Orbán Viktor idei tusványosi beszédében egyebek mellett azt fejtegette viszonylag hosszasan, hogy mi, magyarok – ellentétben a nyugat-európaiakkal – nem tartjuk kívánatosnak a fajok közötti keveredést. Egészen pontosan így fogalmazott:
„…van az a világ, ahol az európai népek összekeverednek az Európán kívül érkezőkkel. Na, az kevert fajú világ. És vagyunk mi, ahol Európán belül élő népek keverednek össze egymással. Ezért például a Kárpát-medencében mi nem vagyunk kevert fajúak, hanem a saját európai otthonában élő népeknek vagyunk a keveréke. (…) Egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni, ezért harcoltunk Nándorfehérvárnál (…).
Ezt az első pillantásra talán szokatlannak tűnő gondolatmenetet sokféleképpen lehet értelmezni: mondjuk úgy is (sőt: elsősorban úgy), hogy a miniszterelnök úr szerint a magyarok nem szívesen párosodnának és/vagy építenének közös civilizációt más fajú teremtményekkel, például az ún. élő kövületek közé tartozó bojtosúszós maradványhalakkal, vagy a Zeta Reticuli csillagrendszerből származó, repülő csészealjakkal közlekedő, nagyfejű, mandulaszemű, szürkés színű idegen lényekkel, és ebben tulajdonképpen igaza is van, mert tényleg nem (igaz, ez Nyugat-Európa lakóiról ugyanúgy elmondható, mármint hogy alkalmasint ők sem akarnak ilyesféle fajközi afférokba bonyolódni).
Persze Orbán Viktor – aki egyébként 2012-ben valamilyen okból még félázsiai származékoknak nevezte a magyarokat, pár éve pedig megfigyelőként bevitte Magyarországot a kizárólag muszlim országokat tömörítő Türk Tanácsba – vélhetően nem a prehisztorikus külsejű veszélyeztetett halakra és az X-aktákból is jól ismert ufókra gondolt, amikor más fajokról beszélt, és nem is az Európában élő őshonos népekre, illetve nemzeti kisebbségre (érdekes, hogy sokan mégis így interpretálták), hanem egész egyszerűen a nem fehér bőrű emberekre (valamint esetleg: a többé-kevésbé fehér bőrű, ám nem zsidó-keresztény kultúrkörből érkező emberekre).
Szóval, ha már tényleg annyira muszáj ezt a témát erőltetni, fajok helyett talán helyénvalóbb lett volna kultúrákról, netán végső esetben rasszokról értekezni, hisz – megrázó erejű megállapítás következik! – mi mindannyian az emberi fajhoz tartozunk, vagyis Homo sapiensek, sőt sapiens sapiensek vagyunk, éljünk akár Európában, akár azon kívül. Ráadásul az efféle fajelméleti okoskodások, eszmefuttatások bizonyos jól ismert történelmi okok miatt egy ideje már ki is mentek a divatból, és a magyar nyelvben a faj kifejezés ebben az értelemben manapság nemigen használatos, vagy akár azt is mondhatnánk – ha illemtanárok lennénk – hogy kifejezetten kerülendő (az angol nyelvben viszont kicsit máshogy van, erről pl. itt lehet olvasni részletesebben).
Arról meg már nem is beszélve, hogy az ilyen kulturális jellegű keveredéseket azért meglehetősen nehéz elkerülni; a történelem során eddig legfeljebb az Északi-Szentinel-sziget harcias és barátságtalan lakóinak sikerült tökéletesen izolálniuk magukat a nyomasztó külvilágtól, de hát őket azért annyira nem szokás irigyelni.
Humanoidok egy másik bolygóról: az ún. szürke idegenek (forrás: Wikipedia)
Ugyanakkor (mert mindig van egy ugyanakkor!) a nagy Homo sapiens sapiensi gőgünkben és elbizakodottságunkban azért hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy nagyon fontos tényről, amelyre most a miniszterelnök úr akarva-akaratlanul is rámutatott. Nevezetesen, hogy
nem mi vagyunk az egyedüli emberek.
Vagyis nem mi voltunk.
Nem is olyan régen, úgy 300 ezer évvel ezelőtt ugyanis velünk együtt még legalább kilenc (de simán lehet, hogy több) különböző emberi faj képviselői osztoztak a Földön. A többiek szintén a homo nemzetséghez, vagyis az emberi nemhez tartoztak (bár erről aligha volt tudomásuk), de kicsit mégis mások voltak, mint mi. Lássuk, kikről is van szó!
A legismertebb és legfigyelemreméltóbb mind közül valószínűleg a Homo sapiens neanderthalensis, vagyis a neandervölgyi ember, amely egykoron a Közel-Keleten és Eurázsia zord és hideg sztyeppéin élt. A neandervölgyiek – noha sokáig ezt gondolták róluk – nem valamiféle primitív félmajmok voltak, hanem kulturált, szofisztikált emberfajzatok: ruhákat hordtak, szerszámokat, fegyvereket barkácsoltak, ismerték a tüzet, használtak gyógynövényeket, változatos módokon készítették el ételeiket, freskókkal díszítették a barlangjaik falát, tollakból, kagylókból és egyebekből kis ékszereket, dísztárgyakat barkácsoltak, furulyán játszottak (!), halottaikat tisztességesen eltemették, és elképzelhető, hogy beszéltek is, habár a nyelvükről érthető okokból semmit nem tudunk, ahogy arról sem, hogy hódoltak-e valamilyen vallási kultusznak (nagy eséllyel amúgy igen). Valamivel alacsonyabbak, de robosztusabb felépítésűek voltak nálunk, a bőrük inkább világos színű lehetett, orruk nagy, fejük kissé megnyúlt. Ügyes és hatékony vadászoknak számítottak.
De akkor miért tűntek el a történelem (vagyis a történelem előtti idők) süllyesztőjében úgy 40 ezer éve? Hát, ez egy rejtély. Talán egy járvány, talán az éghajlatváltozás söpörte el mindet a Föld színéről, de az is lehet, hogy mi, a sokkal menőbb és fejlettebb Homo sapiensek szorítottuk ki brutális és erőszakos módszerekkel szerencsétlen neandervölgyieket meg a többi emberi fajt (egy amolyan őskori népirtás keretében), vagy épp ellenkezőleg, gyengéden, de határozottan asszimiláltuk őket. Hát, ez van: egyszerűen jobb fegyvereket készítettünk, gyorsabban járt az agyunk, jobban kommunikáltunk, agresszívabbak, gátlástalanabbak és ravaszabbak voltunk, sebesebben szaporodtunk; volt tervünk, stratégiánk, víziónk, és tisztában voltunk azzal, hogy az emberi fajok nagy versenyében végül csak egy maradhat. Vagy valami ilyesmi. De az is lehet, hogy csak szerencsénk volt.
Futottak még:
A Homo erectus – ami éppúgy lehetett a Homo sapiens őse, mint rövid ideig kortársa – még jóval egyszerűbb szerkezet volt: amolyan klasszikus meztelenül rohangáló, összefüggéstelen makogó, szakócát pattintgató, nagydarab (a Homo sapiensnél valamivel magasabb és atletikusabb), nagyfejű előember. Mondjuk a tüzet legalább ismerte. Ugyanakkor az erectusok páratlanul szívósak, és a maguk módján elég sikeresek is voltak: bizonyos vélemények szerint kb. másfél-kétmillió évvel ezelőtt tűntek fel a színen, és csak 100-200 ezer éve haltak ki érdeklődés hiányában. Hát, ettől mi még nagyon messze vagyunk.
Aztán voltak még olyan emberfajok, amelyekről egyelőre nem olyan sokat tudunk és/vagy nem csináltak semmi érdekeset azon kívül, hogy pár százezer évig próbáltak velünk párhuzamosan (a mi kárunkra!) fennmaradni, szaporodni és sokasodni, de aztán csúfosan elbuktak. Ilyen a közép-afrikai Homo rhodesiensis, az ázsiai gyenyiszovai ember (ami talán a neandervölgyi egy igen közeli rokona), a 2015-ben felfedezett aprócska, inkább majomszerű Homo naledi, a csak 2019-ben azonosított, fülöp-szigeteki Homo luzonensis vagy az indonéziai szigetvilágban élt, kb. a Homo erectusok kicsinyített másaira emlékeztető Homo floresiens: utóbbi három fajt gyakran hobbitoknak is szokták becézni egy-másfél méter körüli – a luzonensis és a floresiens esetében bizonyára ún. izolált zsugorodás nevű jelenségnek köszönhető – átlagmagasságuk miatt.
Egy Homo erectus (fotó: Wikipedia)
A délnyugat-kínai gímszarvas-barlangi emberek meg aztán tényleg annyira rejtélyesek, mintha egyenesen Däniken professzor találta volna ki őket. A Homo sapiens ugyebár kb. 300 ezer évvel ezelőtt jelent meg, aztán nagyjából 60-40 ezer évvel ezelőtt kirajzott Afrikából, és rövid úton leigázta a világot; a neandervölgyiek és a gyenyiszovai emberek meg, mint említettük, úgy 40 ezer éve intettek örök búcsút. Csakhogy ez a bizonyos gímszarvas-barlangi ember állítólag még 10 ezer éve (tehát már bőven a Homo sapiens egyeduralmának idején) is élt és virult, ami a fentiek fényében egészen fantasztikus teljesítmény, és amihez utólag is gratulálunk! (vagyis egy nagyon-nagyon friss kutatás szerint valójában ők is sima modern emberek voltak, és nem holmi misztikus, esetleg hibrid emberfaj tagjai, ami kissé lehangoló).
