Három témáról szólnak a cikkek, képsorozatok és videók a Sziget hetén:
- aktuális divat a fesztiválon;
- mit szólnak a fesztiválozók bizonyos dolgokhoz (politika, por, világvége)?
- a Nagyszínpad aznapi legnagyobb koncertjének utólagos elemzése.
Értjük jól, hogy ezek érdeklik az olvasókat (és az újságírókat), ám idén úgy döntöttünk, hogy kipróbálunk valami egészen mást.
Eltöltünk pár napot a fesztiválon úgy, hogy el sem mozdulunk az egyik kisebb színpad elől.
Így kötöttünk ki az idén már az Ibis szállodalánc által szponzorált All Europe Stage-nél, amely egy viszonylag méretes helyszín, de még mindig a kisebb, családiasabb színpadok közé tartozik, már csak a szomszédos Freedome sátorhoz képest is. Két-háromszáz ember még kényelmesen elfér – és ehhez igazították a felhozatalt is. Amely, mint a színpad neve is mutatja, feltörekvő, vagy mérsékelten ismert (ha 1998-at írnánk, azt mondanánk: underground) együttesekből áll, Lengyelországtól Magyarországon át Franciaországig.
Fotó: Neményi Márton
Merész elképzelés volt, és nem is gondoltuk, hogy sikerül; azt hittük, győz majd a lelkifurdalás és a FOMO, azaz ahogy meghalljuk, hogy mi zajlik a Nagyszínpadnál este kilenc után, feladjuk és rohanunk majd oda. Nem így lett: az Ibis X All Europe Stage ugyanis végig volt olyan jó, hogy egy pillanatra se merüljön fel, hogy kihagyunk valami fontosat. (Na jó, a vasárnapi Tame Impalára ellógtunk.)
Az pedig, hogy az együttesek nagy részét nem, vagy legfeljebb hírből ismertük, inkább segített, mint hátráltatott: az első egy-két jó élmény után egyszerűen túl kíváncsiak voltunk a folytatásra ahhoz, hogy olyan fellépőket akarjunk nézni, akiket már ismerünk. Most pedig kulturmisszióként megosztjuk veletek is a kalandjainkat: íme, hat együttes, akiket még nem láttunk, az elmúlt egy héten azonban a kedvenceink lettek.
JeanneTo
A lista legkevésbé ismert előadója, és ez szégyen az egyetemes poptörténelemben: igaz, hogy JeanneTo (így, egyben) csak pár tucat embert mozgatott meg a Szigeten, de ez legfeljebb a délután négyes idősávnak és a 34 foknak köszönhető, nem a teljesítményének. Sok minden nem derül ki róla; úgy tűnik, csak pár éve zenél, de ez máris elég volt egy radikális stílusváltásra: kortárs műfajokban utazó frufrus utcadívából neonszínűre festett, tüsihajú raver lett, akinek a megjelenése és a zenéje is úgy teljesen 2022-es, hogy közben így, ahogy van, felbukkanhatott volna a Viva TV-n bármikor a kilencvenes évek közepén.
Koncertje is pont olyan volt, amilyennek az előző mondat alapján gondolnánk: fékevesztett ugrálás, hadonászás, áradó optimizmus és elapadhatatlan energia egy teljes órán keresztül. És akkor a mögötte rendszeresen megőrülő, a saját napszemüvegét is leheadbengelő dj-ről nem is beszéltünk. Pont ilyen volt az egész, mint a fenti a YouTube-videó, csak sokkal több napfénnyel és kevesebb emberrel.
Mi mindenesetre feliratkoztunk rá minden létező platformon.
Lenny
Ha csak a nevét nézzük, egy szőrös amcsi blues- vagy rockzenészre gondolhatnánk, helytelenül. Lenny ugyanis:
- fiatal;
- lány;
- cseh.
Lenka Filipová az elmúlt 8 évben Csehország egyik legsikeresebb zenei exportcikke lett, nem véletlenül: a klasszikusan képzett, 28 éves énekesnő maga írja a szövegeit, komponálja dalait, zongorája előtt ülve pedig kész kelet-európai Kate Bush és kistérségi Tori Amos. Lehengerlő jelenléte van és ugyanolyan természetességgel (és anyanyelvi angollal) játszik melankolikus szakítós dalt, mint milleniál himnuszt; utóbbira már csak elsőre közhelyesnek tűnő, de egy ügyes fordulattal megható és érzékenyítő videoklipje miatt is felhívjuk a figyelmet.
A Szigetre Csehországból is sokan érkeznek, ők pedig alighanem mind ott voltak péntek délután az Ibis színpadánál.
Дeva
Magyar népdalok plusz elektronika? Önmagában ez nem újdonság, az Anima Sound System próbálkozott ezzel (a Noxot most hagyjuk), de amit a fiatal magyar lány kotyvaszt külvárosi nappalijában, az egészen új. Takács Dorina a népzenét alapanyagként kezeli, szabadon csűri-csavarja a számítógépén (vagy effektpedálokkal), és hiába a sok-sok basszus és a négynegyedek, a zenei alap inkább hipnotikus, mint olyan, amire az ember ugrálni akarna. Az eredmény pedig minden, csak nem elcsépelt, és ebben nagy szerepe van a fejkendős, mezítlábas lánynak, aki inkább pogány papnőként vezényli a koncertet, mint frontemberként.
Délután ötkor lépett fel, rettenetes porban, a háttérben éppen elkezdődött valami a közeli, sokkal hangosabb sátorból, a szigetelők nagy része éppen csak hogy elkezdett magához térni. Дeva fellépése mégis a kevés koncert egyike volt, amelyre odacsábultak a másnapos külföldiek, akik egyébként teljesen máshova indultak, csak egy pultot kerestek volna a közelben.
Nem hittük volna, hogy pont a Szigeten leszünk nagyon büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, de így történt: Dorina zenéje és jelenléte a lehető legjobb országimázs.
The Holy
Sok minden eszünkbe jutott, miközben a The Holyt hallgattuk: itt egy kis Joy Division, ott egy kis Radiohead, a kettő között pedig minden az Interpol-féle szomorkodós zúzástól a Queens of the Stone Age-en át az ezredfordulós altrock-himnuszokig (The Killers, Yeah Yeah Yeahs).
Aztán elengedtük ezt az egészet, és simán csak élveztük, ami van; pont annyira, mint ők maguk, tehát nagyon.
A 2014-ben alakult finn együttes ugyanis már rég tart ott, hogy saját hangzása legyen, azaz méltatlan őket más együttesekhez hasonlítani. A világsiker még hátra van, de ezt a koncertet megjegyeztük; pár év, és fűnek-fának meséljük majd, hogy mi már akkor is ott voltunk, amikor még csak száz-kétszáz ember jött el rájuk a Szigeten.
Margherita Vicario
Te várjál, az olasz popzene nem szokott ilyen jó lenni!
Ez volt az első mondat, amit meghallottunk az Ibis-színpad közelében, amikor Margherita Vicario énekelni kezdett. A következő az volt, hogy „amúgy pont úgy néz ki, mint egy tévébemondó”. Ebben egyébként semmi pejoratív nincs, és érthető is: a filmes családba született Vicario pont annyira tévé-, mint popsztár, sorozatokban, filmekben játszik, és ez látszik is a színpadi jelenlétén, illetve csodálatos videoklipjeiben.
A közönségnek egyébként nem sok ideje volt beszélgetni, mert a következő pillanatban felrobbantotta a rétet. Diszkó, itt-ott melankólia, de főleg vegytiszta, a szó legszorosabb értelmében vett popzene, meglepő mélységekkel és magasságokkal; még a hagyományosan ciki közönségénekeltetés is nagyon jól állt neki. Nagyszínpados produkció a kisszínpadon.
Fotó: Neményi Márton
A fotósunkat annyira magával ragadta, hogy konkrétan elfelejtette, hogy fotóznia kell, úgyhogy ezt az egy képet lőtte. Üzeni, hogy bocs.
La Chiva Gantiva
Pontosan nem tudjuk, mit láttunk, és ha tudnánk is, akkor sem lennének szavaink, hogy visszaadjuk. Annyi biztos, hogy spanyolok. Ha megnézitek ezt a klipet…
…és ezeket a képeket…
…talán megértitek, hogy miért nem érezzük, hogy bármilyen magyarázatnak lenne értelme.
Platon Karataev
Posztrock, pszichedélia, és olyan szövegek, hogy még a negyedéves filozófia szakosok is szemöldökráncolva próbálják értelmezni, miközben persze félig önkívületben dülöngélnek az egyik legjobb kortárs magyar együttes fellépésén. A négytagú Platon Karataev nem is koncertezik, inkább szertartást celebrál; az első két albumukat még angolul adták ki, a nemzetközi piacra szánták, de idén, a Partért kiáltó lemezzel végre hazaérkeztek – úgy, hogy el sem mentek soha – és magyarul énekelnek, kántálnak és csinálnak mindenfélét, amire szavaink sincsenek.
Nem állítjuk, hogy mindent értünk, de ami a zenéjüket illeti, nem is dolgunk érteni. Nem táncoltat, inkább arra kér, hogy lélegezz lassan és figyelj befelé; nem egyszerű ez a Szigeten este fél hétkor, de ha van bárki, akinek a kedvéért megpróbáljuk, akkor azok ők, és ha van zene, amire sikerülhet, akkor az az övék.
A Platon Karataevre, ha van még igazság ezen a világon, nagy jövő vár, remélhetőleg nem csak a Nagykörúton belül. Az mindenesetre biztató, hogy mostanában egyszerűen képtelenség budapesti lemezboltba belépni úgy, hogy az eladó ne azt magyarázná valamelyik vevőknek, hogy „nem tudjuk, mikor jön a Partért kiáltó bakeliten, talán szeptember”.