Nők a magyar irodalmi életben

Megnyilvánulhatnak-e a női szerzők fontos társadalmi-kulturális kérdésekben? Vagy vannak ezzel kapcsolatos tabuk? Milyen esélyeik vannak egy olyan intézményrendszerben, ahol ma is jelen van a diszkrimináció? A Szépírók Társaságán belül tavaly megalakult Női Érdekvédelmi Fórum, a SZÍN legfontosabb célja a problémák megfogalmazásán túl elősegíteni a nők érdekvédelmét és esélyegyenlőségét. A nemrég nagy port kavart „Tóth Krisztina-ügy” kapcsán a SZÍN munkacsoportjának tagjait, Hidas Juditot és Tallér Edinát kérdeztük a női szerzők helyzetéről, illetve arról, vajon formálható-e az irodalmi kánon.

Tóth Krisztina Jókai Az arany emberével és Szabó Magda Bárány Boldizsárával kapcsolatos kijelentésén – mely szerint problémás nőábrázolásuk miatt kivenné őket a kötelező olvasmányok közül – rengetegen felháborodtak. Úgy értelmezték, az írónő „ledarálná” az említett könyveket. A SZÍN akkor szolidaritást vállalt Tóth Krisztinával, akinek durva kommentekben üzenték meg, hogy okoskodás helyett menjen el inkább kapálni. Hogy látjátok, mennyiben van köze a jelenségnek az irodalomhoz, és mennyiben a nemi szerepekhez? Van-e jelentősége annak, hogy ebben a kérdésben egy – egyébként elismert – női szerző fejtette ki a véleményét?

Tallér Edina: Nem csak az a probléma, hogy az író, aki a véleményét elmondta egy adott szakmai kérdésben, történetesen nő, és ebben a minőségében is durva támadások érték az ügy kapcsán. Az is nagyon aggasztó, hogy a jelenlegi magyar irodalmi közélet társadalmi megbecsültsége soha nem látott mélyponton van. Ma Magyarországon, ha szakmai kérdésekben nem egyezik valakinek a véleménye az általánosan elfogadottal, azonnal áthelyeződik a kérdés az úgynevezett politikai térbe. Egy normális világban azok a kultúrpolitikai, irodalompolitikai vagy nőpolitikai kérdések, amelyek Tóth Krisztina véleménye kapcsán felszínre kerülhettek, szakmai vitákat generálnának. Születhetnének a téma kapcsán vitacikkek például, ami nagyon jót tenne mindannyiunk mentális és szellemi állapotának, a vitakultúránk pallérozásáról nem is beszélve. Megjelent ugyan néhány reakció és véleménycikk az ügyben, de leginkább nem szakmai szinteken kulminálódott a feszültség. Strukturális problémának érzem, hogy „hagyjuk”, hogy szakmai kérdések, viták helyeződjenek át, dőljenek el Facebook-kommentekben, amely abszolút nem releváns, inkább kocsmákból kiszűrődő zajként értelmezhető. A SZÍN-ben folytatott munkának is nagyon fontos célja, hogy erősödjön a strukturális összetartás. A munkacsoport alig egyéves megalakulása óta egyébként már két nagyszabású szakmai konferenciát is szerveztünk, amelyek kimagasló érdeklődés mellett zajlottak. Számomra ez válasz arra, hogy mennyire szükséges és fontos a közös gondolkodás és az érdekképviselet női ügyekben.  

Tallér Edina (Fotó: Bach Máté)

Nektek van hiányérzetetek a női szerzők, illetőleg a női hősök tekintetében?

Hidas Judit: Fontosnak tartom, hogy újfajta női hősök szülessenek, hogy ne csak alárendelt női szereplők legyenek a magyar irodalomban, és ebben akár komoly feladatuk lehet a női íróknak is. Problémának látom, hogy sok férfi szerző munkájában a mai napig nagyon leegyszerűsítő, sőt bántó sztereotípiák jelennek meg a nőkről. Holott nem kell feltétlenül nőnek lenni ahhoz, hogy valaki képes legyen butuska, alárendelt nőcskéken kívül másfajta nőalakot is ábrázolni. Ha angolszász irodalmat olvasok, ezek a sztereotípiák már a férfi íróknál is sokkal ritkábban fordulnak elő, itthon viszont mintha még mindig ez lenne a norma. És sajnos ez visszahat a nők munkáira is. Ráadásul nem egyszer elvárásként fogalmazódik meg, hogy ne lehessen túlzottan azonosulni a női hősökkel. Ilyenkor kapja meg az író azt, hogy az éremnek két oldala van, kettőn áll a vásár stb. Ezt a kritériumot sokkal ritkábban hallom, ha egy férfi író egy férfi szempontjából mesél el egy történetet. Azt a – sokszor bántó – egyoldalúságot valahogy természetesebbnek veszik az olvasók, és értékként fogalmazzák meg az efféle őszinteséget is.

Szerintetek mennyire alakítható a meglévő irodalmi kánonhoz ragaszkodó közvélemény ?

T.E.: Ha nem gondolnánk, hogy alakíthatóak és befolyásolhatóak ezek a folyamatok, nem is tudnánk dolgozni a SZÍN ügyeiben. Az első és legfontosabb feladatunk, hogy feltárjuk, mi a pontos helyzet a női írók esélyeit illetően. És hogy bizonyos tendenciák miért alakulnak ki. Év elején összegzést készítettünk arról, hány kortárs női író könyve jelent meg 2020-ban Magyarországon. Huszonnégy kiadó kínálatát vizsgálva kiderült, hogy közel 150 első kiadású kötet jelent meg tavaly női szerzőktől. Ez azt is jelenti, hogy nagy és sokszínű a női irodalom, a nők már nem csak a hagyományosan hozzájuk kötött ifjúsági- és gyerekirodalom terén alkotnak. Szintén egy általunk végzett korábbi kutatásban arra mutatunk rá, hogy átlagosan a szépirodalmi díjak 82%-át férfiak nyerik el. A kutatás az elmúlt 15 év során 13 szépirodalmi díjat vizsgált meg, és a kiegyenlítődés irányába mutató pozitív tendencia csak kis mértékben volt tapasztalható. Ezek tények. Abban látom a közvéleményformáló erőt, hogy a tényeket tárjuk fel, és a megoldások keresését közös szakmai ügyként kezeljük  női vagy férfi íróként egyaránt.

A SZÍN elsősorban női alkotókat tömörítő szervezet, de úgy tudom, vannak férfi tagjai is. Az irodalmi közegen belül mennyire lépnek működésbe a hagyományos nemi szerepek, egyenlőtlenségek? Láttok-e ennek kapcsán változást?

H.J.: Szerintem ez ugyanúgy van itt is, mint a társadalom más területein. Vannak olyan férfiak, akik érzékenyek a nemi szerepekből, egyenlőtlenségekből fakadó problémákra, vannak viszont, akik ebben csak a személyük elleni támadást látják, és rendkívül elutasítóak. Az irodalmi életben is működik tehát az a nehezítettség, hogyha a nők aktívan lépnek fel a saját érdekükben, akkor azt a másik fél sokszor agressziónak éli meg. Emiatt inkább a nőknek kell magyarázkodniuk, ha szóvá tesznek olyan helyzeteket, amik bántóak a számukra, és ebből konfliktus alakul ki. Ugyanakkor létezik a nők részéről egyfajta túlérzékenység is. Nagyon fontos egyensúlyozni és minél jobban törekedni az indulatok nélküli kommunikációra ahhoz, hogy megmaradjon a párbeszéd. Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb férfi fél a női esélyegyenlőségről beszélni, mert tartanak a durva támadásoktól. Ez viszont nem tesz jót az együttműködésnek, és végső soron a változás ellen hat. Ezért is fontos a kölcsönös türelem.

Hidas Judit (Fotó: Szilágyi Stefánia)

Vannak-e más, a női szerzőket érintő problémák, amelyek megoldásra várnak?

H.J.: A női szerzőknek sokféle előítélettel kell megküzdeniük. Ha csak a Tóth Krisztinát ért megjegyzéseket nézzük, akkor az alpári sértegetéseken kívül ott van az is, hogy sok olvasó számára még mindig a férfi az író. Ezenkívül sokkal több az elvárás azzal kapcsolatban, hogy mikről és hogyan írhat egy nő. Sok nő számára problémát jelenthet, ha a saját női tapasztalatairól ír. Egyrészt nem mindig érzik eléggé fontosnak a saját élményeiket, másfelől van egyfajta elutasítás is a szakma részéről. Így viszont nehéz a saját hangot megtalálni, ami elengedhetetlen a hiteles művek megalkotásához. Ezen kívül komoly akadály az indulásnál, hogy sokakat ér szexuális zaklatás akár a mentoruk részéről, amely mindenképp visszahat a nők ambícióira. Végezetül problémának látom a szakmai fejlődési lehetőségeket is. A nők nehezebben jutnak be a főként férfiak által dominált irodalmi körökbe, sokszor későn is indulnak, ami család mellett különösen nehéz. Ezért sokféle területen igyekszünk nekik segítséget, támogatást nyújtani.

Hogyan tud a SZÍN szerepet vállalni a véleményformálásban?

T.E.: Folyamatosan keressük és kezdeményezzük az irodalmi közélet szereplőivel a közös gondolkodást, a megoldások kutatását a női esélyek javítására. Kutatásaink eredményeire – amelyek a női és férfi díjazottak közötti aránytalanságokra mutatnak rá – például az irodalmi díjak kurátorainak figyelmét is felhívtuk. De a szakmai konferenciák mellett sokat dolgozunk egyéb programok szervezésén is. Februárban indítottuk útjára a SZÍN prózaszemináriumát, ahol meghívott szemináriumvezetők segítségével közös alkotói műhelymunka folyik. Nagyon izgalmas szakmai diskurzus alakult ki a résztvevők között, a nagy érdeklődésre tekintettel pedig a jövőben tervezzük a sorozat kibővítését. Az év második felében több olyan irodalmi rendezvényben is gondolkodunk, ahol az alkotókat és a közönséget hozhatjuk közelebb egymáshoz. 

Március végén a női szerzők publikálási lehetőségeinek témájában szerveztetek szakmai konferenciát. Milyen problémák kerültek fókuszba az itt hallható előadásokon és a kerekasztal-beszélgetéseken?

H.J.: Mindkét eddigi konferencián azt próbáltuk meg feltárni, mi az oka annak, a nők elismertsége nincs arányban a teljesítményükkel. A díjaknál lévő aránytalanságokat Edina már említette. De nem csak ezzel van a gond. Nagyon érdekes, és már a 19. század óta létező jelenség, hogy a nők inkább a népszerűséget biztosító magazinokban vannak nagyobb számban jelen, az irodalmi folyóiratokba nehezebben jutnak be. Ám ez ahhoz az ördögi körhöz vezet, hogy ettől könnyebben sorolják őket a lektűrszerzők közé, mivel a népszerűség ma még mindig sokak számára jelent egyet a könnyedséggel, felületességgel. A folyóiratokkal kapcsolatos kutatásunk is azt támasztotta alá, hogy a könyvkiadásban sokkal nagyobb arányban vannak jelen a nők, mint a folyóiratokban, és kritikák sem születnek elég nagy számban a munkáikról. Mindennek pedig az a szomorú végeredménye, hogy nagyítóval kell keresnünk a nőket az irodalomtankönyvekben. Ilyen szempontból örülök, hogy a mai fiatalok inkább a populáris irodalmat, filmeket fogyasztják és nem a klasszikusokat. Nagy bajban lennénk, ha az önképüket csak Az arany ember típusú művek formálnák.