A királynő platinajubileumot ünnepel, azaz 70 éve ül a trónon. A róla szóló leghíresebb szám, a God Save the Queen pedig éppen 45 éves, ami nem tudjuk, milyen jubileum, de attól még tekintélyt parancsoló szám. A Sex Pistols leghíresebb dala az egész nemzetet kiborította, úgy lett hatalmas sláger, hogy mindenhonnan tűzzel irtották, és egyébként nem is arról és nem is úgy szól, mint amiről és ahogy az emberek általában gondolják. Íme öt érdekesség, amit nem árt tudni a punk nemzetközi himnuszáról. De csak azután, hogy meghallgattuk, értelmeztük és bemagoltuk a szövegét –ez utóbbi szerencsére viszonylag egyszerű.
Nem is a királynőről szól
Annyira nem, hogy eredetileg még csak nem is a nemzeti himnusztól „kölcsönözte” a címét; eredetileg No Future-nek keresztelték el, ami szintén egy sor és egy visszatérő motívum a szövegből, és talán jobban is összefoglalja a dal – ha van ennek a szónak értelme a Sex Pistols esetében – gondolatiságát, mint az, hogy „Isten óvja a királynőt!”. Fel is vettek egy demót ezzel a címmel, aztán Johnny Rotten frontembernek gyorsan eszébe is jutott, hogy akár egyenesen be is támadhatnák a királyi családot és a monarchia intézményét, ha már egyszer a második sorban lefasisztázzák az egész rendszert. Malcom McLaren menedzser (a gerillamarketing atyaúristene) pedig természetesen vevő volt erre.
Hogy mennyire nem egy II. Erzsébet ellen tervezett popzenei merénylet ez, azt jól mutatja, hogy bár tényleg az ezüsjubileum idején jelent meg, a Sex Pistols azt sem tudta, hogy az micsoda. Fogalmuk sem volt, hogy a királynő éppen 25 éve ül a trónon, és ha tudták is volna, akkor sem szerveztek volna kampányt ebből a jeles alkalomból, ők ehhez túlságosan szét voltak esve. Ha viszont már így alakult, kihasználták, hála McLarennek, aki sokkal inkább dörzsölt üzletember volt, mint munkásmozgalmi punkfőispán. A dalt az ünneplés csúcspontján megpróbálták eljátszani a közjogi méltóságok és a királynő füle hallatára (erről később), majdnem meghódította a toplistát (erről is), de a Pistols tagjai tőlük szokatlan visszafogottsággal mindig is hangsúlyozták, hogy sem az ország fejét kinyírni, sem háborút kirobbantani nem akartak, sőt, punkok lévén egyenesen elvárták, hogy ne vegye komolyan senki se őket, se a dalt.
Fotó: Richard E. Aaron/Redferns
„A nézeteimet fejeztem ki a monarchiáról általában, és arról, hogy milyen az, amikor engedelmességet várnak tőled, és azt, hogy ne gondolkodj” – mondta később a Rolling Stone-nak Rotten. „Az ilyesmi számomra elfogadhatatlan. A barátságomat és a hűségemet ki kell érdemelni.” Sokkal később, 2015-ben az őket annak idején sikeresen betiltó BBC-nek pedig már egyenes azt mondta:
Sajnálom a királyi család tagjait, akik bizonyos értelemben aranykalitkába születnek, azaz elvágják őket a valóságtól. Egy kicsit azért együttérzek velük ezért.
Műfajt teremtettek (na jó, tettek híressé)
Azt azért nem szabad elvitatni az együttestől, hogy a munkásságuk – beleértve ezt a számot – többről szólt, mint hogy provokálják a korszak boomerjeit, monarchiarajongóit, és általában mindenkit, aki többé-kevésbé elvan a rendszerrel, és gazdasági válság ide vagy oda, teszi szépen a dolgát. (Tehát a brit társadalom kilenctizedét.) Talán ők sem gondolták volna, hogy ilyen hatásuk lesz, de az egyik első nyilvános szereplésük, a Bill Grundy műsorában előadott botrányos kinyilatkoztatások után rögtön megmozdult a fiatalság: a csóró munkásgyerekek, a számkivetettek, a függők és mindenki, aki úgy érezte, nincs helye a fennálló status quóban.
Bár a számot és a Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols című programadó (és egyben egyetlen) stúdióalbumukat hallva talán senkinek sem ez ugrik be először, de a szeretet és az aggodalom pont annyira vezérelte őket, mint a düh, a drogok és az alkohol. „Nem írhattuk volna meg a God Save the Queent azért, mert gyűlöljük az angol nemzetet” – mondta később Rotten. (Nemzetként a race, azaz faj szót használta.) „Azért írtuk, mert szeretjük őket, és elegünk van abból, hogy rosszul bánnak velük.”
Eleinte nem a cenzorokkal és a hatóságokkal küzdöttek, inkább saját magukkal. A punk műfaj egyik lényege ugyanis, hogy nem egyszerűen nem szükséges a zenei háttértudás, hanem konkrétan tilos; az énekes elég, ha kiabál, a dobos elég, ha nagyjából produkál valami ütemet, a húros hangszerek esetében pedig bőven elég három, legfeljebb négy akkord ismerete; a God Save the Queenben ehhez képest van vagy öt, lehet, hogy hat, nem értek hozzá. Johnny Rotten például a felvételnél szembesült vele, hogy egy koncerten sok mindent megúszhat, de egy stúdióban nem árt, ha a szöveg ritmusának van némi köze a zenéhez, és az sem, ha hallatszik is az egészből valami. A God Save the Queen pedig elsősorban nem azért lett hatalmas sláger és punkhimnusz, mert durván beszólt a rendszernek, mert elképesztő performanszok kapcsolódnak hozzá, vagy mert „betiltották”, hanem azért, mert
egy pofonegyszerű, primitív, bárhol, bármikor énekelhető és ordítható, popszámként is működőképes, és úgy általában nagyon-nagyon jó dal.
Ezzel persze semmi újat nem mondtam a zeneértő közönségnek, de azért nem ártott rögzíteni. És most térjünk rá a performanszra és a betiltásra!
Megpróbáltak fellépni a Temzén, mérsékelt sikerrel
Hogy pontosan mi történt a Temze folyón 1977 június 7-én – az ezüstjubileumi ünnepségek csúcspontján –, azt 45 évvel később lehetetlen rekonstruálni, de azért megpróbáljuk. Azt már írtuk, hogy Malcom McLaren alaposan megfuttatta a bandát a médiában, pontosabban kreatív módszerekkel biztosított nekik ingyenreklámot. Az ő ötlete volt az is, hogy az évforduló napján béreljenek sétahajót – a punk sosem a visszafogott metaforáiról volt híres, úgyhogy rögtön a Queen Elizabeth nevű patinás példányt sikerült megszerezni –, és játsszanak azon, miközben elhaladnak a város ünneplőkkel teli nevezetességei előtt, érintve természetesen a parlamentet és a palotát.
Nem csak azért volt zseniális húzás, mert így tényleg a lehető legtöbben hallják majd őket (beleértve talán még magát a címszereplő közjogi méltóságot is), hanem mert a brit törvények értelmében az ország földjén (ground) tilos szidni a királyi családot. A folyó meg nem föld, ugye? Ennyi!
Az is biztos, hogy hajóra szálltak és be is álltak, talán még zenélni is elkezdtek, talán végig is játszották a dalt legalább egyszer; ahány forrás, annyi verzió, a fent maradt videofelvétel is megbízhatatlan, láthatóan egy másik koncert képeivel vegyíti a hajón történteket. A Westminster-palotánál aztán egyszer csak rendőrök özönlötték el a fedélzetet, és letartóztattak mindenkit, akit tudtak. Még csak az sem világos, hogy a botrányos dalszövegek és az ünnepség megzavarása miatt; többen azt állítják, valami kisebb összefeszülés közepette verekedés tört ki a stáb tagjai között. Sokakat, köztük McLarent, de még a szerencsétlen operatőrt is letartóztatták, miközben a kőkemény, bátor punkzenészek szép csendben meglógtak és megúszták az egészet.
Az viszont biztos, hogy olyan tettek ezzel, amit punkok addig nem: bekerültek az országos híradóba.
Betiltották, mégis toplistás lett
Eredetileg No Future címmel vették fel, majd kirúgták Glen Matlock basszerost, az ő helyére érkezett a már akkor is súlyos drogproblémákkal küzdő, később a barátnőjével, majd (túladagolással) magával is végző Sid Vicious, és felvették újra, ezúttal már kislemezdalként, God Save the Queen címmel. A híres borítót, amelyen a királynő szemét és száját váltságdíj-fecnikkel takarták el, állítólag az együttes egyik barátja készítette, vagy talán maga McLaren; a forrásmegjelölésre akkoriban mérsékelten ügyeltek. Megjelent a boltokban is, és ekkor ütött be a baj:
az emberek elkezdték vásárolni.
Méghozzá hirtelen és nagyon sokan. Az ország szórakoztatóipari fejesei komoly dilemmával szembesültek: ez mégiscsak egy monarchia, nem diktatúra, nem tilthatnak be tehát csak úgy akármit, még akkor sem, ha ezzel megsértik a királynőt. A legnagyobb félelmük az volt, hogy pont ez a dal hódítja a slágerlistákat; nagyon úgy tűnt, hogy ez össze is jöhet neki, ezzel pedig bizonyos értelemben bűnrészessé válnak. A BBC éppen ezért gyorsan úgy döntött, hogy egyszer sem játssza le a számot a rádiójában, természetesen arra hivatkozva, hogy az a rossz ízlést propagálja. A legtöbb nagy adó is beállt a sorba.
Az együttes és a kislemez híre ennek ellenére szájról szájra terjedt, és így is úgy tűnt, övé lesz az első hely. Gyorsan hoztak tehát egy szabályt, miszerint
nem vehetők figyelembe az eladási toplista összeállításakor azok a boltok, amelyek saját kiadású lemezeket árulnak.
Ezzel tehát rögtön kiesett a legnagyobb lemezbolthálózat, a Virgin Megastore, a Sex Pistols kislemezeit és később az albumukat ugyanis a Virgin adta ki. A csodálatos az, hogy még így is elértek a második helyre; az első Rod Stewart lett az I Don’t Want to Talk About It című kislemezzel, rajta a First Cut Is the Deepest című számmal. Mi ez, ha nem az univerzum üzenete?
Van azért más (és sokkal jobb) punkzene is
Semmiképp nem szeretnénk megkérdőjelezni az együttes jelentőségét és popkulturális (ha nem is zenei) hatását, de közszolgálati kötelességünk felhívni a figyelmet, hogy a Sex Pistols nem egyelő a punkzenével; vannak mások is, akik megérdemelnék ugyanazt a figyelmet. Azok, akikről sosem forgatna kilúgozott, ha nem is családbarát, de visszafogott sorozatot egy streaming szolgáltató sem.
A Pistols tagjai változó mértékben, de folyamatosan szét voltak esve, senki sem gondolta tehát, hogy ez örökké tarthat. Azt, hogy örökké, most úgy értjük, hogy három évnél tovább. Ha maguknál lettek volna, akkor is beleütköznek a punkegyüttesek jellemző dilemmájába: vagy változtatnak, kísérletezni kezdenek, felfedeznek és magukévá tesznek új műfajokat (és ezzel megszűnnek igazi punknak lenni), vagy csinálják pontosan ugyanazt évtizedekig. Ez utóbbi egyébként szintén működőképes, és volt is együttes, akiknek jól állt. A legismertebb természetesen a Ramones, de maradjunk a szigetországban, és említsük meg a nagyszerű Vibrators együttest, akik a hetvenes évek közepe óta a mai napig (!) pontosan ugyanazt a gyors, dallamos, már-már kedves, a politika és a társadalmi kérdések helyett inkább a csajozásról szóló punkzenét játsszák. A nullás években néha eljöttek Magyarországra is, ilyenkor megtöltötték a kis-közepes termeket, majd lemásztak a színpadról és ittak egyet a közönséggel a pultnál. Ott van aztán a jóval keményebb és pesszimistább, időben szintén a Pistolsszal együtt indult U.K. Subs.
Aki pedig már aggódott volna, hogy nem említjük meg a Clasht, az nyugodjon meg: a Pistolsnál okosabb és érzékenyebb együttes megmutatta, hogy ha változó színvonalon is, de ezerféle műfaj elfér egy-egy lemezen (még ha ettől rögtön tripla is lesz, mint a Sandinista!) úgy, hogy a szívükben ettől még punkok maradnak.
Az azonban tény, hogy egyikük sem lett volna ilyen sikeres, ha nincs a Sex Pistols, azaz tényleg sokkal szegényebb lenne a világ nélkülük. És persze ettől még Isten óvja a királynőt, nyilván.
