciót, és berendezhet egy virtuális kiállítást. Érdekes kísérlet ez arra, hogy kiderítsük egy közösségi alapon összeállított vitális gyűjteménynek milyen múzeumi lehetőségei vannak.
A tigris azért volt jó, mert könnyű volt hozzá viszonyulni, kapcsolódni, megmutatta nekünk, hogyan lehet mozgósítani az embereket, hogyan lehet hasznosítani azon vágyunkat, hogy elmeséljük másoknak egy történetet. Ugyan ez egy virtuális közösség, mégis van csoportidentitása, van ereje. Egy olyan múzeum számára, ami nem közösségi múzeum, vagyis nem egy városhoz, nem egy faluhoz, nem egy régióhoz, nem egy nemzetiséghez kapcsolódik, hanem egy országos intézmény, a közösségteremtés nagyon nehéz feladat, még akkor is, ha olyan társadalomtudományon alapul, amelynek a közösség fontos alkotóeleme.
Visszautalva az első kérdésre adott válaszodra, külső szemlélőként úgy tűnik, hogy azért nem fordultak el az emberek teljesen a múzeumoktól, vannak nagyon népszerű tárlatok, rendszeresen látni például kígyózó sorokat, ha valaki mondjuk a Hősök tere felé jár, ahol ugye a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok található.
Igen, a szépművészet mindig könnyebben kerül be az emberek látóterébe. A többi szakmuzeológia dolga kicsit nehezebb: ez alól talán a természettudományi és a technikai múzeumok kivételek, hiszen ezek a családok és a gyerekek számára is fontos intézmények. Persze nemcsak Magyarországon, világszinten is megfigyelhető, hogy a színház, a film, az opera és minden más performatív kulturális szegmens mögött a múzeum talán kicsit le van maradva, nincs ennyire beleivódva a hétköznapjainkba.
004a
Múzeumba járni nagyon intim élmény is lehet, sok minden van ránk, a látogatókra bízva, úgy gondolom, hogy mondjuk egy film vagy egy sorozat esetében sokkal könnyebb passzív befogadónak lenni.
Igen, a múzeumokkal kapcsolatban sokkal aktívabb és önállóbb mentalitásra van szükség. Itt – szemben azzal, amikor végigpörgetünk egy netflixes sorozatot – valóban aktívnak kell lenni, oda kell menni, a térben mozogni és gondolkodni kell, ami nyilván egy nagyon komplex dolog. Én nagyon elkötelezett vagyok abban, hogy az embereket tanítsuk múzeumban gondolkodni. A múzeumok egyik célja, hogy bemutassák a világot – például kiállításokra lefordítva. Mi muzeológusok a világot “átnyomjuk” egy tudományos szűrőn, majd megpróbáljuk közérthető, korszerű és élményszerű formában eljuttatni a közönség számára.
A világgal ismerkedünk színházban, moziban, könyvtárban, és itt keres helyet magának a múzeum is. Fontos hogy világot képesek legyünk múzeumi szemüvegen keresztül is látni. Mert ez is nagyon izgalmas. A múzeum nagyon sokféle látványossággal ér össze: például zz áruházak és múzeumok története a 20. században nagyon sok ponton ér össze a virtinkultúrától elkezdve a berendezett enteriőrökig. De vannak közös pontok az állatkertekkel is, melyek ugyancsak egyfajta gyűjtemények, ahol az állatok ugyancsak saját környezetüktől leválasztva, egy mesterségesen létrehozott világban jelennek meg. Ha innen tekintünk vissza a tigrisre, akkor behozhatjuk a cirkuszt is mint látványosságot, de bejöhet a színház, a film, de akár a saját otthon, az otthoni vitrinkultúra is.
Hétköznapi emberként hogyan tudjuk hasznosítani a múzeumi látásmódot, gondolkodást?
Segít az embereknek megérteni azt, hogy a múzeum nemcsak a szép dolgok tárolóhelye, hanem a komplex kulturális jelenségeket mutat be. Megmutatja, hogy a világot mennyiféleképpen lehet szemlélni: teljesen más jelent egy úszósapka a múzeumban és az úszósapka egy bolt kirakatában, utóbbinál vagy elsuhansz mellette vagy megvásárolod, előbbinél nem merül fel, hogy megszerezd, helyette időt és energiát szentelsz például divattörténeti vagy design szempontoknak, a mindennapi praxisnak. Mindez egy egészen másfajta múzeumhasználói attitűdöt hoz magával. Emellett szerintem iszonyúan fontos, hogy az emberek úgy tekintsenek a múzeumokra, mint olyan helyekre, ahol ő tudásuk, az ő élményeik, az ő tapasztalataik, saját tárgyaik ugyanolyan fontosak, mint Napóleon kalapja, Móricz Zsigmond jegyzetfüzete, Széchenyi István felöltője, vagy Presser Gábor kertésznadrágja. Hogy másfél centis, jelentéktelen nyállény, amit a gyerekek szájából húzták ki, ugyanúgy kaphat egy leltári számot mind Madame Tussauds panoptikumában található 150 évvel ezelőtti kitömött állat. Egyik nem jelentősebb a másiknál. A muzeológus, a kurátor pedig az a játékmester, aki segít az összefüggések megteremtésében.
720
A közönséget is aktiváló kampányokban pedig talán az a legfontosabb, hogy aki megtalál és beküld egy tárgyat, egy történetet, a Tigristár esetében egy tigrist, az érezze és tudja, hogy az ő személyes története és gondolkodása alkalmas arra, hogy illeszkedjen egy komplex archívumba. Ebben az illesztésben van fontos szerepe a kurátornak. Ha ezt az archiváló praxist nyitottan és nyilvánosan végezzük, akkor az emberek egymáshoz is tudnak rajtunk keresztül kapcsolódni. Így alakul ki a többszólamúság, ahol minden megszólalásnak súlya van: egyformán fontos, ha egy 10 éves kislány elmeséli, hogy miért rajzolt tigrist, mint amikor egy muzeológus ír egy gyűjteményben lévő tárgyról.
Most, hogy az okostelefonoknak köszönhetően mindig van nálunk egy fényképezőgép, sokkal több mindent örökítünk meg a környezetünkből, lefotózunk érdekes jeleneteket, érdekes tárgyakat, érdekes helyeket, érdekes embereket, legyen szó folyosói, lakóházi üzenetekről vagy egy bizonyos táskamárkát hordó emberektől, és így tovább. Sokan ezeket természetesen meg is osztják mondjuk az Instagramon, sőt, néha külön oldalt is létrehoznak ott ezeknek a képeknek. Ez azt jelenti, hogy egy picit mi is muzeológusok lettünk?
Igen, ez is egyfajta archiválás, öndokumentálás, a múzeumok pedig akkor járnak el helyesen, ha figyelik, mi érdekes és izgalmas az emberek számára, és ehhez kapcsolódási pontokat, átjárást keresnek. A pandémia idején például sokkal intenzívebben használtuk a közösségi oldalakat, mivel nem nagyon volt módunk arra, hogy találkozzunk másokkal, sok mindent ott osztottunk meg, erre a tendenciára pedig nagyon sok múzeum reagált is. Nálunk például elindult a #karanténtárgyak kampány, aminek keretében arra kértük az embereket, hogy küldjenek nekünk olyan tárgyakat, amelyek a megváltozott hétköznapokhoz kapcsolódnak. Az elküldött képek és történetek először csak a virtuális közegben léteztek, hiszen elektronikus formában kell eljuttatni azokat, de így is jól működtek, egyben ki is jelöltek egy olyan kutatási terepet, amelyről aztán tárgyak be is kerültek a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe.
092
Ahogyan írtad az egyik bejegyzésedben, a múzeumi gyűjteményekben a kortárs tárgyak és tapasztalatok, a tömegtermékek és a sorozatgyártott tárgyak simán megtalálják helyüket, de hozzátetted, a munka során az egyik legnagyobb dilemmát viszont ezeknek a múzeumi feldolgozása jelentette.
Igen. Ha például egy üzlet a kínálatában jelen van egy tigris, ezt valaki lefotózza, az szuper, de nem elég, mert ezt én is látom. Azzal tudok kortárs jelenségekkel foglalkozó muzeológusként valamit kezdeni, amiről tudom, hogy a beküldő is gondola valamit, és ezt megfogalmazza. Hiszen ez már egy kortárs tapasztalat. Az, hogy a vásárló és a konzumkultúra a tigriseken keresztül összetalálkozik, lehet édes vagy keserű, elutasító vagy rajongó, vagy kár semleges, de mindenképp “valamilyen”. A lényeg, hogy értsem, hogy ember és tárgy, egyén és jelenség hogyan kapcsolódnak egymáshoz- Amikor valaki elküld egy tárgyat egy szubjektív archívumba, de nem írja le a történetét, a személyes viszonyát, nem tudom, mit gondola a tárgyról vagy jelenségről, nekem miért kellene ezt megtennem helyette? Tudom, látom, hogy gondolhatnék róla valamit, de ha hiányzik az alapgondolat, amire reflektálhatok, akkor megbillen a kutatói és múzeumhasználó közötti egyensúly.
Természetesen mindig vannak kivételek: ha egy kép olyan nézőpontból készül, hogy szöveg sem kell a történetmeséléshez, akkor azért szívesen illesztem a gyűjteménybe. Érkezett például egy “különös” vizuális archívumból egy kép, amin egy 19. század végi múzeumi jelenet látható Madame Tussauds panoptikumából: ennek annyira összetett a vizuális és gondolati tere, ráadásul nekem amúgyis fejlövésem ez a 19. századi, korai múzeumi beszédmód, hogy egyszerűen képtelenség volt, hogy kimaradjon. Annak ellenére hogy nem kaptam szöveget a képet, csináltam egy mikrokutatást, és bekerült a Tigristárba. Ezt nevezem kuraátori döntésnek és hatalomnak. Amikor már nemcsak egyetlen képet, hanem egy archívumot is látok a szemem előtt. De ilyen posztok csak ritkán fordulnak elő.
831
Minden egyes tárban szereplő tigrishez te írsz szakmai kommentárt?
Van, hogy csak egyetlen mondatot, néha hosszabban is, mert fontos, hogy elhelyezzem az addigi gondolati térképen. Ennek nemcsak olyan szerepe van, mint régen a tévébemondónak, hanem arról is szól kicsit, hogy aktiváljam az olvasókat: kérdésekkel, továbbgondolható részletekkel. A három év alatt már több, mint 750 tagja van a Facebook-csoportnak, és nagyon jó látni, hogy a csoportban lévő emberek miként olvassák és inspirálják egymást, mit tekintenek érdekesnek mások történeteiből, mire kérdeznek rá, hogyan válnak aktív olvasóvá. Miután már több mint 900 tigris van a tárban, a posztokba vagy a kommentárokba mindig hozok példákat a régebbiekből, amivel az új olvasókat inspirálom, a régi törzstagokat meg újra aktiválom. Meg próbálok kedvet csinálni a kereséshez, a régi posztok olvasásához is.
Beszéltünk arról, hogy nem minden tag tigrismániás, de azért egyre többen vannak a gyűjtők. Mi az, ami ennyire megfog minket a tigrisekben?
Antropológusként azt mondanám, hogy az egzotikum, legalábbis európai szemszögből nézve, másrészt a tigris semmi mással össze nem téveszthető külseje: nagyon erős a testében, a felépítésében és a mintázatában a dekor. Az ázsiai kultúrák jelentős részben a tigrisnek, a testrészeinek csodálatos gyógyító erőt tulajdonítottak, a karmából, a szőréből, a csontjából, a fogából amulettet készítenek vagy gyógyszerbe keverik. Mágikus erőt tulajdonítanak neki. Úgy tartjuk továbbá, hogy a tigrisnek nincs természetes ellensége az állatvilágban. Csak az ember.
És ők lettek a természetvédelem és a környezetvédelem egyik zászlósfaja, pandai magasságokban vannak, ha lehet ilyet mondani.
Igen. Már több alfaja kipusztult. Vadászat, kereskedelem miatt, az élő környezet radikális pusztulása miatt. Ezzel persze a tigris nincs egyedül, de amiatt, hogy nagyon dekoratív, nagytestű és vad, amiatt, hogy szép, talán túlságosan is szép, egyszerre lett roppant veszélyeztetett, egyben az állatvédő kampányok szimbolikus állata is.
852_perzsa táblakép
A jellegzetes külső jegyek pedig rengeteg ruhán és kiegészítőn köszönnek vissza, miközben nem is feltétlen gondolunk bele, hogyan hódították meg a tigrisek a divatipart.
A gyarmatosítók idegen tájakra mentek, a zsákmányként elejtett tigriseket különböző halmazállapotban – kitömve vagy bőrként – hazahozták, az európai kultúrában ez nagyon egzotikus termékké vált. Nem kell hozzá sok fantázia, hogy belássuk: a dekorativitásra ráharapott a divatipar.
Nemcsak a tigris-, hanem úgy az állatmintáknak általában nagyon sokat változott idővel a jelentése.
Ma gyakran tekintik közönségesnek az állatmintát, de egyben mégis nagyon menő is. Ez a párhuzamosság hihetetlenül érdekes. Egyszerre elit és populáris. A magyarázat nincs nálam, ezt egy divatszakember biztos lényegesen jobban kifejtené.
Ismét visszautalnék az egyik posztodra. Egy bejegyzésben megjegyezted, a tigrisekkel kapcsolatos kulturális logikában gyakorta jelennek meg genderszempontok.
Igen. És itt valóban a társadalmi nemre gondolok, és nem arra, hogy egy-egy jelenség esetében fontos-e, hogy a képen vagy a jelenetben látható tigris hím vagy nőstény. Hiszen általában nem is tudom megállapítani. De amikor a tigris szereppé vagy metaforává válik, akkor nagyon színes közeget teremt: lehet vad, szexi, csábító de mégis bűbájos, szelíd nősténymacska vagy – szexuális értelemben is – ragadozó hím. Vannak a tárban például filmplakátok, amin lehet támadó vagy védő, megmenthet dzsungelbe tévedt egzotikus nőt (ez egy nagyon erős filmes toposz), támadhat férfira, aki aztán legyőzi hősként a vad állatot. Versengő férfiak? De idézhetem az indiai istennőt, Durgát, akit sokszor egy tigrise lovagolva ábrázolnak, és ezt a tigrist nehéz nőnek látni. Tehát a vadság és az erotikus kisugárzás lényegében mindkét nemet megszólaltathatja, de ilyenkor inkább humanizált tulajdonságokról van szó, és nem szó szerint a tigrisről.
Az elmúlt három év során mi volt még érdekes ráeszmélés számodra?
Hogy az emberek mennyi szelídséget tulajdonítanak a tigriseknek. És az is érdekes volt, hogy mennyire nyitottak a csoporttagok a tigris kreatív és művészi megfogalmazására: William Blake-től kezdve Milnén át az irodalmi változatokra, de a film- vagy a színművészetet is említhetném a képzőművészet mellett. És elképesztő hogy a csoport gyűjtő tagjai milyen érzékenységgel és finomsággal szúrják ki a legeldugottabb helyeken, gyakran láthatatlan tigriseket. A 21 gramm című film egy rövid epizódjában, egy motelszobában a falon szereplő festményt, ahol még azt is kinyomozta a gyűjtő, hogy ez a kép ma milyen múzeumban látható a valóságban, és arról gondolkodik, hogy miért szerepel itt szimbólumként. Ez csodásan mutatja, hogy egy kitartó projekt abszolút kondicionálja a résztvevőket a nézésre, a gondolkodásra, a kutatásra. És már ott is vagyunk a lényegnél: mire jó a múzeum. Én rengeteget tanultam erről az elmúlt három évben.
2022 a kínai horoszkóp szerint a Víz Tigris éve, de az, hogy pont ekkor ér végéhez a Nem a tigris! kampány, az a véletlen műve, ha jól tudom.
Igen, teljesen. Egyrészt nem terveztem, hogy ilyen komoly archívumot építünk, csak egy blikkfangos ötletnek indult mindez. Nem gondoltam, hogy tényleg összegyűlik a 999 tigris, azt pedig főleg nem, hogy a Tigris évében lesz teljes a gyűjtemény. Tavaly teljesen véletlenül vettem észre, hogy ez az év a Tigris éve lesz, és döbbenten vettem észre, hogy ez a múzeumi gyűjtőkampány befejezésével is egybeesik. De most már mindegy is, hogy véletlen, vagy nem. Annak azonban határozottan örülök, hogy nem idén kezdtük, tehát nem a Tigris éve a kampány apropója. Szerintem sokkal hígabb lenne.
Ami még múzeumi szempontból izgalmas, ahogy igazi tigris-nagyhatalommá váltunk. Szinte minden múzeumi kérdésre tudnék ma már tigrisekkel válaszolni. És az is izgalmas, hogy a csoporttagok tigrisei a Néprajzi Múzeum gyűjteményében eddig rejtett tigriseket is sokkal jobban láthatóvá tette: a kampány elindításakor alig szerepelt 10 tárgy mellett a tigris tárgyszó, ma már mindig bekerül. A múzeum gyűjteményeinek költözése során, amikor minden tárgyat kézbe vet gyűjteménykezelő és muzeológus, egyre több tigrist vettek észre, ami addig nem szerepelt a leírásokban. De ma már kondicionálta a szemüket a Tigristár és a múzeumi gyűjtőkampány. De ez nemcsak a Néprajzi Múzeumra, hanem más múzeumokra is igaz. Nagyon komoly tigrisvadászokat termelt ki a kampány, akár a vidéki múzeumokban is. Például a napokban került ki a Facebook-oldalra egy szék a Néprajzi Múzeum bútorgyűjteményéből, aminek a deszkájába bicskával van faragva négy állat, többek között egy tigris. Erről gondolkodás és vita is kialakult. De az Ázsia-gyűjteményben is voltak olyan szobrok, ahol a figura ruháján például látható egy tigrisfej, fontos, van is jelentése, de a tárgyleírásban és a motívummutatóban nem szerepelt. Ma már igen, tehát ha rákeresünk a tigrisre, akkor ezt a találatot is megkapjuk. Tehát a virtuális gyűjtés a Múzeum tárgygyűjteményének leírására is hatást gyakorolt. És ez szerintem nagyon jó.
