Ők a valódi emberek a 2022-ben Oscar-jelölt filmek szerepei mögött

Idén a fikció dominálja az Oscar-gálát, legalábbis ezt a következtetést vonhatjuk le, ha végigtekintünk a jelöltek listáján. A legnagyobb esélyesnek számító A kutya karmai közt, illetve az őt követő West Side Story, a CODA, a Ne nézz fel! vagy épp a Dűne is fikciós alkotás, és ugyan a hét Oscarra jelölt Belfast igaz történet, a rendező gyerekkora alapján készült, mivel Kenneth Branagh szüleit és nagyszüleit senki sem ismeri, nem igazán vonatkoznak rá az életrajzi filmek olyan szabályai, hogy a színészeknek legalább egy kicsit hasonlítaniuk kell azokra, akiket alakítanak. Ennek ellenére idén is kiszúrhatunk néhány híres embert újrakreáló alkotást a jelöltek között.

Kristen Stewart – Diana hercegnő (Spencer)

Mi már tavaly szeptemberben, a film velencei világpremierje után megmondtuk, hogy Kristen Stewart megérdemelné az Oscart Diana hercegnő megformálásáért, és úgy tűnik, hogy a szakértők is így gondolják: a Spencer egyetlen Oscar-jelölését Kristen Stewart kapta, aki ennek ellenére egyáltalán nem esélytelen a díjra sem. A chilei Pablo Larraín rendező azért rá gondolt a szerep kapcsán, mert Dianát rejtélyes, kissé kiismerhetetlen figurának tartja, és úgy érezte, Stewart vissza tudná adni ezt. A színésznő persze megijedt, hogy a földkerekség egyik legismertebb emberének bőrébe kell bújnia, de nem sokat habozott.

Felkészülésként minden létező felvételt megnézett róla, amit csak talált, több hónapot töltött azzal, hogy a forgatás előtt fejben elhelyezze magát Diana karakterében, és rengeteget gyakorolta az akcentusát is. Komolyabb maszkmesteri változtatásra az arcán nem volt szükség, az elhíresült Diana ruhatár, valamint a smink és a frizura segítségével meg is volt az átalakulás. Stewart számára az igazán nagy kihívást a filmbéli fiaival való kapcsolat felépítése jelentette, mivel a rendező elmondta, hogy szeretné látni, milyen sokat jelentenek számára. Emiatt Stewart rengeteg időt töltött a forgatás előtt és közben is a fiúkat játszó színészgyerekekkel, hogy érződjön: közel állnak egymáshoz.

Nicole Kidman – Lucille Ball (Az élet Ricardoéknál)

Hazánkban Lucille Ball nem annyira ismert figura, ellentétben az Egyesült Államokkal, ahol a televíziózás igazi legendájának számít, mivel az I Love Lucy című sorozatával alapozta meg számos későbbi szitkom sikerét. Amikor Aaron Sorkin megkereste Nicole Kidmant a főszerep lehetőségével, a színésznő erősen vonakodott, mert úgy érezte, nem igazán hasonlít Ballra, és abban is bizonytalan volt, át tudja-e sikeresen venni a beszédstílusát és a gesztikulációját. A felkészülés már három hónappal a forgatás előtt kezdődött, amikor Kidman leckéket vett a dialektustanár Thom Jonestól, hogy sikeresen tudja levenni Ball otthoni beszédstílusát, valamint azt is, amit a tévében használt (a kettő nem volt ugyanaz, mélyebben használta a hangját odahaza és magasabban a tévéműsorban).

Nemcsak ezt, hanem Ball mozdulatait is el kellett sajátítania, ugyanis a film bizonyos pontjain az I Love Lucy klasszikus pillanatait idézik meg, amihez Kidman igyekezett mindent pontosan úgy csinálni, ahogy azt Ball tette. Mivel Lucille Ball erős dohányos volt, Kidman számára óriási kihívást jelentett, hogy a kissé érdesebb, mélyebb hangját vissza tudja adni, mivel elég távol állt a saját hangszínétől. Rengeteget figyelte Ball kezének játékát, ugyanis a komikus annak idején rengeteget gesztikulált, amit szintén be kellett építeni a jelenetekbe. A színésznő azt szerette volna, ha minél több maszkkal teljesen átalakulhat Lucille Ball-lá, ám a rendező számára fontos volt, hogy lásson valamit Kidman igazi arcjátékából is, így végül kompromisszumos megoldást találtak: ugyan a maszkmesterek változtattak Nicole Kidman arcán, de nem túl nagy mértékben.

Javier Bardem – Desi Arnaz (Az élet Ricardoéknál)

Amikor Javier Bardemet kiválasztották a kubai-amerikai komikus, Desi Arnaz szerepére, jó néhányan kritizálták a döntést arra hivatkozva, hogy Bardem nem kubai, hanem spanyol. A színész eléggé kiakadt a kritikákon, és a Hollywood Reporter hasábjain mondta el, hogy ha komolyan vennének ezt, akkor mostantól a színházakban az összes Hamlet előadásban a címszerepet csak dán színészek játszhatnák. Aaron Sorkin rendező egyébként azért adta neki a szerepet, mert úgy érezte, megvan benne Desi karizmája, sármja és a humorérzéke is. Mivel később kapta meg a szerepet, mint a partnere, Nicole Kidman, olyan sok felkészülési ideje sem volt rá, mindössze egyetlen hónapot gyakorolhatott.

Bardemen a maszkmestereknek nem igazán kellett alakítani, Sorkin számára fontosabb volt a figura sármjának visszaadása, mint az, hogy megszólalásig hasonlítson rá, de ettől meg a spanyol színész nem spórolhatta meg azt a rengeteg munkát, amivel el tudta sajátítani Arnaz sajátos hanghordozását és akcentusát.

Jessica Chastain – Tammy Faye (Tammy Faye szemei)

Amikor először meglátod Jessica Chastain arcát Tammy Fayeként a Tammy Faye szemei című filmben, az első gondolatod jó eséllyel az lesz, hogy „Ennél jobb munkát nem tudtak végezni a maszkmesterek? Ez az arc annyira mű”. Azonban ez a gondolat csak addig tart, amíg meg nem nézed, hogy nézett ki a valódi Tammy Faye: az ő arca is rendkívül műnek hatott. Hogy kicsoda Tammy Faye? Egy hazánkban nem túl ismert, de az Egyesült Államokban egy időben hatalmas népszerűségnek örvendő, dúsgazdag tévéprédikátor házaspár egyik fele, akik Krisztus igéjének hirdetését elsősorban önmaguk meggazdagodására használták.

A film Tammy Faye karakterét több évtizeden át mutatja be, így a maszkmesterekre ez is extra terhet rótt: Az 1960-as és 70-es évek jeleneteiben Chastain protéziseket hordott az arcán, az állán elfedték a gödröcskéket, valamint a ragasztószalagot, amivel felhúzták az orra hegyét. A ’80-as években játszódó jelenetekben testruhát, teljes nyakú protézist és egy készüléket kapott a felső ajkára; a 90-es években pedig táskás szemeket adtak hozzá. Amikor először tették fel a maszkját, az hét és fél órát vett igénybe, de később szerencsére gyorsult a folyamat. A maszk azonban nehéz volt, alig levegőzött és rendkívül meleg volt alatta: Jessica Chastain szerint maradandó sérüléseket okozott a bőrén az, hogy sokszor és hosszan viselte. A bőrszínét is megváltoztatták, és számos parókát is kellett viselnie a forgatáson, és a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a maszk a kamerák előtt ne maszknak, hanem Chastain valódi arcának tűnjön.

Andrew Garfield – Jonathan Larson (Tick, Tick…Boom!)

Ahogy az már a legtöbb életrajzi filmben lenni szokott, a színész természetesen sokkal jóképűbb, mint az ember, akit megformál, és a Tick, Tick…Boom! című Netflix-musicalben az alkotók nem is akarták elérni, hogy Garfield kimondottan a nagy sikerű színházi darabok fiatalon elhunyt szerzője, Jonathan Larson hasonmásává váljon. Nagyjából a frizurát és az öltözködést vették át Larsontól, ezt leszámítva azonban Andrew Garfield átalakulása inkább belső, nem pedig külső volt. A színész számára az akcentus nem jelentett gondot, angolként már hosszú évek óta játszik amerikai szerepeket, és a színpadi rutinja is megvolt, mivel már jó néhány színdarabban feltűnt, azonban a musical számára is új kihívást jelentett: a legtöbb energiáját a koreográfiák megtanulása és az énekórák vitték el. Emellett természetesen megnézett minden elérhető anyagot Larsonról, elolvasta a jegyzeteit, beszélgetett a családtagjaival, a barátaival és próbált minél inkább a fejébe mászni, hogy megérthesse, ki is volt ő. Még az olyan apró, jelentéktelennek tűnő információk is érdekelték, hogy például milyen pózban aludt, ugyanis elmondása szerint még ezek is hasznosak voltak számára a karakter felépítésében.

Will Smith – Richard Williams (Richard király)

A Richard király talán a leghagyományosabb életrajzi film az idei mezőnyben, azonban még ez is szokatlan utat választ. Nem az igazán ismert emberekre, Serena és Venus Williamsre fókuszál, hanem a belőlük teniszező-sztárt nevelő édesapjukra, Richard Williamsre, akinek a szerepébe Will Smith bújt. A színésznek már hosszú évek óta megvan a maga bejáratott dialektustanára és színésztanára is, akikkel felkészült a szerepre, és tökéletesen elsajátította Richard Williams hanghordozását és mozgáskultúráját is, azonban ennél is többet akart. Maszkmesterek segítségével az orra és az álla megváltoztatásával azt szerette volna elérni, hogy a lehető legjobban hasonlítson a címszereplőre, és Reinaldo Marcus Green rendezőt valóban lenyűgözte a végeredmény, azonban úgy érezte, nincs szükség rá. Nem szerette volna, ha a nézők a maszkra figyelnek Smith alakítása helyett, így meggyőzte a színészt és a Warner stúdiót, hogy bőven elég lesz az is, amit az alakításával, a frizurájával és a jelmezeivel nyújtani tud. A sminkelés napi három órát vett volna igénybe, és Green szerint nem eredményezett volna jobb filmet. Bár a Williams lányok és több családtagjuk is az alkotók és Will Smith rendelkezésére álltak, maga a most nyolcvanéves Richard Williams kimaradt belőle. Will Smith vele nem tudott beszélni, inkább a családtagjai elmondásából ismerte meg őt.

Aunjanue Ellis – Oracene Williams (Richard király)

Amikor a Williams lányok elkezdtek befutni, a sajtóban szinte minden róluk és az apjukról, Richard Williamsről szólt, édesanyjuk, Oracene Williams csak a háttérben tűnt fel, egyáltalán nem kereste a reflektorfényt. Ezért is fontos, hogy a Richard király című film végre megmutatja, hogy két profi teniszező (több másik gyerek mellett) felnevelése rendkívül nagy kihívás volt, és ez legalább annyira Oracene érdeme, mint Richardé. Az Oracene-t alakító Aunjanue Ellis az interjúkban rendre arra hívta fel a figyelmet, hogy olyan volt a házaspár két tagja között a felállás, mint egy ház építésénél a tervező és a kivitelező között. Az egyik megálmodja a házat, a másik pedig folyton gürcöl, hogy az álom valóra is váljon, és itt Oracene volt a gürcölő fél, aki nemcsak a barátságos otthont teremtette meg a Williams lányok számára, hanem az edzéseikből is kivette a részét. Maga Oracene nem vett részt a filmben, és túl sok archív felvétel sem állt róla rendelkezésre, de a Williams lányok Ellis rendelkezésére bocsátottak egy hangfelvételt, amin hosszan mesélt az életéről, a gyerekkoráról és az elveiről, és ez a felvétel jelentette a legnagyobb segítséget az eljátszásánál.