Amikor március végén a családja bejelentette, hogy Bruce Willis afáziában szenved, és emiatt visszavonul a színészi munkáitól, a közösségi média gyakorlatilag gyászba borult. A reakció szinte ugyanolyan volt, mintha azt közölték volna a világgal, hogy a színész meghalt, pedig ez távolról sincs így: az afáziával Bruce Willis még nagyon sokáig élhet együtt, és az sincs kizárva, hogy egy szerető, támogató családdal az oldalán ezek a hátralévő évek/évtizedek boldogan telnek majd, még ha a betegség nyilvánvalóan rá is fogja nyomni a bélyegét a mindennapjaira. Azonban az emberek reakciója így is teljesen érthető: az a Bruce Willis, akit ők megszerettek, már nincs többé, ráadásul nagyon nehéz elfogadni, hogy egy ilyen betegség pont egy hozzá hasonló embert kezdhetett ki.
Willis egész karrierje olyan karakterekre épült, akik ugyan nyögvenyelősen és rengeteg fáradtság/nehézség árán, de minden nehézséget legyőznek. Történjék bármi, őt nem lehet megtörni, és még a legrosszabb helyzetben is képes odalökni egy szellemes egysorost, biztosítva az ellenfelét és a nézőket arról, hogy a látszat ellenére még mindig ura a helyzetnek. Nem véletlen, hogy az egyik legjobb filmjének pont A sebezhetetlen a címe: sokáig hittük, hogy Bruce Willis maga is sebezhetetlen. Ezek után teljesen érthető, hogy a családja nem akarta megvárni, hogy a legenda a nézők szeme láttára váljon köddé: a színész visszavonulásával elérhetik, hogy az emberek mindig úgy emlékezzenek majd rá, ahogyan a filmekben látták, ne pedig egy megtört, az elméjével küzdő férfi képe ragadjon meg az elméjükben.
Sebezhetőség a sebezhetetlenek között
A nyolcvanas évek Hollywoodban elsősorban Arnold Schwarzeneggerről és Sylvester Stallonéról szólt. A két emberfeletti, szuperizmos fickó legikonikusabb szerepeikben rezzenéstelen arccal, egyszemélyes hadseregként irtották halomra a rosszfiúkat, és eközben nem igazán mutattak gyengeséget, érzelmeket vagy sebezhetőséget. Ehhez képest a Die Harddal 1988-ban befutó Bruce Willis egész más iskolát képviselt. Egyáltalán nem volt rossz formában, de inkább tűnt egy jó karban lévő harmincas éveiben járó pasinak, mint egy minden szabadidejét a konditeremben töltő csupa izom terminátornak. Az ünnepekre hazautazó rendőr, John McClane szerepe az egész karrierjére rányomta a bélyegét: gyakorlatilag ez a szerepe volt a kiindulópont minden más szerepéhez. Ha csúnyábban szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy az összes többi szerepe gyakorlatilag variáció John McClane-re.
Bruce Willis mint John McClane a Die Hard című filmben (Fotó: 20th Century Fox – Gordon Compan / Collection ChristopheL via AFP)
És hogy mik voltak McClane védjegyei? Például az „én nem akarok itt lenni” attitűd. Bruce Willis alapkaraktere a hős, aki nem akar hős lenni, de mivel épp ő van ott és más nem hajlandó rá, ezért kissé kelletlenül ugyan, de elvégzi a piszkos munkát. Megment ő mindenkit, csak épp nem lelkesedik azért, hogy ezt neki kell megtennie. Morgolódik, zsörtölődik és káromkodik közben (pont azért kell mellé egy másik karakter, hogy erre reagálhasson), és egyáltalán nem egyértelmű, hogy megússza ép bőrrel a nagy küldetést. Willis McClane-je nem egy James Bond, akinek maximum annyi baja esik a tűzben, hogy amikor kijön onnan, meg kell igazítania a csokornyakkendőjét. Ennek ikonikus pillanata az, amikor szétlőtt üvegdarabokon, vérző, szanaszét sebzett lábbal kell tovább akcióznia a Nakatomi Toronyházban úgy, hogy már alig bír járni. Ő mégis megy tovább.
A nehezen kimutatott érzelmek
Bruce Willis karaktereit összeköti, hogy ugyan vannak érzelmeik, csak azokat nehezen mutatják ki, és ezért gajra mennek a kapcsolataik a szeretteikkel, családtagjaikkal. McClane az első Die Hardban pont a tönk szélén álló házasságát próbálja valahogy megmenteni, de ott van a magánnyomozó Joe Hallenbeck is Az utolsó cserkészben, akinek a felesége egy emlékezetes jelenetben vágja hozzá, hogy reagáljon már valamit arra, hogy megcsalja őt. Az érzelmei nehéz kommunikálása okoz gondot A sebezhetetlen David Dunnjának házasságában is, és lehetne még ezt egy darabig sorolni. Egy valamirevaló Bruce Willis-karakter nem szeret beszélni az érzelmeiről, és a filmekben mindig emlékezetes pillanat, amikor mégis megnyílik egy kicsit. Nem fapofa, mint Steven Seagal, akin látszik, hogy nincsenek érzelmei: Bruce Willisen látjuk, hogy érző ember, csak nehezen kezd beszélni arról, amit érez. Ilyen szempontból Willis klasszikus férfi hősként igazi átmenetet jelentett a nyolcvanas évek érzelemmentes hősei és a XXI. század érzékenyebb, az érzelmeit átérezni és kommunikálni is képes új férfiideálja között: nem csoda, hogy pont egy átmeneti időszakban, a kilencvenes évtizedben volt a legnépszerűbb.
Bruce Willis és Bonnie Bedelia a Die Hard második részében (Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)
Nem karakterszínész, hanem sztár
Bruce Willis sosem tartozott a filmvilág nagy átváltozóművészei közé. Még az alapkarakterétől legtávolabb álló figurái is megmaradtak kicsit John McClane-esnek. Amikor próbált a lehető legmesszebb kerülni ettől, akkor pedig rögtön azt éreztük, hogy az emberek fejében felépült Bruce Willis-képet szeretné kiparodizálni (mint a Jól áll neki a halál gyáva és teszetosza Ernest Menville doktoraként). Ezzel persze egyáltalán nem egyedülálló a szakmában, hiszen Hollywood számos olyan sztárt adott már a világnak, akik valamilyen formában mindig ugyanazt játszották, csak kicsit másképp. Ilyen szempontból Willis sosem a Robert De Niro-, Joaquin Phoenix- vagy Daniel Day-Lewis-iskolát képviselte, hanem sokkal inkább azon az úton járt, mint amin Steve McQueen, Clint Eastwood vagy épp Dwayne Johnson is megfordult. Míg az előbbiektől egy-egy új filmben azt várjuk, hogy lepjenek meg minket és játsszanak valami teljesen mást azokhoz képest, amiket már láthattunk tőlük, az utóbbiakat látva azt gondoljuk, hogy a filmekben látott énjük biztosan nagyon hasonlíthat a valódihoz, ezért is lehet az, hogy a szerepeik annyira hasonlítanak egymásra. Ezeket a színészeket pont azért szeretjük, mert nagyon önazonosak: szerep és színész összeforr, ezért a filmjeiket nézve egy kicsit azt érezhetjük, hogy őket magukat is megismerhetjük a mozivásznat nézve.
Bruce Willis és Cybill Shepherd, a Simlis és a szende sztárjai az Emmy díjátadó gálán, 1985-ben (Fotó: Darlene Hammond/Getty Images)
Az ember, aki nem sokat beszél
Ha az ember elkezdi nézni a fiatal Bruce Willis munkáit, gyorsan feltűnhet neki, hogy milyen sokat beszél. Az ismertséget hozó A simlis és a szende című sorozatban egy igazi dumagép, a Nicsak, ki beszél!-filmek pedig arra épülnek, hogy Willis egy kisbaba képében pofázza végig őket (ezt mi, magyarok Mikó István magyarításában hallhattuk, de higgyetek nekem, Willis sem beszél kevesebbet). Az egy évvel az első Die Hard előtt bemutatott Nem látni és megszeretni című romkomban pedig úgy pörög Willis nyelve, hogy aki csak az utóbbi tíz-húsz évben forgatott filmjeit ismeri, az alig fog ráismerni, bár tény, hogy ezekhez a karakterekhez képest amúgy még a nem annyira szószátyár John McClane is egy dumagép, legalábbis a franchise első három epizódjában. Magán McClane-en is látszik, hogy ahogy Bruce Willisszel együtt öregedett, a színésszel együtt ő is elkezdett kevesebbet beszélni.
Ponyvaregény, 1994 (Fotó: Miramax / A Band Apart / Collection Christophel)
Hogy mi állhat Bruce Willis nagy csendjei mögött? Ezt nem tudhatom biztosan, de van egy teóriám. A legnagyobb szakmai sikereit olyan karakterekkel érte el, akik nagyon keveset beszéltek. Ilyen volt Butch a Ponyvaregényben, Cole a 12 majomban vagy Malcolm Crowe a Hatodik érzékben. Vagyis idővel Willis belátta, hogy leginkább a ritkán megszólaló, és olyankor is jellemzően halk szavú figurák állnak a legjobban neki. Az pedig valóban a képességeit dicséri, hogy sokszor kevés szóval/mondattal is képes volt átadni egy karakter lelki folyamatait: egy nála kategóriákkal sokoldalúbb színész sem tudta volna jobban visszaadni azt a kétségbeesett és reménytelen küzdelmet, ami James Cole lelkében játszódott le a 12 majom című filmben.
Comic Timing
Ha az nlc-re írnom kellene egy Hollywood legviccesebb fickói összeállítást, egész biztos vagyok abban, hogy Bruce Willist nem írnám a listámra, pedig kétségtelenül van humorérzéke, méghozzá nem is akármilyen. A humora csöppet sem harsány, sőt kimondottan visszafogott, és jól tudja, hogy a kevesebb sokszor több, ráadásul – sajnos nincs erre jó magyar szó – a comic timingja, vagyis a poénjai időzítése szinte mindig tökéletes, márpedig ezt nagyon nehéz tanulni: ezt érezni kell. A Bérgyilkos a szomszédomban a harsány poénkodás Matthew Perrynek jutott, de Willis egy-egy szigorú nézéssel vagy a jellegzetes, sokszor és jól használt félmosolyával, netán egy-egy pontosan odavetett, pusztító félmondatával mindig ki tudta használni, ha lehetőség nyílt egy poénra. De ha szükség volt rá, akkor nem fogta magát vissza, és úgy is vicces tudott lenni. A Hudson Hawk – A mestertolvaj aranyat érben például már-már rajzfilmszerűen túlpörgetett a humor, de neki ez is jól ment, ahogy a Jól áll neki a halálban is méltó partnere tudott lenni a viccelődésben Meryl Streepnek és Goldie Hawnnak.
Meryl Streep, Bruce Willis és Goldie Hawn a Jól áll neki a halál című filmben (Fotó: Universal Pictures / Collection Christophel)
A csúcsgázsik királya, aki lelkesedni is tudott
Bruce Willisről sokan és sokszor mesélték, hogy kapzsi színész, és sokkal jobban érdekli a jó filmnél a magas gázsi. Tény, hogy pénzért sok mindent megcsinált, ahogy az is tény, hogy az Expendables 3 esetében lelépett a csapattól, mert nem kapott minden egyes forgatási napjáért egymillió dollárt. Willis valóban képes volt sok filmjére csak melóként tekinteni, és azt is tudta, hogy mikor van egy rendezőnek szüksége Bruce Willisre, az akciósztárra, és mikor Bruce Willisre, a színészre. Aki csak az akciósztárt kérte, annak Willis mindig be is nyújtotta a számlát, és azt se nézte neki jó szemmel, ha rendezni próbálta őt – hiszen Willisnél senki sem tudja jobban, hogyan kell Willisnek lenni –, viszont ha valaki igazi színészi feladattal kínálta meg, azzal általában kezes bárányként viselkedett, sőt még a szokásosan magas gázsijából is hajlandó volt engedni a kedvéért. A Looper – A jövő gyilkosa rendezője, Rian Johnson, a Holdfény királyságot jegyző Wes Anderson, a 12 majmot rendező Terry Gilliam vagy a Willisnek rendszeresen jó szerepeket adó M. Night Shyamalan szinte kizárólag dicshimnuszokat zengett a színészről. Ha pedig nem hisszük el, mennyire tudott lelkesedni egy-egy projektért, mindenkinek csak ajánlani tudom a Hudson Hawk című filmje blu-ray extráit, ahol Willis szinte gyermeki lelkesedéssel mesél arról, hogyan állt össze az álomfilmje, ami igazi szerelemprojekt volt.
Árva Brooklyn, 2019 (Fotó: Profimedia)
Tény, hogy a karrierje kései szakaszában – de még a betegsége elhatalmasodása előtt – sokkal több volt a rossz filmje, mint a jó, de ekkor sem felejtette el, hogy mit jelent a szakmája és mit érhet el a képességeivel a kamerák előtt: az Árva Brooklyn című 2019-es film volt az utolsó, ahol Bruce Willist utoljára igazán jó formában, egy jól megírt szerepben láthattuk, és Edward Norton rendezésében igazán odatette magát még egy mellékszerepben is. Bruce Willis igazi üde színfoltja volt Hollywoodnak. Kár érte, hogy többször nem láthatjuk a jellegzetes félmosolyát, de még így is több emlékezetes és jó filmben szerepelt, mint ami a legtöbb színészkollégájának megadatik. Eljött az ideje, hogy hagyjuk pihenni.
