Michael Lang idén január elején hunyt el. Nem voltak teli ezzel a hírek, pláne nem Magyarországon, hiszen Lang nem volt egy különösebben ismert arc. Koncertszervező volt, ez pedig nem az a szakma, amivel világhírre tesz szert az ember. Michael Lang nevét azért érdemes mégis ismerni, mert ő volt az, aki annak idején fiatalon megszervezte a legendás Woodstocki Fesztivált 1969-ben, a hippikultúra csúcsát, melynek akkora kulturális lábnyoma volt, hogy máig érezteti hatását. Rengetegen fordultak meg a Woodstockon, de a fesztivál leginkább az 1970-ben bemutatott Woodstock című dokumentumfilmnek köszönhetően vált világhírűvé, ami egy erősen idealizált képet mutatott arról, mi történt egy évvel korábban. A film felvonultatott mindent, ami jó volt a fesztiválon, viszont háttérbe szorította a rengeteg szervezési problémát, a káoszt és azt, hogy az emberek valóságos lázadásban törtek ki a kajaárusok elképesztő árai miatt, és sok standot felgyújtottak.
Michael Lang (Fotó: Frank Micelotta/ImageDirect)
A még idősen is kölyökképű Lang tehát nem volt a világ legjobb fesztiválszervezője, amit aztán 1994-ben újfent bizonyított, amikor megszervezte a Woodstock ’94-et, ami ugyan nem történtek komoly atrocitások, de a rendezvény a sok eső miatt gyakorlatilag sártengerbe fulladt, ráadásul a látogatók kidöntötték a fesztivál köré felhúzott kerítéseket, így rengetegen ingyen jutottak be a buliba, ami garantálta, hogy a szervezők bukjanak a rendezvényen. Így érkeztünk el tehát 1999-be, amikor Lang és szervezőtársa, John Scher úgy döntöttek, adnak egy újabb esélyt Woodstocknak, csakhogy ezúttal a biztos profitra törekednek.
Három nap egy árnyék nélküli betonmezőn
A fesztivál helyszínét Lang és Scher a New York állambeli Rome-ban találták meg egy öt évvel korábban bezárt katonai légi bázis területén, ami leginkább azért tetszett meg nekik, mivel volt katonai támaszpontként teljesen fallal volt körülvéve, így még egyszer nem fordulhatott elő az öt évvel korábbi kerítésledöntős incidens, ami kihúzta a hasznot a zsebükből. Ezen felül a bázis néhány központként hasznosítható épületet és egy részben kiépített infrastruktúrát is biztosított számukra, tehát kétségtelenül voltak előnyei, a hátrányaival pedig nem igazán akartak foglalkozni.
Mivel légibázisról beszélünk, gyakorlatilag egy kifutópályákkal teli helyet kaptak a pénzükért, ahol szinte minden felület le volt betonozva, fák pedig még mutatóba sem voltak a környéken. 1994 sártengeréhez képest azonban itt egy másik időjárási problémával kellett megküzdeniük: a kánikulával. ’99-ben Rome környéken sorra dőltek a melegrekordok, és a fák helyett mesterséges árnyékolók elhelyezéséről sem gondoskodtak, vagyis aki a fesztivál területére lépett, az a napja nagy részét a napon tölthette a 34-38 fokos hőségben.
Az elborult árak
A fesztivál szervezői több alapvető hibát vétettek, melyek közül az egyik az volt, hogy úgy szerződtek az étkeztetést és az italokat biztosító cégekkel, hogy nem írták bele a szerződésbe, hogy milyen áron adhatják el az árujukat (nem véletlen, hogy a Sziget területén az italokat – a Csónakház kivételével – egységes áron mérik). Mivel a bejáratnál a fesztiválozóktól még a vizespalackokat is elkobozták, mindenki a szomjhalál küszöbén tántorgott a hőségben, a vendéglősök pedig a nagy igényt látva felemelték az áraikat. A nyitónapon egy palack ásványvízért négy dollárt kértek, ami 1999-ben rendkívül pofátlannak számított, és a további napokon az árat tovább emelték, márpedig ha valaki nem akart elájulni a fesztiválon, annak rengeteget kellett innia. Az emberek pénze gyakorlatilag a vízivásra ment el, ami azért elég elkeserítő egy fesztiválon. Akadt néhány ingyen palackfeltöltő kút, de ezeknél rendre akkora sor volt, hogy azt képtelenség volt kivárni, ráadásul egy idő után a szomjas és dühös fesztiválozók a csöveket és vízvezetékeket is megrongálták, csakhogy vízhez jussanak, így fojtva sárba a fesztivál egyes területeit.
A „biztonságiak”
A szervezők a színpadok körül még figyeltek arra, hogy profi biztonságiak is legyenek a stábban, de a fesztivál területén gyakorlatilag egy önkéntesekből álló csapat felelt a bulizók biztonságáért, akik finoman szólva sem álltak a helyzet magaslatán. A beengedésnél például a palackokat ugyan tömegesen kobozták el, de ezt leszámítva egyáltalán nem nézték át alaposan a csomagokat, így rengetegen tudtak drogokat juttatni a Woodstock ’99 területére. Sok srác csak az ingyen belépőért vállalta el a biztonsági munkát, amint lehetett, inkább lelépett bulizni, gyakran megitták az elkobozott alkoholos italokat, és mivel rutintalanok voltak a konfliktuskezelésben, általában nem is álltak bele az ilyen helyzetekbe. Ahogy teltek az órák és a napok, a fesztiválozók rájöttek, hogy nem kell különösebben tartaniuk a biztonságiaktól, ezért egyre többet engedtek meg maguknak. Ez is az egyik oka volt a számtalan molesztálásnak, sőt mint kiderült, a Woodstock ’99 területén számos nemi erőszak is történt. Nem tudták megakadályozni a rongálást és rendbontást sem, a fesztivál közepére a biztonsági személyzet teljesen elvesztette a tömeg körüli kontrollt, így nem csoda, hogy a rendezvény erőszakos rendbontásba torkollott.
Zuhany helyett szar- és szeméttenger
A rendezvény eleve kevés zuhanyzási lehetőséget biztosított a látogatóknak, és mobil wc-ből is kevés állt rendelkezésre, melyek aztán nagyon gyorsan megteltek, szartengert varázsolva maguk köré. A felháborodott fesztiválozók által megrongált csövek miatt a víz a földön folyt el, rá a szarra, amit sok részeg vagy csak kattant látogató sárnak nézett, és szó szerint elkezdett dagonyázni benne, amiről döbbenetes felvételek láthatók például a Netflix dokumentumfilm-sorozatában. Egy ilyen nagyszabású rendezvényen rendre monitorozzák az ivóvíz minőségét. A második napon a laboreredmények már azt mutatták, hogy ürülék keveredett az emberek ivóvizébe. Többen panaszkodtak arra, hogy különféle gyulladások és kelések alakultak ki a szájuk belsejében annak következményeként, hogy az ivókutakból gyakorlatilag szaros vizet ittak.
A helyzetre rátett egy lapáttal az elharapózó szemét is. Ahogy a biztonságiakon, úgy a takarítókon is spóroltak a szervezők. Nagyon kevés embernek kellett volna óriási területen (a két nagyszínpad közötti távolság másfél kilométer volt) összegyűjtenie a szemetet, ami lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A kihelyezett szemeteszsákok pillanatokon belül megteltek, a szemét pedig a földön végezte, így sok fesztiválozó a földön, gyakorlatilag a szemét közepén aludt és üldögélt. A szeméthelyzet olyannyira idegesítette a tömeget, hogy a fellépőket rendre megdobálták a színpadon a palackokkal, de ettől még nem javult a helyzet. Egy idős stábtag, aki már a ’69-es Woodstockon is ott volt emlékezett, hogy annak idején bevált, hogy szemetes zsákokat osztott ki a fesztiválozóknak, akik saját maguk is besegítettek az általuk termelt szemét összegyűjtésében, ezért most is megpróbálkozott ezzel, csakhogy itt már egy másik generáció tagjai szórakoztak. A nénit elküldték a fenébe, és jelezték neki, hogy nem azért fizettek egy csomó pénzt a belépőért, hogy ők szedjék fel a szemetet is.
Egy másik generáció
Az 1999-es Woodstock közönsége szinte semmiben sem hasonlított az 1969-es közönségre, hiányzott a hippikre jellemző lazaság, a béke és az összefogás szeretete. Ahogy arról mindkét dokumentumfilmben beszámolnak, nagyrészt fiatal, fehér, egyetemista korú, fordított baseball sapkás fiúk alkották a fesztiválozók gerincét, akik inkább tűntek egy MTV Spring Break adás szereplőinek, mint Woodstock fesztiválozóknak. A kilencvenes évek vége az a korszak volt, amikor a média teljes mértékben szexualizálta, szexuális tárgyaknak állította be a fiatal nőket, azt sugallva, hogy az életük egyetlen célja az lehet, hogy tetsszenek a pasiknak. Bill Clinton épp a médiában tette magát áldozati báránnyá a Monica Lewinsky-ügyben, rákenve minden sarat a fiatal nőre, az év egyik legsikeresebb filmje pedig az Amerikai pite volt, melynek kulcsjelenetében gyakorlatilag viccesnek ábrázolnak egy szexuális zaklatást (amikor a cserediák Nadia vetkőzni és maszturbálni kezd Jim szobájában, és ezt a fiú kamerával titokban felveszi és az interneten közvetíti), pár hónappal később pedig a Harcosok klubja mutatott rá arra, hogy mennyi frusztráció és feszültség bújik meg a korszak fiatal férfijaiban, ami kitörésre vár. Nos, a Woodstock ’99 az a fesztivál volt, ahol mindez kitörhetett belőlük, és kő kövön nem maradt. Jellemző pillanat a dokumentumfilmből, hogy amint egy nő állt a színpadon, a közönségből sokan azonnal elkezdték kántálni, hogy „Show us the titties!”, vagyis
Elő a cickókkal!
Ma már ez egy nagy fesztiválfellépésen aligha fordulhatna elő.
Hergelő fellépők
Míg ’94-ben a szervezők próbáltak Woodstock szellemiségét szem előtt tartva olyan fellépőket meghívni, akik a kortárs megfelelői azoknak, akik ’69-ben elvarázsolták az embereket a fesztiválon, 1999-ben már nem volt ilyen törekvés részükről, és leginkább az volt a cél, hogy többségében a Music Television programjában menő előadókkal töltsék meg a line-upot. Jöttek tehát a korszak legdivatosabb fellépői, a nu metalhoz tartozó Limp Bizkit, Kid Rock és Korn, mely zenekarok eleve azért lettek sikeresek, mert a rap-metal stílusban ki tudták fejezni azt a dühöt és frusztrációt, amit egy generáció érzett. A Netflix dokumentumfilmjében kissé furcsa, hogy egyes előadóknak hatalmas teret ad, míg mások – például a Metallica vagy a Rage Against the Machine – mintha fel sem léptek volna.
Persze valamennyire érthető a szerkesztési elv, hiszen a legnagyobb bajt tényleg a nu metal bandák bulijai jelentették. A péntek esti Korn fellépés már megalapozta a bajt, a rendbontás megkezdődött, de ez még csak alapozás volt a szombathoz képest, amikor a Limp Bizkites Fred Durst szándékosan hergelte fel a szervezés hiányosságai miatt amúgy is fáradt, ingerlékeny és frusztrált közönséget, hogy amikor aztán a bandája belekezdett a Break Stuff (Törj dolgokat) című dalba, a nézők valóságos apokalipszist csináljanak a színpad előtt.
Fred Durst, a Limp Bizkit énekese hergeli a tömeget az 1999-es Woodstock Fesztiválon ( Fotó: Frank Micelotta/ImageDirect)
Sok félelmetes dolgot láttam már filmekben, de kevés alkalomra emlékszem, amikor annyira megállt bennem az ütő, mint amikor láttam a Durst által szándékosan feltüzelt százezres közönséget tombolni. Elképesztően félelmetes képeket láthatunk a dokumentumfilmekben arról a veszett tombolásról, ami a nézőtéren folyik, a mentők gyakorlatilag sorra húzták ki az ájult, összeesett vagy éppen sebekből vérző embereket onnan, egy ponton pedig az orvosi stábnak már annyi betege volt, hogy kifogytak az eszközökből, amivel segíteni tudtak volna. Ahogy az egyik mentős fogalmaz az HBO Max dokumentumfilmjében:
Dolgoztam a Katrina hurrikán, a Rita hurrikán és a Sandy hurrikán alatt, de ha valaki rákérdez a Woodstock ’99-re, mindig azt mondom, hogy az volt a legnagyobb katasztrófa, amit láttam.
A végső megoldás: tűzhalál
A fesztiválozók a túlélésért küzdöttek, sőt a második napon sokan hazamenekültek az áldatlan állapotok elől, de a szervezők napi sajtótájékoztatóin a helyzetet igyekeztek elbagatellizálni, a bajokat pedig néhány rendbontó cselekedeteinek betudni. Jellemző magyarázkodás volt John Scher részéről, amikor egy újságíró szembesítette őt a lányok molesztálásának és megerőszakolásának tényével, Scher csak annyit mondott, hogy ez a fesztivál olyan, mint egy negyedmilliós város, és egy negyedmilliós városban is történik molesztálás és nemi erőszak, és ahogy ott, itt sem tudnak mindent megelőzni a biztonságért felelős emberek.
Gyakorlatilag a szervezők hárítottak minden felelősséget, és bár kisebb apokalipszis zajlott körülöttük, úgy tettek, mintha ők maguk nem észlelnék mindezt. A valóság tagadásán kívül mi más magyarázat lehet arra, hogy egy ilyen helyzetben az utolsó napon kiosztottak százezer gyertyát (!) a közönségnek, mert azt akarták, hogy a Red Hot Chili Peppers Under the Bridge című dala alatt gyertyafénnyel emlékezzenek meg egy iskolai lövöldözés áldozatairól. Bár felhívták a figyelmüket arra, hogy elég ellentmondásos, hogy míg korábban a tűzveszélyes eszközöket elkobozták a fesztiválozóktól, most pedig ők maguk adják nekik őket, őket ez hidegen hagyta, és ez vezetett a harmadik nap totális apokalipszisbe fordulásához.
Ahogy az várható volt, a megvadult közönség sorra gyújtott fel a gyertyákkal mindent, amit csak ért, égtek a kajás standok, égtek a kamionok és égett az infrastruktúra egy része, az emberek pedig magukból kivetkőzve állatként tomboltak a tüzek körül. A rendezvény teljesen szétcsúszott, a totális pusztítást pedig csak a bevezényelt rendfenntartók és rendőrök tudták megállítani.
A fesztiválnak hivatalosan három halottja volt. És csoda, hogy csak ennyi.
A Woodstock ’99-ről szóló HBO Max-os és Netflixes dokumentumfilmet kötelezővé tenném minden fesztiválszervező számára, ugyanis pompásan kiderül belőlük, hogy hogyan NEM szabad fesztivált szervezni. Bár a szervezők eredeti terve az volt, hogy ötévente visszahozzák a rendezvényt, a ’99-es kiadás után ez szóba se jöhetett. Az apokaliptikus képek körbejárták a világot, máig megrendítő példával szolgálva arról, mivé fajulhat egy tömeges fesztivál, ha nem a megfelelő emberek irányítják.
A Teljes káosz: Woodstock ’99 című háromrészes dokumentumfilm a Netflixen, míg a Zenedoboz – Woodstock: Peace, Love and Rage című dokumentumfilm az HBO Max kínálatában látható.
