Kritika A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya című filmről

A 2010-ben készült A varázslótanonc című nagy költségvetésű Disney fantasy film fordulatot jelentett Nicolas Cage karrierjében. Az A-kategóriás akció- és kalandfilmek sztárja méreteset hasalt a filmmel a mozikasszáknál. Az addigra már leforgatott A-kategóriás akciófilmjei, a Féktelen harag és a Boszorkányvadászat még mozikba kerültek, ám utána a nagy hollywoodi stúdiók számára Cage tiltólistás lett. Ez számára nemcsak presztízsgondot jelentett, hanem egészen konkrétan azt kockáztatta, hogy börtönbe kerüljön. Amíg jól ment a szekér, a színész extravagáns életvitelt folytatott és alaposan túlköltekezett, ami mellett komoly adótartozásai halmozódtak fel. Amerikáról nem árt tudni, hogy az ottani adóhivatal rendkívül komolyan veszi a dolgát, és lazán börtönbe küldik akár több évre is azt, aki nagy összeggel tartozik nekik. Nem csoda, hogy annak idején a gengsztervezér Al Capone-t is végül adótartozás miatt tudták csak rács mögé dugni. Cage a legsikeresebb éveiben akár 10-15 millió dollárt is keresett a stúdiófilmjeivel, ám ezek a csapok hirtelen elzáródtak előtte, és csak sokkal kisebb, sokkal kevesebbet fizető munkák váltak elérhetővé a számára.

Ennek köszönhetően Cage-nek sokkal többet kellett dolgoznia azért, hogy sok pénzt keressen: 2017-ben hat, 2018-ban szintén hat, míg 2019-ben szintén hat filmes projektben működött közre, ráadásul az esetek többségében főszerepeket játszott. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a belét is kidolgozta, azonban a karrierje alaposan megsínylette, hogy rengeteg, a tehetségéhez egyáltalán nem méltó munkában vett részt. Hozzá kell azonban tennünk, hogy Cage még a legrosszabb filmben sem haknizik, ő mindig mindent belead, ezért is furcsa néha nézni, hogy milyen szenvedélyesen játszik, miközben lassan minden szétesik körülötte. Azonban az utóbbi két-három évben ha lassan is, de beindult egyfajta Nic Cage-reneszánsz, melynek a betetőzése most ért el a magyar mozikba A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya című filmmel.

Fotó: IMDB

A Nicolas Cage-reneszánsz

Haláltusa premier plánban: Toni Collette-tel a világ egyik legrejtélyesebb gyilkosságáról beszélgettünk

A Cage-reneszánszt két művészi, stílusos horrorfilm, a Mandy és a Szín az űrből indította el, majd a tavalyi Pig című drámában a színész akkorát alakított, hogy már nem lehetett nem beszélni arról, hogy ez a színész mennyire-mennyire jó. Rossz hír, hogy a Pig a magyar mozikba nem jutott el, pedig elég belőle megnézni azt a jelenetet, amiben Cage egy étterem séfjével beszélget, hogy lássuk, a színész máig elemi erővel játszik és már-már hipnotikus az energiája, amikor a kamera az arcát veszi. Még az Oscar-jelölést is emlegették az alakítása kapcsán, ám mivel a film egészen pici volt, minimális hátszéllel, idáig sajnos nem sikerült eljutni. Ám az kétségtelenül a Pignek köszönhető, hogy a most mozikba érkező A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya már egy új Nic Cage-korszak kezdetét jelenti, és a filmben Nicolas Cage még azt is megengedheti magának, hogy Nicolas Cage-t játssza.

A film gyakorlatilag egy nagy adag önreflexió. A sztár rájátszik arra a képre, ami az emberek fejében él róla: egy hiú, munkamániás, ám szétesett magánéletű Nicolas Cage-t játszik, akinek szinte könyörögnie kell azért (egy vicces jelenetben ezt meg is teszi a film elején a cameozó David Gordon Green rendezővel), hogy normális szerepeket kapjon. Amikor az ügynöke közli vele, hogy már több mint hatszázezer dollárral tartozik a hotelnek, ahol már hónapok óta lakik, és nincs miből kifizetnie, így kénytelen elvállalni egy megalázó melót: egy milliárdos születésnapi bulijára kell elmennie bohóckodni Mallorcára, ahol a pár napos hakniért egymillió dolláros gázsi jár.

Szuperkommersz akció-vígjáték önreflexióval

Könnyen azt gondolhatnánk, hogy ha egy filmben egy sztár gyakorlatilag önmagát (na jó, a róla a fejünkben élő képet) alakítja, akkor az biztosan valami művészkedő film lesz, de A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya ennél nem is állhatna távolabb. Tény, hogy teli van önreflexióval – rendszeresen kapunk igen direkt utalásokat különböző klasszikus és kevésbé klasszikus Nic Cage filmekre – , de Tom Gornican rendező (Csajkeverők) egy ízig-vérig kommerszfilmet készített, gyakorlatilag egy buddy movie-ba (nincs rá jó magyar megfelelő, de legyen haverfilm) oltott akció-vígjátékot, ami tényleg azért készült, hogy a nézők habkönnyű nyári szórakozásként fogyasszanak popcornt és kólát mellé egy multiplex hűvösében.

Csakhogy egy buddy movie-hoz kell buddy is, és ezt a szerepet ebben a filmben a mindig ragyogó Pedro Pascal kapta. Azt gondolnánk, hogy a film annyira Nicolas Cage-re épül, hogy mindenki más elhomályosul mellette, de ez egyáltalán nem így van: Pascal alakításában a Cage-rajongó, fegyverkereskedő milliárdos figurája megtelik élettel, a kettejük közös jelenetei rendkívül szórakoztatók és szellemesek. A Trónok harcában megismert színész kiváló abban, hogy adja Cage alá a lovat, ezzel kihozva társából a maximumot, de közben arról sem feledkezik meg, hogy a saját karaktere is színes, izgalmas és vicces legyen.

Budapesti kalandok

365 nap – Ma: Egy film, melynek második mondata az, hogy „Nincs rajtam bugyi”

Talán a fenti fejezetekből az már kivehető, hogyan működik a film komédiaként, de hogyan lesz belőle akció-vígjáték? Úgy, hogy mint kiderül, a Pascal alakította Javi Gutierrez egy nemzetközi fegyverkereskedő, üldözi őt a CIA egy emberrablási ügy miatt, és az ügynökök azt találják ki, hogy beszervezik az épp Gutierrez birtokán vendégeskedő hollywoodi sztárt, hogy kémkedjen nekik, ami azért nem épp egy életbiztosítás még Nicolas Cage számára sem. Kapunk autós üldözést, lövöldözést, ráadásul a film jó részét Magyarországon forgatták, így magyar nézőként különösen szórakoztató a Budai Várnegyedet csodálni mallorcai képekkel vegyítve.

Az akciójelenetekkel sincs semmi baj, de A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát leginkább a Pascal-Cage párosért, és Nicolas Cage zabálnivaló önreflexiójáért érdemes nézni. A film egyfajta szerelmes levélként is szolgál, amit a sztár a saját karrierjéhez írt, és amiben nemcsak az erényeit, hanem a hibáit is elismeri, például azt, hogy munkamániás, éhezi a figyelmet, és csak akkor érzi magát igazán elemében, ha dolgozhat és rá figyelnek az emberek (innen eredeztethető a feltűnő dzsekik iránti vonzalma is). Imádnivalóan figurázza ki azt a szokását is, miszerint hajlamos elképesztő összegeket kifizetni röhejes dolgokért: ezt egy olyan jelenetben teszi meg, amikor meglátja az Ál/arcban játszott karakterének méretarányos viaszszobrát, és nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy megszerezze valahogy. Önmaga kifigurázásában azonban azzal megy a legtovább, hogy a legcikibb tévés szerepléséből (1990-ben az angol Wogan talkshowban promózta a Veszett a világot) külön karaktert alkot meg, akivel Cage úgy beszélget, mintha skizofrén lenne.

Ez a karakter igazi egocentrikus ripacs, de pont ezért rendkívül szórakoztató, ráadásul a szerepeltetésével a film kikacsint Cage egy régebbi szakmai sikerére, az Adaptáció című filmre is. Hogy egy jó hírrel fejezzük be: Nicolas Cage mostanra már kifizette a masszív adótartozásait, szóval ha nem navigálja magát ismét adósságcsapdába, akkor minden lehetősége meglesz arra, hogy már ne kelljen elvállalnia egy csomó rossz filmet a megélhetéséért, és végre az igazán minőségi filmekre koncentráljon. Mint amilyen ez is.