Szabadidő

A szemérmes polgári családok kikészültek a terhes nők látványától – ilyen volt nőnek lenni a századfordulón

Legújabb könyve aprópóján Szécsi Noémi írónő segítségével jártuk körbe, milyen lehetett a sokra tartott századforduló korában magyar nőnek, úrinőnek, cselédnek, orvosnőnek, vagy épp az első magyar nőjogi harcosok és vállalkozók egyikének lenni. A sok fejlődés és változás ellenére összességében annyira mégsem fényes és felemelő a tablókép. Interjú.

Korábban olyan nagy sikerű történelmi regények szerzője volt, mint az Európai Unió Irodalmi Díjával jutalmazott Kommunista Monte Cristo vagy az 1848 után emigrációba kényszerülő, egykori forradalmár magyarok életét feldolgozó Nyughatatlanok, újabban pedig hiánypótló nőtörténeti, ismeretterjesztő könyveket ír a 43 éves írónő, Szécsi Noémi. Előző két kötetükben alaposan és szórakoztatóan mutatták be szerzőtársával, Géra Eleonóra történésszel mindazt, ami két háború és a diplomáciai bonyodalmak közé általában nem fér bele az iskolai történelemkönyvekbe: azt, hogy miként zajlott a nők élte, hogyan teltek egy budapesti úrinő, az akkori családok hétköznapjai a reformkor végétől az első világháborúig. Noémiék elmesélték többek között, hogy hogyan tisztálkodtak, szépítkeztek, vásároltak, szerettek, szórakoztak és nevelték gyermekeiket szépanyáink, akik sokszor ugyanazokkal a problémákkal küszködtek, mint mi.

Szécsi Noémi legújabb kultúrtörténeti kötete, a Lányok és asszonyok aranykönyve most kimondottan a sokak által kedvelt vagy épp bálványozott századforduló korszakára fókuszál. Az első világháborúig a béke és a viszonylagos jólét jellemző erre a korra. Nem forrong a politika, virágzik a polgári Magyarország és a szecesszió, a színházi világ, fogalom a pesti kabaré, Gustav Mahler az Opera igazgatója. Budapest világváros, zajlik az élet a mulatókban, a kaszinókban és a legendás kávéházakban, elindul a Nyugat folyóirat, fejlődik a hazai orvostudomány, az ipar, a gasztronómia, és letesszük még a fogyasztói társadalom alapköveit is. De mit jelentett a szépség, az egészség, a termékenység és a szexualitás a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben, ami rengeteg változást hozott a nők életében is? Erről beszélgettünk a szerzővel.

A könyvedből kiderül, hogy más országokhoz képest a századforduló évtizedeiben Magyarországon viszonylag alacsony volt a férjezetlen nők aránya. Sok jóra nem számíthatott a nő, aki nem volt házas?

A házasság bizonyos értelemben kényszer volt akkoriban. Egy nőnek, ha nem dolgozott – márpedig a középosztálybeli nő jellemzően nem dolgozott –, a házasság lehetett szinte az egyetlen megélhetési lehetősége. Ha férjhez ment, legalább annyi mozgástér és szabadság megadatott neki, hogy lehetett saját háztartása. Viszont ha egyedülálló maradt, élete végéig kiszolgáltatottan, megtűrt vénkisasszonyként élt például a fiútestvére vagy valamelyik rokona családjában, esetleg kettesben az özvegy anyjával. Ezen a ponton empátiával kell szólnunk a korabeli – középosztálybeli – férfiakról is, akik csak akkor házasodhattak, ha ehhez kellő anyagi tőkével rendelkeztek. Sokszor ezért nem tudták elvenni a fiatalkori szerelmüket, és csak viszonylag későn, a harmincas, negyvenes éveikben nősülhettek, mert eddigre emelkedtek kellően magasra a hivatali ranglétrán, vagy építették ki a jövedelmező orvosi, illetve jogi praxist. Ha e téren több döntési lehetőséggel is rendelkeztek, a házasság kérdése ugyanolyan nyomasztó lehetett a férfiak számára is.

Szécsi Noémi (Fotó: Czvitkovits Judit)

A nők munkavállalását tekintve tényleg viszonylag szűk volt a mozgástér. Például az 1880-as népszámlálás szerint több mint egymillió földműves és napszámos nő tevékenykedett, 300 ezer volt a cselédek száma, továbbá lehettek eladónők, és volt pár ezer bába, tanítónő, nevelőnő, néhány száz apáca és 60 bordélyház-tulajdonos.

Ha tetszik, ha nem, az első magyar női vállalkozók között ott találjuk azokat az egykori prostituáltakat, akik bordélyház-tulajdonosok lettek, akárhogy is nézzük, ők is taposták ki nekünk az utat. Az emancipáció egyik úttörője, Veres Pálné nem tartotta magát feministának, de a nők oktatásának propagálójaként sokat tett azért, hogy 1896-ban az első gimnáziumok és egyetemek kapui is megnyíltak a nők előtt. A későbbi feministák, egyben az első magyar nőjogi harcosok, mint Glücklich Vilma vagy Bédy-Schwimmer Rózsa, sokat küzdöttek azért, hogy egyre több nő tanulhasson és állhasson munkába, és ne csak az említett, nagyrészt alacsonyabb megbecsülésű, hanem a diplomás, értelmiségi hivatásokat is űzhessék. De ugyanúgy támadták a korabeli házassági piac működését, ahol a nő kizárólag áruként, mint egy darab hús volt jelen. A nők lányként az apjuk, a házasság után pedig szó szerint a férjük tulajdonát képezték.

A kor különös ellentmondása, hogy a nőknek szinte kötelességük volt a testüket felajánlaniuk a férfiaknak, a gyerekeikkel szemben viszont ezt már kevésbé tehették meg. Az úrinők például miért nem szoptattak?

A középosztálybeli nő abszolút a dísztárgy státuszában volt a századforduló környékén. Jobban belegondolva, ez a feleségtípus még mindig létezik, ma Magyarországon is, amikor a nő elsődleges feladata, hogy más státusszimbólumok mellett ő is látványosan mutassa, erősítse a férfi társadalmi pozícióját. Persze a századforduló környékén is volt olyan felső középosztálybeli nő, aki lázadt a „csinos kiegészítő” szerep ellen. Ennek például a gyermekek szoptatása volt az egyik módja. De még így is sokáig kigúnyolták azokat a nőket, akik megtehették volna, mégsem fogadtak fel szoptatós dajkát. Érdekes összehasonlítás, hogy mára ennek pont a másik végpontjáig jutottunk, mikor azokat a nőket bélyegzik meg, akik nem tudnak, vagy valamiért nem akarnak szoptatni.

A századfordulón már maga a terhes nő látványa is tabunak számított, a nagy hasukkal gyakorlatilag elbújtak a világ elől. Miért lehetett ennyire felkavaró az „áldott állapot” és látványa?

A terhes nők igazán szinte csak a 20. század második felétől látszanak. Szűz Máriát leszámítva alig ábrázoltak terhes nőket, nem látjuk őket az újságokban sem, a 19. században pedig valamiért különösen kikészültek a várandósság látványától. Én magam is gyűjtök régi fényképeket, és olyan családi fotó, amelyen állapotos nő szerepel, még a harmincas-negyvenes években sem jellemző, amikor már hétköznapi lett az amatőr fotózás. Ebben talán a hippikorszak lányai hozhattak igazán nagy fordulatot, akik várandósan is büszkén mutogatták a hasukat. Innen jutottunk el oda, hogy ma már kifejezetten divat, hogy a nők profi terhesfotókon örökítik meg a várandósságukat. A történelem során a legtöbb korban, főleg a századforduló idején hatalmas tabu volt a nő szexualitása, így a terhessége is, ami ékes bizonyítéka volt annak, hogy ő is él nemi életet.

Fotó: Czvitkovits Judit

Ezek után nem csoda, hogy a terhes cselédlányokat azonnal elbocsátották a háztól. Mi lett velük, miután utcára tették őket?

A szemérmes polgári családokban természetesen senki sem beszélt arról, hogyan kerül a nő hasába a kisbaba, főleg nem akkor, amikor már nagyobbak lettek a gyerekek, és az egyre idősebb anya sem volt folyamatosan terhes. Így elég nagy gondban lehettek a szülők, hogy mit mondjanak a gyerekeiknek, miközben hirtelen látványosan átalakult a szolgálólány teste. Mai szemmel valóban erősen idegborzoló jelenség, hogy még a cselédtörvény is rögzítette: a munkaadóknak joguk van elbocsátani a teherbe esett háztartási alkalmazottat. Sok cselédből akkor lett prostituált, mások hazakullogtak a falujukba, a szerencsésebbje ott férjhez ment, majd a balkézről származó gyereket utána együtt nevelték a többivel. Főleg azok a lányok tudtak így továbblépni, akiknek volt egy kis megtakarításuk, nagyon szépek és/vagy dolgosak voltak. Paraszti közösségben a nő nagy munkabírása rengeteget számított akkoriban.

A könyv talán egyik legmegrázóbb tanulsága, hogy azokban az évtizedekben mindennapos lehetett az Édes Annából is ismert jelenet, amikor az úrfi megerőszakolja a naiv cselédlányt. Beszélhetünk arról, hogy ebben a korban jellemző volt a tömeges nemi erőszak?

A cselédeknek valóban ezt is szó nélkül el kellett tűrniük, nem mehettek panaszra senkihez. Sok művében ír például Bródy Sándor is olyan nőkről, akiket zaklatnak. Egyik drámája, A tanítónő is arról szól, hogy a főszereplőt a környezetében az összes férfi szexuálisan zaklatja. Nem lehet azt mondani, hogy Bródyban nincs empátia hősnői felé, mégis sokszor ő is romantizálja a nő, különösen a cselédlányok elleni erőszakot. Például több novellájában is leírja, hogy amikor a nő ellenáll, az a férfi számára csak még izgalmasabbá teszi a helyzetet. A cselédlányok a századforduló környékén olyan alacsony szintre sorolódtak a társadalomban, hogy bármit is állítottak volna, senki sem hitt volna nekik. Sajnos még ma is sokszor elhangzik a bíróságokon és úgy általában, hogy biztosan a nő idézte elő a helyzetet a kihívó viselkedésével.

A kor felfogása szerint egy nő csak a két véglet valamelyike lehetett: a családja és a gardedámok által erényeivel együtt szigorúan őrzött úrilány, a madonna, vagy a romlott nő, a cseléd, a prostituált. Miért lehettek ilyen élesek a különbségek?

Ha a test felől nézzük a korszakot, hamar kidomborodik, hogy a nők testét, főleg a szegényebbekét minden lehetséges módon kihasználta a társadalom. Az alsóbb osztályokban nyilván a férfiakét is. A dolgozó nőknél ott volt még a szoptatós dajkaság intézménye is, a zaklatást és az erőszakot pedig már említettük. Amikor a kor társadalomkritikusai vagy a kommunisták arról beszéltek, hogyan szipolyozták ki az alsóbb osztályokat, nagyon ritkán emelték ki a nőket, pedig ha valaki végletesen ki volt zsákmányolva, azok ők voltak.

Fotó: Czvitkovits Judit

A nőknek ez a fajta kiszolgáltatottsága, és most elsősorban a cselédekre gondolok, meddig tartott ki? Ezt is elsöpörte az első világháború?

A háború valóban hatalmas emancipációs robbanást hozott. Mivel a férfiak elvonultak a frontra, máshol és másképp lett szükség a nőkre, a nők munkaerejére, akik sok téren sokat léptek előre. Utána a férfiak hiába próbálkoztak, nagyjából olyan sikerrel jártak, mintha vissza akarták volna nyomni a tubusba a fogkrémet.

Mindeközben távolról sem arról volt szó, hogy a szegény cselédlányok kárára milyen jól éltek az úrinők. Az életük ugyan lényegesen könnyebb és kényelmesebb volt, ám miután szűzen férjhez mentek, mint a Jadviga párnájában, az uraik őket nagyrészt a nászéjszakán erőszakolták meg.

A kutatásaim rácáfoltak a közhelyre, nem igaz, hogy szépanyáinknak nem voltak szexuális igényeik és vágyaik. Hugonnai Vilmához például viszonylag sok nő fordult a problémával, hogy nincs vagy nem elég kielégítő a szexuális élete. Mindeközben a doktornő azt is lejegyzi, hogy azok sincsenek kevesen, akik valamilyen rejtélyes nőgyógyászati betegséget növesztettek maguknak, hogy a férfi közel se tudjon férkőzni hozzájuk.

Ezek szerint a kamaszlányok kollégiumi, fülledt hálótermi világa sem csak a korabeli, férfiak által írt pornóponyvák fantáziavilágában létezett?

Kóbor Noémi naplóját, amit szintén feldolgoztam és többször is idézek a könyvben, erre például egy erős bizonyítéknak tekintem. A szerző – Kóbor Tamás író, hírlapíró lánya – anyahiánytól szenvedett, és nagyon fontos volt számára a női barátság. Egy lánynevelő intézetben lányok között kialakuló szerelmi háromszöget ír le. Amikor elkezdtem olvasni, azt gondoltam, hú, ez milyen izgalmas, valaki tényleg leírja a kamaszlányok szexuális vágyait és próbálkozásait, ez tényleg nem csak az irodalom és a férfifantázia szintjén létezett. Persze a korabeli pornográf művekkel szemben inkább a tizenéves diáklányok közti érzelmi viszonyokat írja le.

A nemi életet viszont nagyban aláásta, hogy akkoriban nem csak Ady Endre volt szifiliszes. Jól értettem a könyv alapján, hogy valamilyen módon az egész társadalom szenvedett tőle?

Nem egy történet zajlott úgy, hogy a férfi összeszedte a vérbajt a bordélyházban, majd továbbadta a feleségének, és később a gyerekük is szifilisszel jött világra, aztán egész életében szenvedett a betegségtől. Gyógymódot csak a 20. század húszas éveiben találtak, a szifilisz ezzel megszűnt társadalmi probléma lenni. Ha ma elolvassuk egy 19. századi férfi életrajzát, a szifilisz rendszerint valahol meg fog jelenni benne, főleg ha az illető valamilyen titokzatos, utólag diagnosztizálhatatlan módon halt meg. Visszatekintve az embernek ettől olyan érzése van, mintha akkoriban az egész társadalom meg lett volna fertőzve. Mindeközben tudunk olyan tudatos férfiakról is, akik éppen ezért kerülték a prostituáltakat, az önmegtartóztatást választották, és fiatalon házasodtak. Persze mint akkoriban minden nemi betegség, a szifilisz terjedésében is az alsóbb osztálybeli nők „szennyes testét” jelölték ki bűnbaknak, mintha ők a semmiből hozták volna létre és terjesztették megszállottan a betegséget.

Fotó: Czvitkovits Judit

A könyvedből az is világosan kirajzolódik, hogy milyen sokat fejlődött az orvostudomány az elmúlt 100-120 évben. Ebben nagy segítség volt, hogy feldolgoztad az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma rendelési naplóit. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel az anyaggal?

A tudósok, akik korábban foglalkoztak Hugonnai Vilmával, mind ismerték, átlapozták ezeket a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum levéltárában, csak épp valamiért nem találták őket elég érdekesnek. A rendelési napló lényegében táblázatokból áll, minden ember egy csík: neve, kora, lakcíme, mi a panasza, erre a doktornő mit javasolt neki, a páciens mennyit fizetett és meggyógyult-e stb. Ahhoz valóban kell az írói fantázia, hogy az ember az adatok mögé képzelje az akkori tipikus sorsokat és arcéleket. A rendelési naplók bejegyzéseiből nem egyszer máig érezni a döbbenetet, hogy a doktornő megállapítja a terhességet, majd utána mindenki áll a rendelőben lefagyva. Például van egy olyan bejegyzés, amikor be is írja: „nem lehet semmit tenni” – ez bizonyára a páciens kérdésére adott válasz.

Jól vettem észre, hogy Hugonnai Vilma túl sok egészségügyi problémát nem tudott érdemben megoldani?

Én sem látom, hogy túl sok csodás gyógyulás történt volna nála, de az orvostudomány diadalai jellemzően ma sem a háziorvosi rendelőkben történnek. Általában Hugonnai Vilma is továbbirányította a komolyabb, bonyolultabb eseteket a nagynevű, klinikákon rendelő férfi nőgyógyászokhoz, akik operáltak is. Kényszerűségből akkor sok tekintetben még csak kísérleteztek a betegeken, pláne, ha a pszichés betegségekre gondolok, elég eszköztelenek voltak bizonyos problémákat illetően. Viszont bizonyos meddőségi problémákat műtéti úton már egész progresszíven tudtak kezelni. Amit szintén fontos megemlíteni, hogy a századfordulón indul a Semmelweis-kultusz, vagyis Semmelweis Ignác tanainak köztudatba emelése. Noha a nőgyógyászt a maga korában nem ismerték el, elmeháborodottan hunyt el tisztázatlan körülmények között egy tébolydában, a századfordulóra az általa előírt fertőtlenítési szabályokat már az egyszerű bábáknak is tanították. Ez pedig azt jelenti, hogy valójában a 19. század végén, a 20. század elején kezdődik az anyák megmentésének korszaka.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése