1896. szeptember 15-én a Texas állam mélyén található Waco nevű kisvárostól pár kilométerre északra két vonat ütközött össze frontálisan. A járművek kazánjai az ütközéskor felrobbantak, a törmelékek pedig több száz méter át repültek a levegőben: legalább ketten meghaltak, és sokan megsérültek. Valaki a szemét is elveszítette egy repülő vonatalkatrész miatt. De pánik nem tört ki, és senki sem menekült el a helyszínről. Sőt, a baleset után több ezer bámészkodó rohant lélekszakadva a megsemmisült mozdonyok felé, abban a reményben, hogy a roncsok egy darabját elteheti emlékbe.
Ugyanis a vonatbaleset szándékos volt: a helyszínen tartózkodó kb. 40 ezer ember mint azért ment oda (sőt: azért fizetett, hogy ott lehessen), mert tudta, hogy a vonatok nagy sebességgel fognak egymásnak rohanni.
Kb. 1896-tól egészen az 1930-as évekig a megrendezett vonatszerencsétlenségek igen népszerű látványosságnak számítottak szerte az egész Egyesült Államokban. Ezek többnyire ugyanazt a sémát követték: a szervezők lefektettek egy fél és másfél kilométer közötti hosszúságú vágányszakaszt, majd hozattak két régi gőzmozdonyt, és a vágány két végére állították őket egymással szemben. Ezután két bátor és minden bizonnyal jól megfizetett mozdonyvezető beindította a szerkezeteket, majd menet közben gyorsan és lehetőleg fájdalommentesen elhagyta a mozgásba lendült szerelvényeket, mielőtt azok teljes sebességgel egymásba csapódtak volna a felajzott tömeg nagy örömére.
A vonatok a műsor előtt (fotó: Wikipedia)
A fentebb már említett Waco melletti show-vonatbaleset egy William George Crush nevű férfi nevéhez fűződik, aki egyébként a Missouri-Kansas-Texas vasút (ismertebb nevén: Katy) utasügynökeként, avagy utazásszervezőjeként dolgozott. A Katy komoly anyagi gondokkal küzdött, és ezért Crush-t bízták meg, hogy valahogy próbálja meg fellendíteni az üzletet. Ami aztán sikerült is: szerzett valahonnan két kiérdemesült gőzmozdonyt, amiket a vasúti alkalmazottakkal vörösre, illetve zöldre festetett, aztán építtetett egy sínszakaszt három domboldal közé, amelyek így afféle természetes amfiteátrumként szolgáltak, vagyis az emelkedők tetejéről kiválóan be lehetett látni az egész pályát. Crush nagyjából 20 ezer fős tömegre számított, ezért felhúzatott alkalmi városkát, amit nem túl fantáziadúsan Crush-nak nevezett el: ez nagyjából annyiból állt, hogy fúratott néhány kutat, kerített egy cirkuszi sátrat, ami étteremként funkcionált, és még egy fából összeeszkábált fogdát is üzembe helyezett arra az esetre, ha kissé elszabadulnának az indulatok. A helyszínt 200 darab rendőr biztosította.
Szeptember 15-én az emberek valósággal özönlöttek sebtiben felhúzott pop-up városba: összesen kábé 40 ezren érkeztek, azaz legalább kétszer annyian, mint amire a szervező előzetesen számított (nyilván nem függetlenül attól, hogy a Katy extra olcsó – csupán két dolláros – vonatjegyekkel csábított minden texasit a rendezvényre). Azon a napon állítólag a Crush volt Texas második legnagyobb települése.
A karambol pillanatában (fotó: Wikipedia)
Körülbelül 17 óra 10 perckor Crush felpattant a lovára, és bevágtatott a két vonat közé. Kalapjának intésére a szerelvények 80 km/h-val kezdtek egymás felé száguldani, majd pár percen belül hatalmas, fülsüketítő robaj kíséretében ütköztek össze. A hatás leírhatatlan volt. Az egyik szemtanú szerint: “hirtelen beállt a csend, majd mintegy varázsütésre, mindkét kazán egyszerre robbant fel, és a levegő megtelt repülő vas- és acélrakétákkal.” Egy polgárháborús veterán, aki szintén jelen volt az eseményen, azt mondta, hogy ez félelmetesebb volt, mint a gettysburgi csata. Crush-t a baleset után azonnal kirúgták, de miután rájöttek, hogy a jelenlévők többsége jól érezte magát, a vasút másnap újra alkalmazta a férfit, aki nyugdíjazásáig a Katy-nél dolgozott.
Bár kétségkívül a wacói show volt a legnagyobb visszhangot kiváltó és a legjobban dokumentált művonatszerencsétlenség, a legszorgalmasabb és legeredményesebb vásári vonatpusztítói cím nem William George Crush-nak jár, hanem Joe Connollynek (becenevén Head-on Joe, azaz Frontális Józsi), aki 1896 és 1932 között több mint 70 balesetet rendezett, és legalább 146 mozdonyt semmisített meg. Connolly Iowában nőtt fel, közel a sínekhez, és kisfiúként gyakran elgondolkodott azon, mi történne, ha két vonat egymásba rohanna. „Úgy gondoltam, hogy valahol minden normális emberben ott lapul az elfojtott vágy, hogy összetörjön dolgokat” – írta Connolly egy 1933-as cikkében. „Ezért meg voltam győződve arról, hogy rajtam kívül még sok ezren kíváncsiak lennének arra, hogy mi történik valójában, ha két száguldó vonat összeütközik.”
Totális pusztulás! (fotó: Wikipedia)
Connolly felnőttként aztán színházban dolgozott, így pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen is egy jó előadás. Az első vonatbalesetét egy veterán mozdonyvezetővel közösen szervezte: az utcáról besétált a Des Moines-i állami vásár igazgatóságához, és felajánlotta, hogy 5000 dollárért óriási látványosságot mutat be. Ez a kezdeti ár egy kicsit túl magas volt az igazgatóság számára, de aztán visszatért egy elfogadhatóbb ajánlattal: 3000 dollár plusz a jegyeladásokból való részesedés. A testület beleegyezett, és 1896. szeptember 9-én – egy héttel a hírhedt Crush-i katasztrófaműsor előtt – Connolly megtartotta fantasztikus pályafutása első megrendezett vonatkarambolját. Körülbelül 5000 ember fizetett fejenként 50 centet azért, hogy a tribünön ülve nézhesse a showt, és további ezrek álltak a kerítés mentén. A mutatvány sikeres volt, és mind Connolly, mind a vásár busás összeget zsebelhetett be.
Szuveníreket gyűjtő nézők (fotó: Wikipedia)
Connolly elkezdte bejárni az országot, és Bostontól Los Angelesig, Tampától Salt Lake City-ig mindenhol vonatroncsokat hagyott maga után. Mint említettük, színházi tapasztalata igen jól jött ehhez a különös hivatáshoz: mindig nagy és látványos műsorokat csinált, előfordult például, hogy dinamitot erősített a mozdonyok elejére, a tehervagonokat pedig benzinnel és forró szénnel töltötte meg, hogy a járművek kisiklásuk után lángba boruljanak. Az sem volt ritka, hogy a vonatok oldalára különböző politikai jelöltek vagy ügyek nevét és szlogenjeit festette fel, hogy a nézők még lelkesebben szurkolhassanak az adott mozdonyért: az egyik 1932-es vonat-roncsderbin pl. Hoover és Roosevelt állt szemben.
Az 1930-as évekre a megrendezett vonatszerencsétlenségek hirtelen sokat veszítettek a népszerűségükből, mivel a nagy gazdasági világválság csúcsán a kiszolgált, de egyébként még használható mozdonyok tönkretételét pazarlásnak tekintették. Connolly 1932-ben az Iowai Állami Vásáron mutatta be utolsó nagy vonatkatasztrófáját: az anekdota szerint utána egyszerűen megvonta a vállát, majd annyit mondott, hogy „hát ennyi volt“, és elsétált.
