Kritika az I Wanna Dance with Somebody című Whitney Houston filmről

Tiszta szívemből rühellem a Bohém rapszódiát, de abszolút értem, miért számít közkedvelt filmnek. Sokan mindössze annyit várnak az ilyen típusú életrajzi moziktól, hogy a filmesek megtalálják a megfelelő színészt a főszerepre, aki életre kelti a nagy embert, nézőként higgyük el, hogy tényleg őt látjuk, rekonstruálják nekünk néhány híresebb fellépését vagy videoklipjét, adják rá néhány ikonikus ruháját és persze Wikipédia-szócikként robogjunk végig az élete jelentősebb eseményein, a többire meg úgyis ott vannak a bitang jó dalok. A Bohém rapszódia ezt maradéktalanul szállította, miközben esze ágában se volt mélyre ásni a főhőse életében, sőt még az igazsághoz való viszonya is hagyott kívánnivalót maga után. Mindezt csak azért írom le, hogy jelezzem: ha az olvasó beéri annyival, amit a Bohém rapszódia nyújtani tudott, jó eséllyel az I Wanna Dance with Somebody: A Whitney Houston-filmben is megtalálja a számítását. Ha azonban a valódi Whitney Houston érdekli, az élete igazi drámája és mélységei, akkor ez a film maga a garantált csalódás, egy két és félórás, szépelgő szoboravatás.

Whitney Houston szerepében Naomi Ackie (fotó: InterCom)

Csak a dicsőség számít

Kasi Lemmons rendező a klasszikus vonalvezetésben hisz, nincs nagy történetmesélési trükk, egyszerűen csak időrendi sorrendben haladunk az énekesnő nagykamasz korától indítva egészen a tragikus haláláig. Mivel a film így több mint harminc évnyi történést próbál visszaadni két és fél órában, érthető, hogy sokszor úgy érezzük, gyakran gyorsvonatként száguldunk át a nagy életeseményeken, éppen csak érintve azokat, például a Több mint testőrt elintézik nagyjából két-három percben. Egyetlen dologra találnak mindig időt: a nagy énekteljesítmények, az igazán nagy slágerek bemutatására és előadására.

Fogalmam sincs, hogy az énekesnő családja mennyire szólt vagy szólhatott egyáltalán bele a filmbe, de gyanúm szerint igencsak kontroll alatt tarthatták a produkciót. Más logikus magyarázatot ugyanis nem találok arra, hogy a film ennyire finoman bánjon az alanyával. Szinte csak jelzésértékűen mutatja be a sok rossz dolgot az életében, jelzi, hogy voltak komoly problémái, de a legtöbbször nem mutatja be őket, meg sem próbál elmerülni bennük. Az énekesnő férje, Bobby Brown itt csak kezet emel Whitneyre, de nem üti meg, miközben köztudott, hogy verte őt (ebből egyet Brown maga is beismert). De itt a drogozásnak is csupán annyi negatív hatása van Houston életére, hogy csúnyább lesz tőle a bőre és nem lassan, de biztosan nyújt egyre rosszabb teljesítményt a fellépésein. Whitneyt a film ráadásul végig jó, szeretetteljes szülőként ábrázolja, miközben tudni lehet, hogy Bobby Brownnal gyakran a kislányuk szeme láttára fogyasztották a drogokat, sőt pár évvel anyja halála után Bobbi Kristina is hasonló módon távozott az élők sorából. De arról is csak hírbejátszást láthatunk, hogy a rajongók visszakérik a pénzüket egy koncert után, mert Whitney annyira szét volt esve: megmutatni már nem akarják nekünk a pillanatot. Bezzeg a dicsőséges, nagy pillanatok megmutatására mindig jut idő.

Diszkréten elfordul

Félreértés ne essék, semmi bajom azzal, hogy megidézik Houston legdiadalittasabb karriermomentumait (Super Bowl, American Music Awards, fellépés Oprahnál…), hiszen ezeket tényleg jó nézni, de egy élet a mélységeivel együtt teljes. A magasságok csak akkor válnak igazi magasságokká, ha közben a mélységeket is láthatjuk. Az I Wanna Dance with Somebody: A Whitney Houston-film azonban az a fajta mozi, ami inkább diszkréten félrenéz, pedig pont az lenne a dolga, hogy mutasson valamit Houston életének sötétebb oldalából is. Nem titkolja el, hogy drogozott, de nem is mélyed el benne. Nem titkolja el, hogy Whitneynek volt egy leszbikus szerelme, de míg férfival láthatjuk szenvedélyesen csókolózni, addig Robynnal inkább végig úgy viselkednek, mintha csak a legjobb barátnők volnának (később valóban azzá váltak).

Stanley Tucci alakítja Whitney Houston felfedezőjét (fotó: InterCom)

Nem reménytelenül rossz film ez, ahhoz azért túl sok jó részlet van benne. Naomie Ackie például lenyűgözően hozza Houstont – az énekhangnál nagyrészt Whitney Houston eredeti hangját keverték Ackie tátogása alá – , bármilyen korszakában hitelesen képes megjeleníteni őt, érdekes az, ahogy a film a szüleivel való kapcsolatát bemutatja, van benne egy igazán szellemes lánykérési jelenet is, amin tényleg sokat lehet nevetni, sőt Stanley Tucci is nagyon szerethető Whitney felfedezőjeként és szakmai bizalmasaként. A moziban, a nagy vászon előtt ülve pedig valóban élményszámba mennek a grandiózus előadások a hatalmas éneklésekkel, ezt egy percre sem vitatom. Csak mindig fájdalmas látni, amikor egy alkotó megelégedik a felszínnel, és esze ágában sincs kicsit mélyebbre ásni.

Az I Wanna Dance with Somebody: A Whitney Houston-film már látható a mozik műsorán.