2009
Fogalmam sem volt, mit csinálok, és utólag visszanézve is lehetetlen rekonstruálni a saját képeimet látva, hogy mi lehetett a szerzői szándék. Volt egy kis vakum, amivel össze-vissza lődöztem, minden képem ultranagylátószögű lencsével készült, mert akkoriban úgy gondoltam, azzal készülnek a bombasztikus fotók, amik ismertté teszik az embert (akkoriban egyébként tényleg azzal készültek, de azért fotózni is kellett tudni hozzá), minden képet direkt ferdén lőttem, és a művészi hatás kedvéért be is mozdítottam a gépet expozíció közben. Tényleg azt hittem, hogy nálam jobb képeket senki sem készít a Szigeten. Minden képem rettenetes lett. Leírhatatlanul jól éreztem magam.
Fotó: Neményi Márton
2010
Ez talán a Sziget talán utolsó naiv és ártatlan éve volt, amikor a Nagyszínpadnál már szigor uralkodott, de a megboldogult A38 Színpadon még be lehetett lógni a backstage-be és elcsípni egy interjúra a korszak egyik legmenőbb énekesnőjét, a Merrill Niskert, azaz Peachest, akinek az aktuális nagy slágere, ha jól emlékszem, a Fuck The Pain Away volt. Tőle lopott nagyjából mindent Lady Gaga és akkoriban még Madonna is, igaz, ezt sosem ismernék be. Peaches törött lábbal lépett a színpadra – pontosabban gurították be –, a kerekesszéket azonban ügyesen beépítette a koreográfiába, amely a korszaknak megfelelően dühös, nihilista és megbotránkoztató volt. Az interjún kiderült, hogy nagyon kedves ember. Ez egy, a többihez képest egész jól sikerült, művészi portré, amely nagyszerűen illeszkedett a tisztességes, korrekt interjúfotók közé, vagyis illeszkedett volna, ha nem felejtettem volna el elkészíteni azokat is.
Fotó: Neményi Márton
2011
Komponálni még nem, élességet állítani már tudtam, de ennél sokkal érdekesebb, hogy mennyire más idők jártak akkoriban. Még ért „a sziget legjobb csajai” galériákat fotózni, összeállítani, illetve szerkesztőként ilyen témákat a fotórovatoktól kérni, szabad volt alacsony növésű emberekkel (embereken) poénkodni a színpadon, illetve teljesen oké volt, ha a kistérségi rocksztárok sztriptíztáncosokkal vették körbe magukat, főleg, ha a Soerii & Poolek vicczenekarban vendégénekeltek éppen, mint az alant látható Papp Szabi. Nem mondom, hogy bánom, hogy ma ezt már mind nem szabad, ahogy azt sem, hogy a világ rosszabb hely lett most, hogy az ilyesmiért már eltörlik az embert, de az akkori mobilom még megvan valahol, és benne van az általam szétküldött
nagysatorba ygerteeek latszik a nok melle a színpadon soeri&poolek rulez!!
sms, és nem érdekel, ki mit gondol, nagyon jó érzés tudni ezt.
Fotó: Neményi Márton
2011
Tudom, abban maradtunk, hogy egy év – egy fotó, de kiderült, hogy vannak képeim Lemmyről a Motörheadből. Olyanok, amilyenek, de ott voltam, kattintottam, és aztán el is felejtettem az egészet. Még jó, hogy most visszanéztem.
Fotó: Neményi Márton
2012
Az első év, amikor nagyon igyekeztem komponálni és szerzői koncepció mentén fotózni, hogy végre azzal a tudattal léphessek a K-hídra hajnali kettőkor, hogy
igen, sikerült, van saját stílusom, ha valaki ezekre a képekre ránéz, tudja majd, hogy az én művem.
Akkoriban ráadásul éledezett a mai értelemben vett szélessávú internet, tele volt a YouTube fotós oktatóvideókkal, az egyikben például azt mondták, tegyünk különböző áttetsző, tükröződő tárgyakat a lencse elé a művészi hatás érdekében. Gondoltam, egy műanyag söröskorsó is megteszi. Nem tette meg.
Fotó: Neményi Márton
2013
Ekkor már minden évre jutott egy igazi nagybetűs Legenda, ennek megfelelően akkora volt a szigor, hogy egy ilyen mezei fotósnak, mint én, esélye sem volt a közelébe kerülni. Megtettem, amit tudtam, pipiskedtem a bal kivetítő alatt a magam 178 centijével, nyilván esélytelenül; aztán egy kegyelmi pillanatban egyszer csak szétnyílt előttem a tömeg, pont akkor, amikor Nick Cave begyalogolt az első három sorba, a fény, a kezek, és persze maga az érzékenyrock-messiás is tökéletes kompozícióba helyezkedett, így el tudtam készíteni ezt az életlen képet.
Fotó: Neményi Márton
2014
Itt pedig Josh Homme mutatta, mit műveljenek egymással az emberek a Queens of the Stone Age-koncert után. Ez bezzeg éles lett.
Fotó: Neményi Márton
2015
Itt már éreztem, hogy egyre kevésbé a zene, és egyre inkább minden más érdekel a Szigeten; ebben az évben például az, hogy mit hagynak maguk után a fesztiválozók, és mi várja a hősies takarítókat. Nem volt szép látvány.
Fotó: Neményi Márton
2016
Ebben az évben pedig szerelmespárokat szerettem volna fotózni, és abban az értelemben sikerült is, hogy a képeimen többek között vannak szerelmespárok is. Itt tanultam meg továbbá, hogy el kell engednem egy-egy ötletet, ha az nem akarja, hogy megvalósítsák.
Fotó: Neményi Márton
2017
Az igazi partiarc nem az, aki délután három óta várja a kilenckor kezdődő headlinert az első sorban, a kordonba kapaszkodva, és nem is az, aki bemindenezve vereti hajnali négyig az arénában. Az igazi partiarc, aki végigcsinálja mindezt úgy, hogy születése óta vak. Szabi elszánt, rutinos, és olyan magabiztossággal mozog a tömegben, rendel a pultoknál, táncol és csajozik, hogy azt a látók is megirigyelhetnék. Meg is irigyelték.
Fotó: Neményi Márton
2018
Az év, amikor annyira beütött a fesztiválfotó-kiégés, hogy elkezdtem festményeket kopipésztelni a képeimre. Engem lepett meg a legjobban, mennyire természetes lett a végeredmény, amely aztán megjárta a nemzetközi sajtót is, ami a sorozat zsenialitása helyett inkább arra bizonyíték, hogy a nemzetközi sajtóban is beütött a fesztiválfotó-kiégés.
Fotó: Neményi Márton
2019
Zenét ebben az évben már nem is fotóztam, cserébe egy hordozható stúdióval rohangáltam és arra kértem mindenkit, hogy álljon be úgy, mintha festmény készülne éppen róla. Két barátomnak, akik segítettek cipekedni, köszönhetem, hogy megúsztam a gerincsérvet, de erre a sorozatra a mai napig szívesen emlékszem; nem tudom, miért, de itt értettem meg végleg, miért nem egyszerű marketingszöveg az, hogy a Sziget Európa legjobb fesztiválja.
Fotó: Neményi Márton
2022
Ahhoz képest, hogy milyen tanulsága volt a 2019-es Szigetnek, rögtön ki is hagytam két évet, és utána is már csak a reneszánsz kompozíciókért jöttem vissza. Közben végig arra gondoltam, hogy talán utoljára.
Fotó: Neményi Márton
2023
Ez volt az az év, ahol elengedtem mindent és hagytam, hogy kivételesen a téma találjon meg engem – a tisztességes fotósoknál fordítva szokott ez lenni. Ebből az lett, hogy elindultam a bejárattól, elmentem a legészakibb pontig, oda, ahol bele lehet sétálni a Dunába, elkattintottam ezt a képet, és ezzel az egy fotóval tértem haza. Caroline Polachek és az Amyl and the Sniffers csodálatos volt másnap, még mielőtt valaki azt hinné, hogy a Szigettel volt a baj, és nem velem.
Fotó: Neményi Márton
2024
Fotó: Neményi Márton