A műkereskedelem alapvetően nem olyan téma, amiről csak úgy felcsap az ember egy könyvet, pláne, ha a művészettörténethez, a képzőművészetekhez is jobbára csak laza szálak kötik. Velem legalábbis ez a helyzet, mégis, néhány hete, mikor felfedeztem magamnak Martos Gábor Önarckép Nyaklánccal – Női alkotók a műkereskedelemben című könyvét, ajánlója alapján arra jutottam, ezt érdemes elolvasni. Jelentem, megtörtént, igazam volt, most pedig azt is leírom, miért jó ötlet a kifejezetten mutatós borító alá kukkantani.
Martos Gábor: Önarckép Nyaklánccal – Női alkotók a műkereskedelemben
A könyv tehát a műkereskedelemről szól, ezen belül is azt vizsgálja és tárja elénk, miért van jóval kevesebb női művész, vagy legalábbis miért ismerünk sokkal kevesebbet, mint férfit, és akiket ismerünk, azoknak az alkotásaik miért csupán töredékét érik a férfi alkotókéhoz képest. Ez egy olyan téma, amibe azt hiszem, úgy igazán bele sem gondolunk, ám az az általános bérkülönbség, ami a munkaerőpiacon jellemzi a férfiakat és nőket, bizony a művészvilágot sem kíméli, és nem kímélte sosem. Mi több, a nők lehetőségei, esélyük arra, hogy elismert művésszé váljanak, mindig is jóval alacsonyabb volt, ha nem épp szinte semennyi. Mi mutatja a legjobban mindezt? Szinte bármely mai kiállítás, gyűjtemény, árverés, amelyen borítékolható, hogy az alkotások döntő többsége férfi alkotók kreativitását dicséri, vagy csak egy random iskolás rajztankönyv, amiben biztosan ott lesz Michelangelo, Monet, Manet, Rubens, Van Gogh, Picasso és Munkácsy is (csak hogy ugráljak egy kicsit a történelem időegyenesén), ám női alkotók közül jó, ha feltűnik Frida Kahlo, Tamara de Lempicka vagy még mondjuk Marie Antoinette kedvenc festőnője, Louise Élisabeth Vigée Le Brun, de rajtuk kívül sokkal többet talán megnevezni sem tudnánk hirtelen.
A nő korábban fejlődik, de teljes férfiú-érettségre sohasem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad, és soha a művészetet és tudományt előre nem viszi.
E bicskanyitogató kijelentést nem mástól, mint Madách Imrétől idézi a könyv, aki akadémiai székfoglaló beszédében summázta az egybegyűlteknek véleményét, ami híven tükrözte a korát és a korábbi korokat is meghatározó általános nézetet – itthon és világszerte.
Alkotó és női alkotó
Már maga az is elgondolkodtató, amiről a könyv részletesen ír, hogy miért tesszük ki a „női” jelzőt akkor, ha történetesen egy nőnemű művészről van szó, és miért egyértelmű, hogy a szakmai meghatározás férfit jelöl, ha csak annyit írunk le: művész. Persze ugyanezt elmondhatnánk bármely más szakmára is, gondoljunk csak a tanár-tanárnő, doktor-doktornő párosokra. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekes Simone de Beauvoir könyvben idézett megállapítása, miszerint „A nőt a férfihoz képest szokták meghatározni, és jellemezni, a férfit nem a nőhöz viszonyítva; ő a lényeges, a nő a lényegtelen. A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nő a Másik.” Tudjátok, az oldalborda.
Az pedig szintén elgondolkodtató, ami nyelvhasználatunkban a mai napig jelen van, még ha fel sem tűnik: ha a (férfi) orvost úgy szólítom meg, doktor úr, azzal a tiszteletet adom meg neki, míg ha a női orvost úgy, doktornő, akkor csupán egy nemét jelző szót használok.
Művészjogi aktivisták már régóta igyekeznek tenni érte, hogy a kortárs és korábbi korok nőművészeit egyaránt az az elismerés és értékelés vegye körül, mint férfi társaikat. Hogy milyen megmozdulások voltak e téren, azt kiváló alapossággal tárja elénk a könyv, én most csak egyet emelnék ki közülük, az 1985-ben alapított Guerilla Girls művészcsoportot és annak lenti plakátjának üzenetét: „Meztelennek kell lenniük a nőknek ahhoz, hogy bejussanak a Metropolitan Múzeumba? A Modern Gyűjteményben az alkotók kevesebb mint 4 százaléka nő, de az aktok 76 százaléka nőnemű.”
„…a kánon nem azért van tele férfi művészekkel, mert ők jobbak lennének, hanem azért, mert az oktatás, a művészeti intézmények struktúrái vagy akár a nemek közötti hatalommegosztás megakadályozták a nőket abban, hogy a férfiakkal azonos esélyekkel tanuljanak, fejlődjenek, illetve illeszkedjenek be a művészeti világba” – írja a szerző, utalván Linda Nochlin művészettörténész megállapításaira. Mint olvashatjuk, a nőknek az 1800-as évek végéig tiltották a meztelen modell utáni ábrázolást – már akkor, amikor már egyáltalán betehették a lábukat egy műterembe úgy, hogy a vászon alkotásra termett oldalán foglalhattak helyett. Kimaradtak így a mitológiai, vallási témájú jelenetek készítéséből, portrékat, tájképeket festhettek, és azokat sem akármivel. Az olajfesték férfias volt, a hölgyekhez úgy ítéltetett, jobban illik a pasztell és akvarell, az pedig, hogy ők mit gondoltak minderről, nyilván senki sem kérdezte meg.
A könyv számos, évszázadokkal korábbi és évtizedekkel későbbi hasonló példákat sorakoztat fel arról, miként korlátozták a nők lehetőségét, hogy művésszé váljanak. Még a maga korában oly modern és haladó Bauhaus alapítója, Walter Gropius is úgy vélte, bár iskolájába bárki jelentkezhet korra és nemre való tekintet nélkül, azért a nők inkább csak a textiltermékekkel foglalkozzanak, hisz a kézműves területek túl nehéz fizikai munkával járnának a nők számára. Igaz, mit várunk attól, aki szerint – a könyvben is olvasható – a nők nem tudnak olyan jól három dimenzióban gondolkodni, mint a férfiak.
Hogy mennyire mérhető, számokkal világosan kifejezhető különbségek vannak a női és férfi alkotók elismertsége között, azt jól mutatják a könyv lapjain elénk tárt adatok arról, milyen árakon keltek el műalkotások az elmúlt években. A világ legdrágább műalkotása ma Leonardo da Vinci Salvator Mundi (A világ megváltója) festménye, aminek vételára egy 2017-es árverésen 450 312 500 dollár volt (akkor 119,462 milliárd forint), míg a jelenlegi legdrágább, nő által készített műalkotás Georgia O’Keeffe Csattanó maszlag/Fehér virág No. 1 festménye, amiért 2014-ben fizettek 44 405 000 dollárt (10,777 milliárd forintot).
A legdrágábbak: Leonardo da Vinci Salvator Mundi (A világ megváltója) festménye és Georgia O’Keeffe Csattanó maszlag/Fehér virág No. 1 festménye
A több mint tízszeres árkülönbség önmagában is döbbenetes, hát még, ha hozzávesszük, hogy egy Jason Bailey nevű elemző adatai szerint ezért az egyetlen da Vinci-alkotásért 81,8 millió dollárral többet fizettek, mint az elemző által legfontosabbnak tartott háromszáz (!) női művész legdrágább alkotásáért összesen, beleértve O’Keeffe festményét is. A különbségek tetten érhetők a világ bármely pontján, a szerző számtalan konkrét példát tár elénk aukciós házak adatait ismertetve.
A könyv azonban távolról sem egy száraz adathalmazból álló vaskos kötet, rengeteg történelmi érdekességet ismerhetünk meg, művészettörténeti eseményeket tár elénk, és számos olyan női alkotó nevét, akikről talán még sohasem hallottunk. Illusztrációban sincs hiány, rengeteg műalkotás fotóját találjuk a könyvben, ami még inkább segít befogadni és megérteni a leírtakat.
