James Cameron amellett, hogy közönségkedvenc filmeket készít, minimum A mélység titka óta technológiai innovátorként is közismert. Egy olyan rendező, aki nem elégszik meg azzal, hogy jól mesél el klasszikus vonalvezetésű történeteket, hanem mindig kell a filmjeibe valami plusz, egy olyan technikai megoldás, ami feszegeti a korábbi határokat. Az első Avatart még 2009 végén mutatták be a mozik, és a film új szintre helyezte a 3D-s moziélmény határait. Jól jelzi, mennyire úttörő munka volt, hogy azóta is alig néhány film (Gravitáció, Pi élete…) volt képes a nyomába érni.
Az ember, aki mutatja az utat
Az elmúlt tizenhárom évben a mozikban nem láthattunk a 3D-hez hasonló technológiai újítást, illetve amit igen, az bukástól volt hangos: a HFR (high frame rate) megengedte az alkotóknak, hogy a szokásos 24 képkocka helyett 48-at mutassanak a nézőknek egy másodperc alatt, sokkal részletgazdagabb képet eredményezve, csakhogy mind Peter Jackson A hobbitja, illetve a Will Smith főszereplésével készült Gemini Man csalódást okozott: a nézők moziélmény helyett azt érezték, hogy egy méregdrága tévés szappanoperát néznek a nagyvásznon.
Cameron célja ezúttal az volt, hogy továbbfejlessze az első Avatarban bemutatott 3D-s technológiát, és ezt HFR felbontással keverve adjon nekünk olyan szintű részletgazdagságot, amilyet még sehol nem láthattunk korábban. Ahogy az ő esetében lenni szokott, a terveit maximális sikerrel valósította meg: lehet szeretni vagy utálni az Avatar: A víz útját, az egyszerűen tagadhatatlan, hogy ilyen elképesztő képi világot még soha nem láthattunk, a vízi lények itt tényleg egészen az arcunkba úsznak a nagy IMAX vászonról, és ha kimerevítenénk a képet, biztos vagyok abban, hogy minden pikkelyt egyenként tudnánk megszámolni rajtuk. Tényleg olyan az egész, mintha egy rendkívüli részletgazdagsággal felvett természetfilmet néznénk, csakhogy itt a természet nagy részét digitálisan rajzolták meg, de ezt cseppet sem érezzük rajta.
Fotó: 20th Century Studios
Elveszve
Az Avatar: A víz útja legélvezetesebb része kétségtelenül az, hogy elmerülhetünk Pandora festői univerzumában, és itt még a legagyalágyultabban kinéző tengeri szörnyeteg is úgy néz ki, hogy azonnal valódinak érezzük, és nem valamiféle fantasy lénynek, mint a legtöbb filmben. Ráadásul azzal, hogy Cameron kihozta hőseit az esőerdőből és átvitte őket a korallzátonyok festői földjére, Pandorának egy olyan szeletét is meg tudja mutatni, amiből az első filmben még semmit sem láthattunk. Ezt a filmet mozivásznon kell látni, mert ha odahaza nem rendelkezel a lehető legmodernebb és legnagyobb házimozival, garantálható, hogy a streamelt élmény közelében sem lesz annak, mint amit a moziban láthatsz.
A film kiállítása elképesztő és úttörő, és szájtátva fogod bámulni a vásznat, de azt is hozzá kell tenni, hogy az Avatar folytatása 190 perces. Hiába a pompás látvány, ennyi időt nem lehet kitölteni pusztán a rácsodálkozással és vizuális effektusokkal. De tud valamit adni James Cameron megalomán filmje ezen felül is? Az életmű korábbi filmjeiben a pompás trükktechnológiát mindig lélegzetállító történetmesélés egészítette ki, sem a Titanicot, sem a Terminátor 2-t nem azért szoktuk újranézni, mert annyira lehengerlőek a speciális effektusai, hanem azért, mert magával ragadó sztorival és karakterekkel bírnak. A rendező azonban most mintha teljesen elveszett volna a 3D-s és HFR-es bindzsizésben. A stáblista tanulsága szerint a film sztoriját (nem a forgatókönyvét) öten találták ki, mégis olyan az egész, mintha nem is lenne neki, pedig valamiért mégis három órán át mesélik el.
Túl sok na’vi, túl kevés ember
Az Avatar: A víz útja gyakorlatilag megismétli az első rész sztoriját, vagyis az emberektől kell védelmezni ezt a csodálatos bolygót, ők meg jönnek, és mindent elpusztítanak, amire csak ránéznek. A különbség csak annyi, hogy ezúttal az esőerdők helyett az óceán világa kerül sorra, és a főgonosz, Stephen Lang ezúttal na’vi formában, avatarként tér vissza. Ezúttal sokkal több a na’vi és sokkal kevesebb az ember, ami nem tesz jót a filmnek: lenyűgöző technológia ide vagy oda, Cameron na’vijai eléggé hasonlítanak egymásra, és nem rendelkeznek annyira karakteres arccal vagy arcjátékkal, hogy könnyű legyen megkülönböztetni őket egymástól. Kate Winsletet egyenesen elpazarolja a rendező: a színésznőből egészen konkrétan semmi nem köszön vissza a filmben, a na’vi szerepét tényleg bárki a világon játszhatta volna, nincs a karakterben semmi, ami Winsletre emlékeztetne. De Stephen Lang is sokkal karakteresebb főgonosz volt emberi mimikával, mint így, na’vi alakban.
Fotó: 20th Century Studios
Új elem még, hogy Jake-nek és Neytirinek (Zoe Saldana szerepét fájdalmasan alulírták) közben született négy gyereke, így ezúttal nagycsaládosként szállnak szembe a természetpusztító, kolonizáló emberekkel. Cameron mellett szól, hogy bár sematikus karakterekkel dolgozik, képes elérni, hogy kötődni kezdjünk hozzájuk, és a végén, amikor szükség van rá, izguljunk értük. A háromórás filmmonstrum gyakorlatilag három részre osztható. Az első órában még az esőerdőben ismerhetjük meg Jake családját és láthatjuk, ahogy komoly veszélybe kerülnek a na’viként visszatérő Quaritchék miatt, a következő óra gyakorlatilag egy National Geographic Pandora különkiadás, ahol szájtátva bámulhatjuk a forradalmi technológia eredményét a vásznon, végül pedig következik egy monumentális, soha véget érni nem akaró akciójelenet, vagyis a nagy összecsapás vízen és levegőben. Cameron nem igazán ismer mértéket, nála előbb-utóbb minden túl sok lesz, és még az sem igazán zavarja, hogy egy-egy cselekménymotívumot egy órán belül akár többször is ellő. Kissé kiábrándító, hogy ezúttal mennyire félvállról vette a történetmesélést a látványvilághoz képest, ebben tényleg csak a minimumot próbálja nyújtani. Ennek köszönhetően A víz útja időnként unalomba fullad, érezzük a moziban töltött órákat, és nem mondanám, hogy repül közben az idő. Mégsem tudnám bárkinek azt mondani, hogy hagyja ki a filmet. A látványvilága egyszerűen túl forradalmi ahhoz, hogy csak úgy elmenjünk mellette.
Az Avatar: A víz útja már látható a hazai mozik műsorán.
