Néhány hónapja heccből nekiültem, hogy végre valahára a legelejétől a legvégéig megnézzem a közel harmincéves Vészhelyzetet. Sok mindenre számítottam (leginkább nosztalgiára és felerősödő hipochondriára), arra viszont egyáltalán nem, hogy menet közben belebotlok majd az egyik legszerencsétlenebb karakterbe, akit valaha sorozatnak írtak. És tessék. Amikor a csupa szív Mark Greene az első évad közepe-vége fele véletlenül félrediagnosztizál egy kismamát, aki a tévedés miatt nem sokkal később – a heroikus, és a sorozatnak egyébként Emmy-díjat hozó küzdelem ellenére is – meghal, még azt gondoltam, ez olyasmi, ami bármelyik szereplővel megtörténhetett volna. (És amúgy a következő évadokban üzembiztosan meg is történik.) Oké, Greene-t biztos, ami biztos, be is perli a gyászoló apuka, de még ettől sem vált volna az egyik legszerencsétlenebb tévés szereplővé. Amit viszont ezek után kapott a sorozat íróitól, az már több mint egyszerű pechszéria. Annyira, hogy bevallom, bennem a nyolcadik évad végére már az a kérdés is megfogalmazódott, vajon miért utálták ennyire az írók ezt az egyébként végtelenül szimpatikus karaktert…
„Szeretlek, szia”
Mással ugyanis aligha lehetne magyarázni a tényt, hogy míg a többieknek legfeljebb egy-egy, az egész évadon áthúzódó személyes problémával kellett megbirkózniuk, addig Greene-t röpke hét évad leforgása alatt a következőkkel gyötörték meg a készítők: megcsalta a felesége, aki aztán el is vált tőle, ráadásul a közös lányukat, Rachelt egy másik városba költöztette, így alig találkozhattak. Miközben a magánélete romokban hevert és főleg futó kapcsolatai voltak, egy agresszív, bosszúszomjas exbetege (akinek a kilétére sosem derült fény amúgy) péppé verte a kórház mosdójában. Greene szerencsére nem halt meg, de az átéltek hatására poszttraumás stressz betegség alakult ki nála, aminek következtében végül majdnem megölt valakit a metróban. Még épp csak kilábalt a mentális nehézségeiből, amikor elveszítette a nagy szerelmét: kolléganője, Susan annak ellenére is felszállt az Arizonába közlekedő vonatra egy lazán odavetett „szeretlek, szia” kíséretében, hogy Mark hosszú-hosszú idő után végre nyíltan szerelmet mert vallani neki.
És a java még csak ezután jött: Greene doktor nem sokkal később elveszíti édesanyját, hogy aztán örökre búcsút mondjon a Seattle-be költöző barátainak, Doug Rossnak, majd kicsit később Carol Hathaway-nek is, és bár ennél a pontnál történik vele egy kis jó, mert egymásra találnak Elizabeth Corday-jal, utána – mintha mi sem történt volna – folytatódtak a megpróbáltatásai. Meghal az édesapja, aztán nem műthető agydaganattal diagnosztizálják, amiből átmenetileg felgyógyul ugyan, de a hosszas kezelés után bizonyítania kell a kollégáinak, hogy a betegség nem tette őt alkalmatlan orvossá. Még épp csak megszáradt a tinta az alkalmassági papírjain, elvesz egy gyereket a bántalmazó apjától, aki bosszúból ámokfutásba kezd, és kis híján végez Green családjával is. És, ha ez még mindig nem lett volna amúgy untig elég az utolsó évadra, amiben szerepel, beköltözik hozzájuk a kamasz Rachel, aki azon túl, hogy lépten-nyomon kiborítja szüleit, egy óvatlan pillanatban, némi ecstasy közreműködésével majdnem megöli féltestvérét. Elizabeth a történtek hatására különköltözik Greene-től, aki így végül egyedül kénytelen szembenézni azzal, hogy kiújult a betegsége és csupán hónapjai maradtak hátra. Mindezek után legalább a búcsúja tudott többé-kevésbé olyan lenni, amilyet a karaktere úgy igazából megérdemelt – közel a negyvenhez is pont úgy bőgtem rajta, mint a legelső alkalommal.
Ezért írták ki a sorozatból
A Mark Greene-t alakító Anthony Edwards egyébként 2001-ben beszélt először arról, hogy szívesen szögre akasztaná az orvosi köpenyét. „Túl régóta játszom már Mark Greene-t a sorozatban” – mondta, majd hozzátette, azóta, hogy a Vészhelyzet forgatása megkezdődött, a családja gyakorlatilag az ő időbeosztása szerint él, mindenben alkalmazkodniuk kell hozzá. „Szeretnék több időt tölteni velük” – tette még hozzá a színész, aki azzal, hogy már bőven a kiválása előtt is nyíltan beszélt a szándékáról, lehetőséget adott a készítőknek, hogy méltó módon vezessék fel a közönségkedvenc karakter búcsúját. Edwards végül 2002-ben intett búcsút a megyei kórháznak, azóta pedig az idejét – néhány kisebb epizódszerepet és egy rendezést leszámítva – teljes egészében a családjának és a pihenésnek szenteli. És, hát az előzményeket olvasva mit is mondhatnánk: volt mit kipihennie.
