1. tévhit: Egytől egyig „kis Drakulák”
Bram Stoker Drakula című regényének címszereplője denevérré változva lakmározik az emberek véréből. Az 1897-ben megjelent mű és az abból készült különféle adaptációk szilárdították meg azt a tévhitet, miszerint az összes denevér vérszomjas fenevad. A valóságban azonban a denevéreknek mintegy ezer különféle faja létezik és ezek közül mindössze három (!) iszik valóban vért. Ezek az úgynevezett vámpírdenevérek Közép- és Dél-Amerikában élnek és legfőképpen madarak, illetve rágcsálók vérével táplálkoznak, embereket csak igen ritkán támadnak meg. A denevérfajok túlnyomó többsége viszont vagy gyümölcsökkel, vagy rovarokkal táplálkozik, egyesek pedig nektárt isznak, ami a méhekhez hasonlóan beporzóvá teszi őket. A rovarevő denevérek szintén hasznosak, ugyansis számos kártékony rovart fogyasztanak. Egy denevér egyetlen éjszaka alatt akár a teljes saját testsúlyának megfelelő mennyiségű kártevőt is képes elpusztítani.
2. tévhit: Belegabalyodnak az emberi hajba
Szintén elterjedt tévhit, hogy a denevérek hajlamosak lecsapni az emberre és belegabalyodni a hajkoronájába. Ennek az alapja valószínűleg egy régi babona, amivel a fiatal nőket akarták eltántorítani attól, hogy sötétedés után a szabadban mászkáljanak. A denevéreket valójában azonban a legkevésbé sem vonzza az emberi haj. Már csak azért sem, mert ezek az állatok nem építenek fészket, így ehhez sincs szükségük akár állattól, akár emebrtől származó szőr begyűjtésére.
(Fotó: Getty Images)
3. tévhit: A denevérek vakok
Az a tévhit, miszerint a denevérek vakok lennének, vélhetőleg abból fakad, hogy tudjuk róluk: az emberi fül számára nem érzékelhető hanghullámokat bocsátanak ki a szájukon vagy az orrukon keresztül a helymeghatározáshoz, illetve a vadászathoz. Nem kizárólag ennek segítségével tájékozódnak azonban. A denevéreknek olyan szemeik vannak, amelyekkel kiválóan látnak a sötétben, sőt, egyes fajaik szemei az ultraibolya fényt is képesek érzékelni.
4. tévhit: Kivétel nélkül fejjel lefelé lógnak
Tény és való, hogy a denevérek sok időt töltenek fejjel lefelé, és jó okkal, ez a pozíció ugyanis lehetővé teszi számukra, hogy gyorsan felszálljanak, amikor kell. Más repülő állatokkal összehasonlítva a denevérek emelőképességükhöz képest nehezek, ami azt jelenti, hogy nehezen tudnának felszállni a talajról. Éppen ezért szó szerint zuhanással indítják el a repülést, ez adja meg ugyanis azt a lendületet, mely szükséges a felemelkedéshez. Léteznek azonban olyan denevérfajok is, melyek nem fejjel lefelé lógva alszanak. Ilyenek péládul a dél-amerikai Thyropteridae család és a madagaszkári Myzopodidae család tagjai. Ezek általában növények, legtöbbször banánfák fiatal, még nem kibomlott leveleiben pihennek, a csuklójukon és a bokájukon lévő kis „tapadókorongokkal” rögzítve magukat a növényen, fejjel felfelé.
5. tévhit: A denevérek szárnyas patkányok
Bár a denevérek általában kicsik és szőrösek, nem repülő rágcsálók. Az úgynevezett Chiroptera rendbe tartoznak, amely a világ emlősfajainak körülbelül egyötödét alkotja. Az ebbe a csoportba tartozó denevérek a leggyorsabb emlősök. Egy 2016-ban közzétett tanulmány megállapította, hogy a denevérek akár 100 mérföld/órás sebességgel is képesek szárnyalni a levegőben, így akár még az olyan gyorsaságukról híres állatokat is felülmúlják sebességben, mint például a gepárdok.
