Recenzió: Hidas Judit: Nem vagy többé az apám

Hidas Judit új regénye, a Nem vagy többé az apám, javarészt egy felnövekvés történet, a regény főhőse Eszter, a rendszerváltás utáni évek reményekkel teli időszakában válik felnőtté. Ám a nővé cseperedő főhős megélésein túl, több dimenzió is kibontakozik: rálátunk a családi kapcsolatokat működtető diszfunkcionális dinamikákra, és az író a tágabb kontextusról sem feledkezik meg.

Arról a társadalmi rendszerről, amelyben a klasszikus nemi szerepek kevés mozgásteret hagynak a nőknek, amelyben kiskoruktól kezdve a kiszolgálásra, a simulékonyságra, az önfeláldozásra szocializálják őket, és amelyben a férfiakat a saját érzéseik elnyomására kényszerítik. 

Utóbbira találunk is egy pontos mondatot a könyvben: „Tudod, olyan ez, mintha hiányozna valami a testemből. Nekem mindig az agyammal kellett mindent megértenem. Kellettek a nők, hogy tudjak érezni” – mondta a betegágyán Eszter édesapja, aki sosem fejezte ki szavakkal az érzelmeit, hiszen úgy tanulta, azokról egy férfinek nem illik beszélni.

Nem vagy többé az apám
Fotó: Libri

De nemcsak Eszter édesapja szenvedett sokat a társadalmi elvárások alatt, hanem az édesanyja is küzdött azzal a szűk skatulyával, amelybe a születése után belepréselték. Hiába volt kiváló a szakmájában, hiába vezetett önállóan egy vállalkozást, és fizette ő a számlák nagy részét, otthon a négy fal között kénytelen volt megfelelni az engedelmes feleség szerepének. Ez a kettősség akkoriban egyáltalán nem volt ritka. Mert bár az államszocializmus vége felé azt hirdették, hogy a nők és a férfiak egyenjogúak, ez leginkább csak abban valósult meg, hogy a nők is húzhatták az igát a gyermeknevelés és az otthoni teendők mellett. 

A gyakorlatban szó sem volt igazi feminizmusról – vagy más néven a egyenjogúságról – , a nők alacsonyabb rendűségének eszméjét nem tudta kiirtani a propaganda.

Ezen a rendszerváltás sem segített, hiszen a berögzült sztereotípiák nem tűnnek el egyik napról a másikra, pláne, ha nincsenek erre irányuló központi törekvések. Márpedig eddig egyetlen kormány sem vállalta magára a feladatot, hogy hatékonyan elősegítse a nemek közötti egyenlőséget.

Így történhet meg a könyvben (és a valóságban is), hogy a kilencvenes évek elején, egy dolgozó nőt otthon kiskorúsítottak. Nem vehetett meg szó nélkül, a saját pénzéből egy tévét vagy egy porszívót, ha a férje nem bólintott rá. Nem mehetett el a barátnőjével utazni, ha az a férjének nem tetszett, és nem hívhatta el magukhoz gyakran a szüleit, ha az nem szerette volna.

Hidas Judit
Fotó: Facebook

Eszter anyja is csak azt tette sokáig, amit születésétől kezdve tanítottak neki, csendben tűrt, akkor is, amikor a férje abból sem csinált titkot, hogy félrelép.

Az épp tinédzser korba lépő Eszternek pedig senki nem mondott el semmit a háttérben zajló drámákról, ám a valóságot nem lehet sokáig műmosoly mögé rejteni, a konfliktusokat következmények nélkül a szőnyeg alá söpörni. A halmozódó, meg nem oldott, ki nem beszélt problémák nagy része végül – ahogy az sokszor lenni szokott –  rajta, a gyereken csattant, és eszköz lett egy ocsmány harcban, amelyben a szülei egymás ellenségeivé váltak.

A lapokon kibontakozó történet szereplőinek szenvedése könnyen behúzza az olvasót, hiszen megannyi család drámája, gyerekek, feleségek és férjek valósága lehetne. Ki nem mondott érzések, elnyomott vagy épp tomboló indulatok, fájdalmas játszmák, fojtogató családi klíma, mély sebeket ejtő szavak. Ezek jelentették Eszternek is a családi mindennapokat.

És a  szülei válása sem hozta el számára a belső nyugalmat.

Az apjával való viszonya, az anyja fel nem dolgozott fájdalma, a múlt öröksége rányomta bélyegét az életére, miközben egyedülálló anyaként próbált lavírozni. Eszternek szembe kellett néznie a múltjával, önmagával és a sérelmeivel, hogy ki tudjon lépni a mindent elviselő, mártír szerepéből, és hogy ne a szülei problémáit, fájdalmait, mintáit cipelje tovább.

– kérdezi a felnőtt Eszter, ami egyben megannyi gyerek, fájdalmas kérdése, amelyből aztán fakad az elhatározás, hogy majd mi máshogy csináljuk, nem fogunk úgy viselkedni, mint a szüleink. Csakhogy a minták átírásához kevesen kérnek és kapnak segítséget, a mindennapok darálásában pedig a legjobb szándék ellenére is életre kelhetnek a régi sémák.

A trauma pedig újra és újra, generációról generációra leképeződik, csak a szereplők nevei változnak a családi darabban.

„Ekkor apám beszélni kezdett: a múltról, arról, hogy amikor fiatal volt, úgy képzelte, nekünk egészen más lesz a kapcsolatunk, mint neki volt az apjával, és hogy ő egészen más apa akart lenni, mint a nagyapám. Egyenrangú viszonyt szeretett volna kettőnk között, valami barátságfélét. Láttam, hogy várja, mondjak valamit, talán hogy megnyugtassam, legalább egy kicsit sikerült ezt megvalósítania.” – meséi Eszter, aki szintén azért harcol, hogy eleget tudjon tenni saját ígéretének, miszerint ő majd máshogy csinálja, mint az anyja, hogy leás és megkeresi a rétegek, álarcok és szerepek alatt rejtőző, valódi önmagát. 

Meséli egy barátnőjének, miután elkezdett járni egy pszichológushoz, mert Eszter tényleg nem hagyta, hogy a múlt elhatalmasodjon a jelenén. Sok belső munka és fájdalom árán, de egyre közelebb került az igazi Eszterhez, aki már mert nemet mondani, és kiállni az érdekeiért, aki már nem epekedett olyan ember szeretetéért, aki nem képes az érzelmeit felismerni, kommunikálni. Eszter már nem akarta megváltoztatni a szüleit, és nem is akart többé mindenáron megfelelni nekik.

A családi csomagokat kibontotta, átnézte és letette. Terhektől mentesen indult tovább a saját útján.

A Nem vagy többé az apám érzékenyen és pontosan beszél a szülő-gyerek viszony dilemmáiról, konfliktusairól, az egymásra és az önmagunkra találás nehézségeiről. Végül megjelenik benne a megbocsátás fontossága is, amely azonban nem jár alanyi jogon, még a szülőknek sem, és nem várható el senkitől.