Minden streaming szolgáltatónak szüksége van ikonikus, brandszerű sorozatokra, melyek annyira hozzájuk kötődnek, hogy rájuk gondolva egyből eszünkbe jut az is, hol láthattuk őket. Ami az HBO-nak a Maffiózók, a Drót és a Trónok harca, a Disney+-nak a Marvel- és Star Wars-sorozatok, az Apple TV+-nak a Ted Lasso és a Morning Show, az Amazonnak meg a Boys, az a Netflixnek leginkább a Witcher, a Bridgerton és mindenekelőtt a Stranger Things. A 2016-ban bemutatkozó sorozat egészen csodálatos módon épített a nyolcvanas évek nosztalgiára, mégis több volt egy nosztalgiamaratonnál. Még maga Stephen King is beleszeretett, akinek a történetei nagyban befolyásolták a Duffer testvéreket, amikor megírták Eleven és barátai történetét. Éljenző kritikák és lelkes rajongók tömegei ünnepelték a sorozatot, aminek csak egyetlen hibája volt: az alkotói a végén lezárták a sztorit, mert sosem gondoltak folytatásra. Ők azt szerették volna, hogy a Stranger Things egy antológia-sorozat legyen, ami minden évadban egy másik természetfelettivel kapcsolatos sztorit mesél el. Csakhogy a siker minden képzeletüket felülmúlta, a Netflixnél pedig örömmel támogatták a folytatást… ha az a már megismert és megszeretett hawkinsi gyerekek történetét folytatja tovább. Itt kezdődött a sorozat máig tartó problémája.
Egy helyben toporgás
Valljuk be, kissé életszerűtlennek tűnt, hogy ugyanazok a biciklis hawkinsi kölykök keverednek majd teljesen másféle természetfeletti kalandokba, így a Duffer testvérek kénytelenek ugyanarra az alaphelyzetre felhúzni minden egyes évad cselekményét. Vagyis ott van a Tótágas, a mi világunkat tükröző, gonosz szörnyekkel teli árnyékvilág, amit időről időre megnyit valami gonosz kísérleteket folytató kormányügynökség (legyen az amerikai vagy épp orosz), hogy egy lény átszabaduljon onnan a mi világunkba, veszélyeztetve annak lakóit. Egyedül a Tótágassal sajátos kapcsolatot ápoló, szuperképességekkel rendelkező Eleven (bocsánat, képtelen vagyok a magyar verziót használni…) és társai menthetik meg a világunkat a gonosz szörnyektől és a szörnyű emberektől.
Ugyan évadról évadra vannak kisebb változások, de a lényeg mindig ugyanez. A harmadik évad például azzal újított, hogy a gyerekekből végre kamaszok lettek, fő helyszínnek megtettek egy nyüzsgő plázát, az amerikai rosszfiúkat pedig orosz rosszfiúkra cserélték, de ettől még továbbra is nagyjából azt kaptuk a Stranger Thingstől, amit korábban megszokhattunk. Egy dolog fejlődött igazán és látványosan: a karakterek és az őket játszó gyerekszínészek, akik a negyedik évadra gyakorlatilag már felnőttek.
Fotó: Netflix, Profimedia
Újítás is meg nem is
A negyedik évadot felvezető sajtókampányban gyakran kiemelték, hogy a sorozat abban fog különbözni a korábbi évadoktól, hogy jobban kinyitják a világot, és a karakterek közül sokan elhagyják Hawkinst, a Szovjetunió és Los Angeles egyik külvárosa is fontos helyszín lesz, valamint a legfontosabb hatásnak a Rémálom az Elm utcában című nyolcvanas évekbeli horrorklasszikust emelték be. Az újítás első feléről nagyon gyorsan, már az első két részben kiderül, hogy csak egy nagy blöff. A Szovjetunióból nagyjából egy börtönt és a közvetlen környékét láthatjuk, az ottani szál semmire sem szolgál, csak arra, hogy a végéhez érve gyakorlatilag visszajussunk ugyanoda, ahonnan elkezdtük, vagyis Hopper visszakeveredjen valahogy a többiek közé. Elevenék elköltözésével pedig képtelenek bármit is kezdeni, ezt a szálat nyugodtan hagyhatták volna Hawkinsban is, hiszen lényegében egy ugyanolyan hangulatú amerikai kisvárosban járunk, semmit nem ad hozzá az új helyszín a sorozathoz, és a dramaturgián sem változtat látványosan.
Az új szörnyeteg, Vecna azonban tényleg telitalálat. Csak éppen annyira merít Freddy Kruegerből, hogy érezzük a hasonlóságokat, de ne tűnjön koppintásnak. Azáltal, hogy a lény gyakorlatilag transzba ejti áldozatait, és az „álmukban” gyilkolja meg őket, a sorozat nemcsak egy tényleg félelmetes főgenyát kapott, hanem a választás a képi világra és a sorozat atmoszférájára is hatással volt, méghozzá jó hatással. A Vecna után nyomozós szálban ott vannak az elmúlt években divatos kísértetházas történetek (Démonok között és társai) hatásai is, és láthatóan az alkotók ezen a vonalon érezték a legjobban magukat, itt tudták leginkább kibontakoztatni a karaktereiket és a köztük lévő dinamikát.
Hawkins Rulez!
A Stranger Things már kezdetektől fogva abban utazott, hogy a karaktereit több csapatra osztotta, hogy aztán a csapatok ugyanazon ügy különböző aspektusainak járjanak utána, és a végén – vagy még kicsivel előtte – egyesüljenek, és együtt vívják meg a nagy harcot az ellenséggel szemben. Ez most sincs másképp, viszont ezúttal egyáltalán nem sikerült elérni azt, hogy a szálak egyformán izgalmasak legyenek. Ilyen látványos különbséget talán csak a második évadban láthattunk, ahol Eleven szála eléggé kilógott, és sokkal kevésbé volt izgalmas, mint a többieké. Ezúttal kizárólag a Vecna után nyomozós hawkinsi szál viszi a hátán a szériát, nem csoda, hogy a rajongóktól is ez kapja a legtöbb pozitív reakciót. A negyedik rész érzelmi csúcspontja is ehhez a szálhoz kötődik, és a legizgalmasabb új karaktert (a főgonoszt nem számítva), a metálos/szerepjátékos Eddie-t is itt láthatjuk. Itt van a horror, nyomozás és az érzelmi csúcspont, annyira telitalálat minden pillanata, hogy a hawkinsi történetszálhoz képest a többi csak halovány Stranger Things utánérzésnek hat.
Ami sok, az sokk
Ez már a negyedik évad, és mivel évadról évadra csatlakoztak új, ráadásul sokak által megszeretett szereplők az alapcsapathoz, mostanra lett félelmetesen nagy a szereplőgárda. Ráadásul hiába van teli a Stranger Things világa veszélyes szörnyekkel és az emberi életet nem sokra tartó kormányügynökségekkel, a főbb szereplők nem nagyon akarnak fogyatkozni. Az első évadban elhunyt Barbon, és a második évadban Winona Ryder új párján, Bob-on kívül gyakorlatilag egyetlen fontosabb szereplő sem vesztette életét, vagy aki igen, arról nagyon gyorsan kiderült, hogy valójában nem, mint azt Hopper sheriff megmagyarázhatatlan esete is jól mutatja. Persze a Stranger Things sosem volt egy Trónok harca, nem is állna jól neki, ha orrba-szájba kezdene el aranyos tiniket gyilkolni, ugyanakkor nemcsak gyilkossággal lehet egy-egy szereplőt kiírni vagy háttérbe szorítani egy sorozatban, de Dufferék következetesen próbálnak ragaszkodni ahhoz, hogy minden szereplőjük megkapja a maga kis történetívét minden egyes évadban.
David Harbour is visszatér a Stranger Things új évadában (Fotó: Netflix, Profimedia)
Leginkább ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy a negyedik évad epizódjai ennyire hosszúra nyúltak, jellemzően mindegyik hosszabb 70 percnél, és már azt is tudjuk, hogy a július eleji évadzáró egyenesen két és félórásra nyúlik, ami még egy mozis nagyjátékfilmnek is a becsületére válna. Igen, sok a töltelék, és akadnak karakterek, akikkel az alkotók látványosan nem tudnak mit kezdeni, így idén egyetlen szál dominálja az évadot, Eleven szála csak a végére ér fel valamennyire hozzá, a többiek pedig látványosan szenvedik végig az évadot. Sok az üresjárat, de a Stranger Things még ezzel együtt is kiemelkedik a mai sorozatdömpingből. Az atmoszférája olyan sűrű, hogy szinte tapintható, a korszak megidézése továbbra is jeles, Dufferék még mindig tudnak izgalmas nyomozós szálat kanyarítani és a rémségek is borzalmasak, azonban a Stranger Things legfőbb erejét még mindig a csodásan megírt és nagyszerűen castingolt gyerekek/kamaszok adják, akik élettel töltik meg a sztorikat, és öröm nézni őket egyenként és csapatban is. A Duffer-tesók pedig szeretik őket, és ez a szeretet minden epizódban érződik. Az meg csak a bónusz, hogy az ötödik és hatodik epizódot hazánk fia, Antal Nimród rendezte.
