„Mármost ifjú legényke koromban szenvedélyem volt a térkép” – mondja Charles Marlow, a tengerész, Joseph Conrad egyik vissza-visszatérő regényalakja az 1899-es A sötétség mélyén című elbeszélésben (ez alapján készült ugye Coppola elátkozott klasszikusa, az Apokalipszis most). „Ekkor még sok folt fehérlett Földünk térképén, és amikor egy-egy különösen hívogatót pillantottam meg köztük (bár én mindegyiket ilyennek találtam), rátettem ujjamat, és azt mondtam magamnak: ha felnövök, elmegyek ide.” Persze, ezek a fehér foltok csak a nyugati térképeken voltak fehérek. A gyarmati gőggel eltelt európaiak által csak senkiföldjének nevezett területek (mondjuk a Kongó folyó medencéje, Tasmánia, az Andaman-szigetek), valójában sűrűn lakott, virágzó civilizációk voltak, amelyeknek a birodalmi terjeszkedés miatt gyakran pusztító és katasztrofális következményekkel kellett szembenézniük.
Ezt a fajta kolonialista szemléletmódot járatta csúcsra és emelte művészi színvonalra egy bizonyos Edward Quin londoni ügyvéd és amatőr kartográfus, aki Marlow-val ellentétben valóban létezett, és aki a 19. század elején egészen egyedülálló, a negatív teret szokatlan és innovatív módon használó történelmi atlaszt készített, amely 1830-ban, nem sokkal az alkotó halála után jelent meg. Ebben az ismert, avagy – nyugati szemmel – civilizáltnak tekintett világot valamiféle fényességes égitestként vagy jelenésként ábrázolja, amely a nagy, sötét és gomolygó semmi közepén lebeg, és fokozatosan, lépésről lépésre foglalja el a rendelkezésre álló teret (a folyamatot alább egy pazar gifen is meg lehet tekinteni).
GIF
Minden egyes térkép az akkor ismert világ határait ábrázolja a történelem egy adott pontján, egy adott civilizációs perspektívából, kezdve az Édennel Kr. e. 2348-ban, ami persze inkább amolyan mitikus helyszín, és az évszám is meglehetősen önkényesen lett kiválasztva, de sebaj. A második térkép az Exodust, vagyis a zsidók Egyiptomból való kivonulását ábrázolja; az évszám itt Kr. e. 1491, és Örményország, Asszíria, Arábia, Szíria és Egyiptom alkotják együtt a fény szigetét, amely visszaszorítja a fenyegetően örvénylő, átláthatatlan sötétséget. A történelem előrehaladtával – az ókori Római Birodalmon, Nagy Károly uralkodásán és a keresztes hadjáratokon keresztül – a fekete felhők egyre jobban visszahúzódnak: a Kr. u. 1498. Amerika felfedezése című térképen a földrajzi felfedezések korának nagyszabású transzatlanti kalandjait követően Quin léptékváltást alkalmaz, és a földgömb fénye most már kiterjed Afrikára és Ázsia nagy részére is, Észak-Amerika nagy része azonban továbbra is gomolyfelhők mögé bújik. Az atlasz utolsó térképén egy sötétség nélküli világot láthatunk, ahol nyoma sincs már komor fellegeknek: csupán Kanada és Afrika bizonyos barbár és civilizálatlan vidékei várnak arra szinte magukat kelletve, hogy jól gyarmatosítsák őket.
Kattints a képre, és nézd meg fázisonként a térkép alakulását!
Ahogy a publicdomainreview.org írja: a mai ember nézőpontjából Quin történelmi atlasza leginkább a nem ábrázolt dolgok miatt érdekes. Művei (hisz félig-meddig mégiscsak képzőművészeti alkotásokról van szó) akarva-akaratlanul is megjelenítik a birodalmi ideológiát, azaz egy olyan – mondjuk így – földrajzi sovinizmust, amely csak kevés tiszteletet mutat az Európa határain túl élők iránt, ráadásul egy kivételtől (konkrétan Kubiláj vagy Kubla kán birodalmától, amelyet az angol romantikus költő, Samuel Taylor Coleridge is megörökített egyik leghíresebb versében) eltekintve fókusza mindig szűken európai és zsidó-keresztény marad. Miközben Quin amúgy pontosságra törekszik, bevallottan komoly mulasztásokat is elkövet: „A térképeken használt színek általában arra szolgálnak, hogy megkülönböztessük az egyik államot vagy birodalmat a másiktól. Ám ezek nyilvánvalóan nem alkalmazhatóak például azokon a sivatagi területeken, amelyeket olyan törzsek népesítettek be, amelyeknek nem volt állandó kormányzati formájuk vagy ismert területi határaik”. Ahelyett, hogy ezeket a népcsoportokat valamiképpen ábrázolta volna, Quin egyszerűen kitörölte őket a képből.
