Egy híres horror-rendezőtől muszáj megkérdeznem: mi a kedvenc horrorfilmed?
Az erre adott válaszom szinte napról napra változik. Most épp azt gondolom, hogy az Alien az. Egy valódinak ható világot teremt meg és egy egészen félelmetes szörnyeteget, miközben maga a nagybetűs moziélmény.
Ha az anyagi sikert és a pozitív kritikákat nem számoljuk, mit jelent számodra a siker? Mikortól számítod sikeresnek a filmjeidet?
Próbálok olyan filmeket készíteni, amik az embereknek menekülést kínálnak a hétköznapokból. Célom, hogy az emberek nézzék meg őket és beszélgessenek róluk. Érdekel, hogy kinek mit jelentenek a munkáim, milyen gondolatokkal állnak elő a filmjeimet nézve. Ha ez sikerül, én elégedett vagyok.
A rendező Jordan Peele a NOPE forgatásán (Fotó: Universal Pictures)
Minden a folytatásokról, az előzményekről és a franchise-okról szól Hollywoodban. Nehéz meggyőznöd a stúdiókat, hogy finanszírozzák az eredeti ötleteken alapuló filmjeidet, melyekkel feszegeted a zsánerfilmek határait?
Eleinte egyetlen célom volt: legyenek a filmjeim annyira sikeresek, hogy általuk a következő filmemet is leforgathassam. A Tűnj el! esetében még abban mértem a sikert, hogy lesz-e annyira népszerű, hogy pénzt kapjak egy második filmre. A film sikere végül minden várakozást felülmúlt, azóta pedig arra törekszem, hogy a filmjeim feszegessék a határokat. Egyre nagyobb témákban gondolkodom, melyek széles közönségnek szólnak, de anélkül, hogy emiatt kompromisszumokat kellene kötnöm.
Tetszett a filmben az a történetszál, amiben a karakterek megpróbálják megcsinálni a lehetetlen felvételt. Honnan jött ehhez az ötlet?
Úgy hiszem, hogy minden filmnek abból az alapállásból kellene kiindulnia, hogy megcsinálják és filmre veszik a lehetetlent. Minden film illúzió, egy olyan világot próbálunk megteremteni, ami nem létezik, méghozzá úgy, hogy hihető legyen.
A filmet a pandémia alatt írtad és forgattad le. A járvány befolyásolta, hogy milyen film lett végül a Nem?
2020-ban írtam a forgatókönyvet, és éreztem magam körül ezt a nyomasztó hangulatot. Védtelennek éreztük magunkat, és ezt az érzést szerettem volna a forgatókönyvbe is átültetni. Úgy menekültem a nyomasztó világból, hogy szándékosan valami nagyszabásút akartam készíteni, egy igazi, látványos mozifilmben gondolkodtam. Fogni akartam minden szörnyűséget, ami zajlik körülöttem, hogy átváltoztassam valami varázslatossá a mozivásznon. Szerintem a remény és a boldogság sokkal inkább jelen van ebben a filmemben, mint a korábbiakban. Így reagáltam mindarra, ami körülöttem zajlik, hiszen úgy éreztem, épp ezekre van szüksége a világnak.
Steven Yeun, Daniel Kaluuya, Jordan Peele, Keke Palmer és Brandon Perea a NOPE hollywoodi bemutatóján (Fotó: Kirk McKoy/ABImages)
Úgy tudom, a filmjeiddel az a célod, hogy azokat a témákat dolgozd fel, amik a leginkább megijesztenek téged. Mit gondolsz, a Nemmel sikert arattál ebben? Megvan már a következő filmötleted? Sok dolog megijeszt mostanság?
Nagyon hosszú a dolgok listája, amiktől félek. Viszont ha most elmondanám neked, hogy milyen filmen dolgozom éppen, utána meg kellene, hogy öljek itt mindenkit, ami egy ilyen online kerekasztal-beszélgetésnél túl nagy munka lenne, mivel túl sokan vagytok, ráadásul mind a világ különböző pontjain ültök az otthonaitokban. Szeretek olyan dolgokról forgatni, amit még nem láthattunk filmben, de a végeredmény általában úgyis valami emberi lesz, az emberekről fog szólni. Nem a hihetetlen dolgok a félelmetesek, hanem az emberek reakciója teszi őket azzá. Az emberiség általában elszúrja a dolgokat, és ez rengeteg témát ad nekem.
A filmed szerinted science fiction, horror vagy inkább a kettő keveréke?
Ami leginkább megkülönbözteti a két műfajt egymástól, az a varázslat jelenléte. A horrorokban általában van valami, amit nem tudunk ép ésszel megmagyarázni. A science fiction ilyen szempontból sokkal valóságközelibb, hiszen mindennek, ami a filmben történik, kell legyen valamilyen tudományos magyarázata. Amikor a két műfaj keresztezi egymást, az pont az a vonal, ami ideális játszóteret jelent nekem. Van egy kérdés, ami az emberiséget már régóta foglalkoztatja, és mindkét műfajban sokszor előkerült már: vajon egyedül vagyunk a világegyetemben? Az erre adott lehetséges válaszok pedig képesek arra, hogy előhozzák a legmélyebb félelmeimet. Szeretem ezt a két műfajt, de még náluk is jobban szeretem azokat a filmeket, melyek át tudják lépni a műfajok határait.
Nem, Mi, Tűnj el! A filmjeidnek mindig egyedi, emlékezetes és rövid a címe. Elmesélnéd, hogyan adsz címeket, és mit tartasz jó címnek?
Nemcsak rendező vagyok, hanem producer is, és üzletemberként tudom, hogy egy jó cím segít eladni a filmet. Próbálok olyan címeket adni, amiket könnyű megjegyezni, és az is fontos számomra, hogy a filmcímek bevonják a nézőt. Tűnj el! Nem. Ezek olyan dolgok, amiket a nézők is éreznek és magukban kimondanak a filmeket nézve. A Mi is bevonja a nézőt, hiszen ebbe a szóba ő is beletartozik. A címadási módszerem lényege, hogy próbálok már a címek által is kommunikálni az emberekkel még azelőtt, hogy elkezdődne a film a moziteremben.
Úgy tudom, a két főszerepet eleve Daniel Kaluuyának és Keke Palmernek írtad. Mi inspirált a karaktereik megalkotásakor?
A filmbeli O.J. nem a szavak embere, Daniel pedig az a színész, aki nagyon sokat tud megmutatni nagyon kevés szóval. Nagyon kifejező a tekintete, de nyilván az is számított a kiválasztásakor, hogy nagyon jó vele a kommunikációm, nagyon kevés szóból is pontosan tudja, mit várok tőle. Keke-t messze nem ismertem annyira korábbról, mint Danielt, de amit tudtam róla, az csupa jó volt. Egy nagyon keményen dolgozó színésznő, aki határozott, de együttműködő személyiség. Hatalmas energiák lakoznak benne, sok szempontból ő a film múzsája, lelke és húzóereje.
A színészek általában tanulnak valamit a rendezőjüktől, de volt valami, amit te tanultál a színészeidtől?
Keke-től azt tanultam meg, hogy milyen sokra viheti egy gyereksztár a filmiparban, és akár valami jó is kisülhet abból, ha valaki ennyire korán kezdi a szakmát. Tizenkét éves kora óta a kamerák kereszttüzében él. Hihetetlen, mennyire két lábbal áll a földön, ami annak köszönhető, hogy nagyon jó segítőkkel veszi körbe magát. Daniel folyton kihívások elé állít rendezőként, tőle azt tanultam, mennyire fontos, hogy egy színésszel jól kommunikáljunk, és ugyanaz a film forogjon mindkettőnk fejében.
Daniel Kaluuya és Jordan Peele (Fotó: Universal Pictures)
Jól tudom, hogy amikor a színészeiddel a karaktereikről beszélgetsz, elő szokott fordulni, hogy elsírod magad?
Rendezőként úgy hiszem, hogy amikor egy karakterről próbálok mesélni, és próbálom átadni a lényegét, akkor nekem is mélyen bele kell élnem magam a helyzetébe. Ez időnként vezethet olyan helyzetekhez, amikor egy-egy nagy érzelmeket kiváltó jelenet felvétele előtt kicsordulnak a könnyeim. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a filmezés számomra a terápia egy formája, csak ez egy nagyon-nagyon drága terápia (nevet).
Miért egy fiú-lány testvérpárt tettél meg főszereplőnek?
Azt éreztem, hogy feltűnően kevés olyan film akad, ami egy ilyen kapcsolatot állít középpontba, miközben a világon rengeteg a fiú-lány testvérpár. Egyke gyerekként nőttem fel, a testvéremmel csak az életem későbbi szakaszában találkoztam, ezért mindig izgalmas volt számomra, hogy milyen lehet az, amikor az embernek van egy testvére. Szerintem van egyfajta mágikus kapocs a testvérek között, úgy érzem, könnyebben megértik egymást.
A horrorfilmekben a karakterek sokszor csak eldobható figurák, de itt Haywoodék egyáltalán nem ilyenek. Elmondanád, miért indultál el ebbe az irányba?
Egy ideje már tudtam, hogy egy repülő csészealjas filmet fogok készíteni, ahogy azt is, hogy a csészealj egy farmon megbúvó embereket fog üldözni, de nem akartam, hogy a filmem csak arról szóljon, hogy az emberek bujkálnak a farmon a repülő csészealj elől. Még egy másik filmen dolgoztam, amikor megtörtént a George Floyd-gyilkosság, aminek a felvételét látva nemcsak én és az afroamerikai közösség, hanem az egész világ elborzadt. Gyötrelmes volt megnézni azt a felvételt, de nem tudtad elfordítani a fejed. Ez a felismerés volt az, ami utat mutatott nekem, ez után tudtam biztosan, hogy a következő filmem a repülő csészealjas projekt lesz.
A Nem részben western, de kicsit kiforgatja a zsánert. Láthatunk benne koreai cowboyt, fekete cowboyokat…
A filmekben a westernek a fehér cowboyokról szólnak, miközben a valóság egészen mást mutatott. A cowboyok sokkal diverzebbek voltak, mint azt a régi filmekből sejtenéd. Kifejezetten sok afroamerikai cowboy volt a vadnyugaton. Ahogy azt a Nemben is bemutatom, minden idők első filmjének főszereplője is egy fekete lovas volt. Mindenki megjegyezte magának a képet, belénk égett a látvány, mégsem tudunk semmit arról, ki volt a lovas, pedig ő volt a földkerekség első filmsztárja. A Nem sok szempontból annak a legelső filmnek a folytatása, ami azt mutatta be, hogy puszta látványelemmé tették a fekete embert, a kisebbségeket és a kívülállókat, miközben a látványon túl minden információt kitöröltek róla a történelem lapjairól (a ló neve fennmaradt az utókornak, a lovasé azonban nem – a szerző).
Fotó: Alex J. Berliner/ABImages
Még egyetlen filmben sem láttam olyan idegen lényt, mint amilyen Jean Jacket a Nemben. Elmesélnéd, honnan vetted az ötletet hozzá?
VIGYÁZAT! A KÖVETKEZŐ KÉT KÉRDÉS/VÁLASZ SPOILERT TARTALMAZ!
Michael Myers egyszerűsége volt a kiindulópont, a karakter minimalizmusa nagyon megfogott. A mi esetünkben Jean Jacket egy repülő csészealj, és kértem is a vizuális effektekkel foglalkozó srácokat, hogy lehetőleg minél egyszerűbben nézzen ki, ne vesszünk el a részletekben, inkább az volt a célunk, hogy misztikus legyen. Ha valaki meglátja, egyből azon kezd el gondolkodni, hogy vajon milyen lehet belülről. Amikor sor kerül a nagy leleplezésre, számomra fontos volt, hogy a csészealj belseje valódi legyen, ne csak számítógépes animáció, mert ha ezt látod, olyan szörnyű lesz, hogy nem bírod levenni róla a tekinteted. Meg akartam teremteni a lényt, amire képtelenség nem ránézni, miközben a legveszélyesebb dolog, amit tehetsz, hogy ránézel.
Honnan jött az ötlet, hogy ez a repülő csészealj tápláléknak használja az embereket?
Ha látsz egy UFO-t, a képzeleted azonnal elkezd egy civilizációról fantáziálni, ami kapcsolatba szeretne lépni velünk, netán el szeretne pusztítani minket. Elkezdünk gondolkodni azon, hogyan tudnánk kommunikálni velük satöbbi. Rájöttem, hogy izgalmas volna, ha az igazság ennél jóval profánabb lenne. Mi lenne, ha egyszerűen csak mi lennénk a vacsora az idegenek számára? Van ebben a gondolatban valami nagyon félelmetes.
Mit gondolsz, egyedül vagyunk értelmes, civilizált lények a világegyetemben?
Szerintem totál őrültség lenne azt hinni, hogy egyedül vagyunk. Bizonyos szempontból sokkal ijesztőbb a tudat, hogy teljesen egyedül vagyunk civilizált lényként a világegyetemben, mint tudni, hogy rajtunk kívül vannak még más intelligens életformák is. Az egyedüllét jelenti számomra az igazi horrort. Biztos vagyok abban, hogy léteznek idegen civilizációk.
A Mi című filmedben az I Got 5 On It című slágert vetted elő és tetted félelmetessé, ezúttal pedig a Sunglasses at Night című 1983-as dallal csináltad meg ugyanezt. Miért?
Szeretek elővenni általam kedvelt klasszikus popdalokat, hogy aztán mindörökre megváltoztassam a kontextusukat. Erre a kedvenc példám a Szörnyecskékben van. Ha egy ismert popslágert ügyesen használsz a filmedben, és jó okod van rá, hogy miért azt a dalt és miért épp abban a pillanatban használod, jó esélyed lesz rá, hogy egy ikonikus pillanatot teremts.
A Jordan Peele-film szinte már külön műfajnak számít. Ez olyannyira igaz, hogy sokan utánozzák. Mit gondolsz az utánzóidról?
Nem szívesen hasonlítgatnám magam olyanokhoz, akiket nem is biztos, hogy az én filmjeim inspiráltak. Ezzel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy örülök annak, hogy vannak olyan művészek, akik a munkáim hatására kapnak lehetőséget a filmiparban. Új perspektívákat kell keresni, és ha ez valakinek összejön, akkor pillanatok alatt fontos szereplő válhat. A cégemmel, a Monkeypaw-val olyan sztorikat és olyan alkotókat keresünk, akik képesek új perspektívákat találni.
Az interjú egy nemzetközi online kerekasztal-beszélgetés keretében készült.
