Igazságérzetünket alaposan megdolgoztatja a történet, ami a Minden kémia regény oldalain bontakozik ki. Könyvajánló.
Idei könyvújdonság itthon Bonnie Garmustól a Minden kémia, amiről azt gondoltam, pillekönnyű, kétestés regényke lesz, de lekicsinylő előítéletem legalább olyan hibás volt, mint a könyv 199. oldalán magácskának szólítani a kutató vegyészt.
Kicsit messzebbről kezdek, de megéri, higgyétek el. 125 éve volt, hogy az első nő diplomát kaphatott Magyarországon. Hugonnai Vilmának hívták az asszonyt, aki közel húsz évig küzdött érte, hogy a Svájcban, keservesen megszerzett orvosi diplomáját elismerjék itthon is, és törvényesen praktizálhasson. Előtte senki, egyetlen nő sem volt, aki felsőoktatási intézményben szerezhetett oklevelet; 1895-ben hoztak királyi rendeletet arról, hogy nők is tanulhatnak egyetemen. Történt ez egy korban, amikor Madách Imre, a magyar irodalom és drámaköltészet kiemelkedő alakja, akinek nevét tucatnyi iskola és közintézmény büszkén viseli a mai napig, akadémiai székfoglaló beszédében így szólt hallgatóságához:
A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgáltatja, soha a művészetet és a tudományt lényegesen előre nem vitte.
Ugorjunk picit az időben. Lépjünk át a szüfrazsettek harcain, a bolondos húszas éveken, a véres első és második világháborún. A nők már szavazhatnak, a világ szerencsésebbik felén legalábbis, tanulhatnak, gardedám nélkül sétálgathatnak. Sőt, ha elég karakának, viselhetnek nadrágot, dohányozhatnak és vörösre rúzsozhatják ajkaikat. Az ötvenes-hatvanas évek modern díszletei közt úgy tűnik, a nyugati világban a nőket korábban sosem tapasztalt szabadság és kényelem veszi körül, lehetőségek milliói hevernek kecses lábaik előtt. Nagyon sok szempontból pedig ez valóban így is volt. Tanulhattak, dolgozhattak, szórakozni járhattak – egy feltétellel. Ha teljesítik elsődleges kötelességüket: férjhez mennek, gyereket szülnek és kiszolgálják családjukat. Pél-dá-san.
Ebbe a korszakba repít vissza minket a Minden kémia története, ami 1961-ben kezdődik, de számos szálon nyúlik vissza az ötvenes évekbe. A főhős, Elizabeth Zott egy fiatal anya, a legrosszabbik fajtából: tudósnak tartja magát, egyedül neveli a gyerekét és férjezetlen.
Rámenős nő volt, okos, és volt véleménye, ráadásul pocsék ízlése volt, ami a férfiakat illeti. Viszont sokakkal ellentétben Donatti nem találta őt vonzónak. Most a családja ezüstkeretes fotójára pillantott: három nagy fülű fiúcska, mellettük az egyik oldalon a görbe orrú Edith, a másik oldalon pedig ő maga. Edith és Donatti remek csapatot alkottak, mégpedig úgy, ahogy illett. Nem vacakoltak közös hobbikkal, mint az a nyavalyás evezés, hanem a társadalom és a hagyomány által elfogadott módon éltek: a férj pénzt keresett, a feleség gyerekeket szült. Normális, produktív, Isten által megszentelt házasság volt. Hogy Donatti más nőkkel is lefeküdt-e? Hát persze. Nem ezt csinálja minden tisztes házasember?
A Mad Men kora ez, amikor a nők munkát vállalhattak titkárnőként, recepciósként, gyári munkásként. De hogy ők legyenek egy csoport vezetői? Hogy egy nőből is válhat brilliáns tudós, a tudományok doktora, akinek kutatásai előrébb vihetik a világot? Ki hallott már olyat?! Azért nem halt még meg olyan régen Madách.
Elizabeth Zottot sem értékelik sokra munkahelyén, a Hastings Kutatóintézetben. Hogy doktori fokozatát nem szerezte meg, minden alkalommal felhánytorgatják neki, ám az soha nem fordul meg a fejekben, miért visel mindig a hajába tűzve egy HB2-es grafitceruzát.
Egyetlen férfi van, aki egyenlőként bánik vele. Calvin Evans, a kutatóintézet Nobel-díj várományos zsenije, aki minden tekintetben partnerként kezeli, és akivel kölcsönösen egymásba szeretnek. Kapcsolatuk miatt persze csak még nagyobb megvetéssel, irigységgel tekintenek rájuk, mégis hogy képzelik, hogy nyilvánosan boldogok? Valódi elégedettséget okoz a munkatársak körében, mikor az élet más lapokat oszt számukra, és Zott egyedülálló anya lesz. Munka nélkül, természetesen. Elvégre egy komoly munkahely mégsem foglalkoztathat könnyűvérű nőcskéket.
Mit fog szólni Zott gazdag támogatója? A milliomos hatalmas összeget adományozott, miután olvasta Mr. Zott régi cikkét. Mi lesz, ha megtudja, hogy Zott nemcsak hogy nő, de egy terhes hajadon? Egy leányanya? Szent ég! A vezetőség már maga előtt látta, ahogy megjelenik a limuzin, kipattan belőle a milliomos, visszaköveteli a pénzét, majd sietve távozik. »Még hogy én ezt támogassam?! Egy tudós-szajhát?!«, mondaná.
Elizabeth Zott azonban valóban okos, valóban tudós, értékes szakterülettel, hipotézisekkel és egy saját kezűleg felépített házi laboratóriummal, ahol némi pénzért dolgozza ki a volt munkatársai által megoldhatatlan kémiai kísérleteket. Így tartja fenn magát és kislányát, akit egyébként sohasem akart, és akit a legnagyobb szeretettel és odaadással nevel, a maga tudományos módján. Bugyuta gügyögés helyett regényeket olvas neki, a kérdéseire mindig korrekt és valós válaszokat ad, semmilyen formában nem szűkíti le az érdeklődési körét a lányos dolgokra, ahogyan az elvárható lenne. Lesz is belőle baj, amikor iskolaelőkészítőbe íratja a gyereket.
Kénytelen azonban megtenni, munkát kell vállalnia, az állásajánlat pedig a legkevésbé tudományos helyről érkezik, a show-biznisz világából. Főzőműsor házigazdájaként szerződtetik le, aki a délutáni, legunalmasabb idősávban váratlan sikereket ér el kémiával, tudománnyal telepakolt adásaival, amik alkalmával a nőknek jóval többet tanít annál, mint hogyan főzzenek tápláló vacsorát családjuknak: bátorítja őket, hogy igenis borítsák fel a status quót.
Bonnie Garmus, a könyv írója (Forrás: @bonnie_garmus_author)
A történet a fantázia szüleménye, a karakter kitaláció, mégis, a szituációk oly hihetőek, oly realisztikusak, hogy többször rá kellett gugliznom: biztosan nem élt annak idején egy ilyen nő? Nem. De másfelől igen, nők generációi nőttek fel hasonlóan lekezelő helyzetekkel körülvéve, mikor a nemük, az életkoruk és kinézetük sokkal inkább meghatározta a róluk kialakított „szakmai” véleményt, mint az, milyen tudásvágy és képesség lakozik bennük.
2009 környékén, az első munkahelyemen kaptam meg én is nem egyszer a vállpaskolgatós „Juditkámat” tiszteletreméltó beosztású, nyugdíj közeli férfi kollégáimtól, pedig az jó negyven évvel később volt a könyvbéli hatvanas évekhez képest. Az atyáskodó mosollyal kiejtett magácskák azonban nehezen kopnak ki a nyelvhasználatból.
Dr. Lannert Judit kutató, a TÁRKI-TUDOK Zrt. vezérigazgatója és Dr. Nagy Beáta, a Corvinus Egyetem egyetemi tanára 2019-ben írt A nők helyzete a magyar tudományos életben címmel egy tanulmányt, amit érdemes lenne mindenkinek elolvasni, akinek a vérnyomását nem tolta fel egészségtelen tartományba az Állami Számvevőszép pink education jelentése. Most álljon itt csak egy picinyke, az összefoglalóból kiragadott rész, a helyzet fontosságának illusztrálására:
Bár a magyar felsőoktatás 2012-ig erőteljesen bővült és ezzel együtt nagymértékben feminizálódott, ennek ellenére nem csökkent a diszciplínák közti nagyarányú horizontális nemi szegregáció és nem vált egyszerűbbé a nők előrejutása a tudományos pályán. Ráadásul számos tényező gyengíti a nők jelenlétét és akadályozza a nemi szegregáció csökkenését. (…) Azonosítottuk a nemek közötti egyenlőséget akadályozó intézményi és politikai tényezőket a felsőoktatás területén. Mindezek eredményeképpen kialakult egy olyan felsőoktatási politika és gyakorlat, amely megerősíti a nők hátrányait és elnyomja a témával kapcsolatos alternatív diskurzusokat. A tanulmány célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a tudományos életben a női tehetségek folyamatos elvesztegetése zajlik, ami egyben a hazai innovációs potenciált is csökkenti.
Visszatérve a könyve – végtére is egy könyvajánlóról van szó –, a szerző korábban így nyilatkozott főhőséről: „A kezdetektől szerettem, hogy olyan karakterről írok, aki tudja, ki ő; valakiről, aki nem kérdőjelezi meg magát folyamatosan, vagy tölt órákat azzal, hogy azon gondolkodjon, mi legyen belőle. Időnként azon kapom magam, hogy csodálom a magabiztosságáért: nem agonizál, hanem cselekszik. De ezzel a magabiztossággal jár egyfajta vakság is, és természetszerű, hogy ez bajba sodorja. Az emberek a csodálat, a frusztráció, a humor és az irigység fura elegyével reagálnak tetteire. Elizabethnek sem ideje, sem indíttatása nincs rá, hogy mindenkinek a kedvében járjon. Ugyanígy távol áll tőle a játszmázás, a manipuláció, a hazugságok és hamisság is. Ez pedig nagyon sok extra munkát ad neki az életben. De miért nem lehet csak tényeket közölni? Miért nem mondjuk el úgy a dolgokat, ahogyan azok valójában vannak?”
A Minden kémia egy igazán remek regény, ami nem csak szórakoztat, de elgondolkodtat. Aki belekezd, szíve szerint egy ültő helyében elolvasná, a lebilincselő történetet azonban mégis jobb megszakítani, hogy időt adjunk magunknak megérteni, megemészteni az olvasottakat. Életútból ugyanis nemcsak Elizabeth Zotté bontakozik ki előttünk, de a történet számos más szereplője sorsát és döntéseit is megismerhetjük, amik egy-egy ponton – néha egészen váratlanul – kapcsolódnak egymáshoz. Ebbe belemenni azonban már a spoiler határát súrolná, e cikk pedig sosem tudná vagy akarná elfordítani a reflektorfényt a könyvről, annál az többet érdemel.
